A sógor nincs idehaza

Nagy nézettségű televíziós műveltségi vetélkedőműsorban izgalmas kérdés jelent meg néhány millió néző szeme előtt. Így szólt: Hol halt meg Bethlen István miniszterelnök? 1. az Egyesült Államokban, 2. Nagy-Britanniában, 3. Svájcban, 4. a Szovjetunióban.
Fiatal, bár azért nem éppen diákforma férfi ült a milliók elnyerésének reményére jogosító székben. Arcán teljes tanácstalanság tükröződött. A játékvezető unszolására aztán annyit mondott, hogy tőle akár a Szovjetunióban is meghalhatott. A rendkívül rutinos műsorvezető, akire igazán nem lehet azt mondani, hogy esetleges megdöbbenéseit nem tudja palástolni, visszakérdezett: ez végül is hogyan értendő? Kiderült: a játékosnak annyira fogalma sincs Bethlen Istvánról, hogy tőle akár a Szovjetunióban is meghalhatott. Ezt az értelmezést egyébként ő maga erősítette meg. (Kicsit mintha büszke is lett volna rá.)
Idáig nem nagyon érdekes a történet, bár kétségkívül lehangoló, hogy valaki ma arról a magyar miniszterelnökről, aki a trianoni veszteség és tragédia után tíz év alatt talpra állította az országot, könnyedén kijelenti, hogy neki aztán fogalma nincs erről az emberről. Vagy csak anynyi, mint egy mai iskolásnak Lumumbáról.
Mindez azonban még nem indokolta volna, hogy dohogással fárasszam az olvasót.
A csavar ezután következett. A máskor is segítőkész játékvezető küzdeni kezdett a játékosáért. Mikor kiderült, hogy a játékosnak orosz a sógora, és telefonon éppen a nővérétől kíván információhoz jutni, beszédes kérdést tett föl neki: „Afanaszjev úr nincs otthon?”
De Afanaszjev úr nem volt otthon.
A játékosnak pedig a kérdéstől sem esett le a tantusz. Várta, csak várta nővére válaszát, hol az ördögben halt meg ez a Bethlen? Még rá is szólt: nem tudod valahol megnézni? A hölgy első mondata az volt, hogy biztosan nem a Szovjetunióban. Rövid tanakodás után, ha jól emlékszem, Svájcot jelölték meg.
(De szép is lett volna!)
A történet eddig is igen izgalmas. S bár nem feltételezem, hogy a vasárnapi húslevest kanalazva a játékos és orosz nemzetiségű sógora arról cserélnek eszmét, hogy a magyarság egyik huszadik századi tragédiája után mégiscsak föl kellett építeni az országot, s ez bizony Bethlen István miniszterelnök nevéhez fűződik – akit, mit tesz isten, a Szovjetunióba hurcoltak –, azért ezt a tényt ma már, merem remélni, egy középiskolás is tudja. Elárulom még – ez már biztosan nem tananyag –, hogy Bethlenre a szovjet övezetté züllesztett Magyarországon tanácsadóként számítottak a szovjetek, de ő nem vállalta. Hogy ez később miként határozta meg sorsát, azt az olvasó fantáziájára bízom.
A műsorvezető, utalva a kor kegyetlen történéseire, ezután megemlítette Wallenberg nevét. Hogy hát ő is a Szovjetunióban tűnt el. Ja, Wallenberget tudtam volna, mondta a fiatalember.
Azt hiszem, vannak ebben az országban néhányan, akik ekkor csak fölálltak a tévétől és egy cigarettába fojtották érzéseiket. Őket csak azzal tudom vigasztalni, hogy szerencsére ma már az sem számít, hogy mit szólt ehhez az egészhez Afanaszjev úr.