Megint előkerült a restaurációs rémmese

Az Orbán-kormány riasztó önleleplezése, hogy a Sopronban tartott állami ünnepségen a Horthy-korszak katonai egyenruhái és csendőrtollai pompáztak. Önként adódik a kérdés, hogy az Orbán-kormány a hárommillió koldus országát is kívánja-e, vagyis végzetesen ketté akarja-e szakítani a magyar társadalmat? – MTI-jelentés Jánosi György sajtótájékoztatójáról, 2001. december 15.
Hát ezt is megértük. A szocialisták színt vallottak, és az eddigi sorok illetve szavak közötti sugalmazások után ki merték végre jelenteni: az Orbán Viktor vezette kormány nem kisebb szörnyűségre készül, minthogy visszahozza a csendőrséget, kettészakítva a társadalmat hárommillió koldus országává süllyessze magyarhont, és gyakorlatilag restaurálja veretes történelmünk legsötétebb korszakát, a Horthy-rendszert.
Képzeljük csak el azt a rémálomszerű pillanatot, amikor 2002. január elsejének reggelén bekapcsoljuk a rádiókészüléket, és egyszer csak fülünkbe hatol a hír: valóra vált a szocialista Nostradamus jóslata, és a mai naptól kezdve a restaurált Horthy-rendszerben kell élnünk. Eresszük el a fantáziánkat, és gondoljuk végig, mi is történnék. Mindenekelőtt az államfői poszt kérdését kellene tisztázni, hiszen a kormányzói méltóság és a királyság intézménye nehezen fér össze a köztársasággal. A következetes restaurációt megcélzó kormány ennek jegyében biztosan megpróbálná elmozdítani székéből Mádl Ferencet, hogy a Horthyhoz hasonlóan katonás Fodor Lajos vezérezredest állítsa az ország élére, ámde az alkotmány passzusai, illetve a vélhetően lépcsőházi bérletet váltó baloldali ellenzék miatt ez szinte kivitelezhetetlen lenne. Továbblépés pedig nincs, hiszen a Bethlen Istvánéhoz hasonlóan jogkövető kormány kénytelen lenne elfogadni a fennálló status quót, már csak a szemöldökét összeráncoló angolszász közvélemény miatt is. Az már más ügy, hogy némely keményen restaurációpárti fideszes képviselő biztosan megjegyezné, hogy bezzeg Kovács László egykori főnöke, Kádár János nem csinált végig ilyen procedúrát, ha némely közjogi méltóságtól meg kellett szabadulnia.
Még ki sem heveri az ország ezt a restaurációs kudarcot, máris bejelentik a hírt: a Munkáspárt be van tiltva, Thürmer Gyula ellen pedig hazaárulás vádjával bírósági eljárás indul. Igen ám, de Thürmer azonnal tiltakozna, utalva arra, hogy nem az ő pártja az egyetlen, amelyik az Internacionálét harsogja a gyűlésein, nem beszélve arról, hogy a hazaárulás fogalmát is meglehetősen nehéz definiálni. Fő érve az, hogy miért őt büntetik a Szaddám Huszeinnel és Fidel Castróval való kapcsolatai miatt, miközben mások büntetlenül bratyizhatnak Vladimir Meciarral, és azzal a Ion Iliescuval, akinek országában épp a minap tiltották be a magyar himnuszt. Végül a restaurátorok ez ügyben is visszakoznának, részben azért is, mert kiszámolnák, hogy még a betiltási határozatot végrehajtó államhivatalnokok is többen vannak, mint a Munkáspárt szavazói. Közben a kormány lázasan kezdené törni a fejét, hogy miféle módon oldja meg a fehér lovas bevonulást és a bűnös város tetemrehívását. Azonban az is kiderülne, hogy fölösleges a budapesti polgárokat ingerelni, mivel a Demszky-féle városvezetés által működtetett tömegközlekedés már amúgy is az őrület határára sodorta a hirtelen jött havazás miatt a villamosmegállóban torlódó budapestieket.
Fehérterrorra sem kerül sor, mert nem volt kommün, nincs kit terrorizálni, másrészt kiderülne, hogy nemcsak Jánosi György rendelkezett nostradamusi képességekkel, hanem a megboldogult Grósz Károly is. Képzeljük el, hogy lecsapna erre a témára az Élet és Irodalom publicistakommandója. Még mielőtt megtartanák a parlamenti választásokat, Orbán Viktor a hivatalába rendeli Kovács Lászlót, és tárgyalásaik nyomán megszületik az Orbán–Kovács-paktum, amely szerint az MSZP nem szervezkedhet a földmunkások körében, nem agitálhat a közalkalmazottak és a vasutasok között, és nem szervezhet sztrájkokat sem. Ugyanakkor az osztályharcról nem kell lemondania, és a választásokon is elindulhat.
Kovács sokáig ellenkezik; az egyezségnek főleg az a pontja váltja ki a felháborodását, amely szerint a szocialista párt vezetői nem zavarhatják munkaidőben a kórházak és az oktatási intézmények dolgozóit, nem zaklathatják a főváros közlekedési csomópontjain a járókelőket, és kötelesek betartani az adatvédelmi jogszabályokat a kampány során. A paktum rendezi az MSZP és a hatalom viszonyát, így semmi akadálya a választások megtartásának. A fideszes restaurátorok következetesek szeretnének lenni, és visszaállítanák a nyílt szavazást, ám a közvélemény-kutatások eredményei meggyőzik őket arról, hogy a kormánypártnak semmi szüksége a szavazási mód megváltoztatására, lévén a felmérések egybehangzó adatai azt sugallják, hogy a legnagyobb kormánypárt titkos szavazás esetén még nagyobb fölénnyel fog nyerni. Hiába, a Horthy-rendszer kellékei közül sem bizonyul minden viszaállíthatónak, az például a legkevésbé sem válik érdekévé a Fidesznek, hogy a 24 év alattiak egy része ki legyen rekesztve a választójogból, mivel éppen a fönti korosztályban elsöprő a párt népszerűsége. Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy a korhatár fölemelése érdekében az MSZP-hez közel álló sajtómágnások kezdenének el kampányolni, mondanom sem kell, nagy példányszámú politikai napi- és hetilapok tucatjaiban (lévén a sajtóban is visszaálltak a 20-as évek hagyományai, azaz az ellenzék természetesen szabadon kritizálhat). A Magyar Narancsot és a Szabadság című munkáspárti sajtókiadványt mindenesetre betiltják, az előbbit azért, mert Majsai Tamás koronagyalázó tanulmányai nem férnek bele a rendszer tűrőképességébe.
Újra korhű egyenruhákba öltöznének a kormányőrök, és előkerülnének a csendőrtollak is. A Kossuth téren naponta végrehajtott felvonulásaik főleg a japán és brit turisták fényképezőgépeit aktivizálnák, mivel nekik különösen tetszenének az ilyen parádék, hiszen ők naponta láthatnak ilyen korhű díszegyenruhásokat a hazájukban. Közben azonban egyre több probléma jön elő: a következetes restaurációhoz vissza kellene állítani a felsőházat is, Orbán Viktort azonban lebeszélik erről a tanácsadói, mert a második kamara létrehozása csak ingyenreklám lenne az ezt már régóta hirdető Medgyessy Péternek. A numerus clausust sem terjesztik be a törvényhozás elé, mert kiderül, hogy semmi értelme annak, hogy az egyetemi hallgatók nemzetiségi számarányának meg kell felelnie az adott népfaj össznépességen belüli arányának, mivel egyáltalán nincs olyan antiszemita közhangulat, ami ezt indokolná. Igaz, hogy az ellenzékbe szorított MIÉP egyik alelnöke beszél holmi kirekesztésről, a horthysta kormány viszont erre bejelenti: nincs zsidózás, mert újra életbe lép az állami és társadalmi rend védelméről szóló jogszabály, ami alapján vasra lehet verni a szélsőséges nézetek képviselőit. Szélsőjobbra tolódás sincs a politikában, lévén Európában híre-hamva sincs a náciknak, az erősödő jobbközép vonzereje mindenütt lényegesen nagyobb. Közben a restauráció az élet szinte minden terén elkezdődik: a tudományos kutatások fejlődését jelzi, hogy újra akad Magyarországon tevékenykedő kutató, aki orvosi Nobel-díjat kap. A Demszky-féle városvezetés távozása után a főváros tömegközlekedése is viszonylag hamar eléri azt a szintet, amit a húszas években elért a többi európai nagyvároshoz képest, azaz világszínvonalúvá válik. Elindul egy folyamat az egészségügyben is, mivel a százezer lakosra jutó orvosok és kórházi férőhelyek száma éppúgy látványosan növekedni kezd, mint az orvosoknak a többi értelmiségi pályához viszonyított jövedelme. Amely adatok ugyebár nem csupán Horthy-korszakot reprezentáló tények, hanem a Bokros– Kökény-féle egészségügyi reform látványos cáfolatai is. Ne felejtsük el, mindez azért következik be, mert ebben az ágazatban a kormány következetesen ragaszkodik a Horthy-rendszer növekedési arányaihoz.
Itt érünk el ahhoz a ponthoz, amikor ki kell jelentenünk: ha van olyan politikai erő, amelynek nem érdeke, hogy visszaforgassa az ország kerekét, az a jelenlegi legnagyobb kormánypárt. És azt is tegyük hozzá, amennyire értelmetlen lenne bármiféle politikai restauráció, annyira kívánatos lenne az, hogy végre az egészségügyet és az oktatást is emeljük arra szintre, amelyen a Horthy-rendszer idején volt, azaz Olaszország és Finnország színvonalára, és gondolkodjunk el azon, van-e erkölcsi jogalapja horthyzni azoknak, akiknek az országlása Bulgária és Jugoszlávia kategóriájába süllyesztette az országot.