Afganisztán után – az új világrend küszöbén

Réges-régen egy bölcs hadtörténész és stratéga teljes elméletet épített fel annak alapján, hogy aki az eurázsiai kontinens szívének ura lesz, megkaparintja magának az egész Európa és a rajta túl terjedő régiók feletti hatalmat az Atlantitól a Csendes-óceánig. Elgondolkodtató egybeesés ez azzal a ténnyel, hogy a harmadik évezred első évének utolsó negyedében a jelenlegi világhegemón, az Egyesült Államok ezzel a szívvel, Afganisztánnal vívott háborút. Következik-e ebből, hogy olyan új világrend küszöbéhez érkeztünk, amelynek megalkotása által az USA kiterjeszti majd befolyását bolygónknak eddig érdekszféráján kívül álló részére? Akár ezt tartogatja a jövő, akár nem, számos észlelésre, elemzésre érdemes jelenség tanúivá lettünk, amint a háború utáni zűrzavar nemzetközi félhomályában tapogatózunk.
Bár mára már a józan paraszti ész szintjére emelkedett a meglátás, mégis elismételhető, hogy a hidegháború korszakában a maiaktól merőben különböztek a nemzetközi kapcsolatokat és konfliktusokat irányító erők. Annak az időszaknak folyamán, amely például a berlini légihídtól a fal ledöntéséig terjedt, világosak voltak az államok fenyegetései, eszközei, feladatai. A fenyegetés Európa számára a kommunista ideológia elterjedését jelentette akár választások révén – például a hidegháború korai éveiben Franciaországban és Olaszországban –, akár katonai támadás következményeként. A fizetség busás lett volna. Tekintettel a Varsói Szerződés államainak és a Szovjetuniónak együttes mennyiségi katonai fölényére, a harmadik világháború kitörésének esetén a túlsúly átbillentése érdekében a Nyugat kényszerült volna nukleáris fegyverekhez folyamodni. Valójában azonban alapos okunk van feltételezni, hogy az oroszok elsőként vetették volna be rakétáikat. Tudván, hogy a Nyugat minden bizonnyal működésbe hozta volna atomfegyvereit, a szovjet finomkodóan megelőző csapásnak nevezte volna az előnyszerzést. A forgatókönyv végkifejlete természetesen elképzelhetetlen.
Rendkívüli a tény, hogy a hidegháború feszültségei közepette ilyen katonai szembeszállás igen ritkán tűnt akár csak halványan valószínűnek. A korszak történészei mindössze két esetre mutatnak rá. Ilyen volt az 1962-es kubai válság, amikor Hruscsovot rajtakapták azon, hogy az Egyesült Államok partjaitól csupán száz kilométerre próbált alattomban állásokat elhelyezni rövid távú rakéták számára a stratégiai egyensúly kimozdítása érdekében, valamint a nyolcvanas évek közepén az az időszak, amikor a KGB túl komolyan vette Reagan elnöknek a gonosz birodalomra vonatkozó utalásait, s egy közeledő háború jeleit vélte felfedezni. A második esetben a KGB paranoiáját szerencsére hatástalanította a ma már híres KGB-s tégla, Oleg Gorgyevszkij, aki akkoriban a brit MI 6-nak dolgozott.
Ironikus módon tehát a végső fenyegetés arányai, valamint a két ellenséges fél fegyverkezésre költött dollár- és rubelmilliói, sőt az ötven év alatt bekövetkezett két említett eset ellenére a hidegháború stabilizációt és kiszámíthatóságot gyakorolt a nemzetközi kapcsolatokra, legalábbis a Nyugat és a kommunista tömb között. Miközben világszerte a kommunizmus és a demokrácia nevében egyaránt zajlottak a háborúk, a keletnémet határőrök pedig tétovázás nélkül tüzeltek menekülő honfitársaikra, egyetlen lövés sem dördült el szándékosan a vasfüggöny két oldalán szemben álló felek közt. A nemzetközi felépítés képe mostanság sem nem ilyen kiszámítható, sem nem ilyen stabil. Mit mondhatunk tehát róla?
Hogy katonai téren maradjunk: úgy tűnik, az új, 1990-et követő korszak kettősséget hozott a háború jelenségének értelmezésében. Afrika, a Balkán és Közép-Ázsia többé-kevésbé fejlett államainak tapasztalatai valóságos szakadékot nyitottak a háborús gyakorlat terén. Egyrészt ismét felbukkantak a régi katonai megoldások: a háború, mint a durvaság, a kegyetlenség egyenes megnyilvánulásainak sorozata, bár még ebben a vonatkozásban is mutatkoznak eltérések. Alapfokon fennáll az atavisztikus, regionális, törzsi megoldásba, a bozótirtó kés erejébe vetett hit, mint Ruandában. A skála ellentétes végén – kijózanító módon Európa kellős közepén – ott találjuk a most már genocídium céljából újonnan felfedezett gerilla hadviselést, amint láttuk a volt Jugoszláviában. Még ha hittünk is volna Milosevicsnek, aki a gerillákat milíciának nevezte, a tény az, hogy az etnikai tisztogatás államilag támogatott nemzetirtás volt: ártatlan csoportok kitervelt megcélzása nemzetiségi, vagy vallási hovatartozásuk okán.
Az új stratégiai környezet másik oldalán látható az Egyesült Államok és új hadviselési filozófiája. Szembetűnő, bár ritka balsikerek ellenére – mint Szomália esetében – az USA-nak sikerült fegyverek egész sorozatát kifejlesztenie és bevetnie oly módon, hogy végül tartalmat adott az agyonhasznált közhelynek: elérkezett a stratégiai forradalom. Szerbiában, Koszovóban és legutóbb Afganisztánban is elérte elsődleges céljait halálos veszteségek minimális elszenvedése mellett, vagy ezek nélkül. A láthatáron túl bevethető eszközök és intelligens fegyverek, például a pilóta nélküli Predator repülőgépek alkalmazásával úgy tűnik, az USA megdöntötte a háborúzás két alaptörvényét, melyek szerint vér- és anyagi áldozat nélkül nincs katonai győzelem, valós sikert pedig kizárólag ellenséges területen járó, felfegyverzett katona hozhat.
Mindkét esetben azonban azt hiszem, hogy míg az eredmények hatásosak, okuk nem az USA által felsorolt tényezőkben rejlik. A tény az, hogy mindmáig egyetlen elemző vagy kommentátor nem tudta megmagyarázni: amikor Milosevics megadta magát, miért tette ezt? Figyelembe véve az USA és a NATO által légi munícióra fordított költségeket, a szerb hadseregben és milíciában tett kár aránytalanul csekélynek bizonyult. Ha pedig Afganisztán példáját vizsgáljuk, a tálibok felett aratott újabb gyors győzelem aligha fogható fel hadi sikerként. Bármilyen legyen is felszereltsége, sehol a világon nem szenvedhet végső vereséget a tálibokéhoz fogható erő két hét leforgása alatt, ha igazán eltökélten szándékozik megvédeni hazáját. Jóval valószínűbb, hogy a tálib és al-Kaida-harcosok belső okokból egyszerűen feladták a küzdelmet a túlélés érdekében. Ebben az esetben pedig az Egyesült Államok akár veszélyes tévhitbe is ringathatja magát: az elkövetkező hadjárat nem lesz szükségszerűen könnyű kimenetelű, pusztán mert a koszovói és az afganisztáni így végződött. Lehetséges, hogy a leendő ellenség elkötelezett védője nemzetének, vagy Afganisztán körülményeitől eltérően fedezéket, pihenőhelyet talál a növényzet alatt, vagy más módon. Ebben az esetben pedig nincs okunk nem feltételezni: új Vietnam vár Washingtonra.
Mindeközben azonban a világnak, ideiglenesen bár, de új stratégiához kell idomulnia, amelyet máris elkereszteltek Bush-doktrínának. A Fehér Ház üzenete világos: amennyiben valamely állam az USA által terroristának tartott csoportot rejteget vagy támogat, az Egyesült Államoknak jogában áll ellene elsöprő túlerővel fellépni, akárcsak tette ezt Afganisztánban, s állítólag tervezi Irakban. A doktrínának az Egyesült Államok külpolitikája magvává fejlődése, nemzetközi elismerése számos problémát vet fel. Első ezek között az egyoldali döntés kényszerhelyzete. Nem meglepő, hogy bár USA nyomásra a NATO végül életbe léptette a washingtoni alapító okirat kölcsönösségre vonatkozó ötödik cikkelyét, az Afganisztán elleni hadművelet nem NATO-égisz alatt történt. Koszovót követően az Egyesült Államok megelégelte, hogy elfogadja Brüsszel és a szövetség alapos beavatkozását hadviselési módszereibe. Ez a hozzáállás azonban semmilyen szövetségen belül nem egészséges. A második kérdéskör az elsőből ered, és azzal kapcsolatos, ki dönti el, ki a terrorista, és kik a barátai? Ezen a téren nem áll rendelkezésünkre olyan mértékrendszer, amelynek mentén támpontot kereshetnénk arra, ellenezzük-e vagy jóváhagyjuk Washington valamely jövőbeli döntését katonai erő alkalmazását illetően. Végül s legfőképpen: fennáll az üzenet jelentősége, amelyet ilyen doktrína megalapozása világszerte kivált.
Bár manapság nem divatos, mégis fel kell tennünk a kérdést: miért oly népszerűtlen Amerika sok ország és csoportosulás szemében? Egyetlen egyszerű és igazságtalan okból: a világ még mindig két részre oszlik, azokra, akiknek van, és azokra, akiknek nincs, ez utóbbi kategóriát pedig a többség alkotja. Milliók szerint a kettő közti eltérés foka alapvetően igazságtalan, a világ népességének kisebb felét irányító „piacdemokrácia” zabolátlan uralmának, féktelen előrehaladásának eredménye. A modell önfenntartónak, a nincstelenek szükségleteivel szemben érzéketlennek tűnik. Valójában azonban a bírálat nagyrészt igaztalan. Washington számára abban rejlik a probléma, hogy az igazságtalanság hangoztatói Amerikát tartják a kegyetlen rendszer motorjának, példaképének. Igen ritkán esik említés arról a tényről, hogy talán egyes skandináv államok kivételével a fejlett Nyugat országai mind bűnösek a világ szegényeinek, be nem fogadottjainak helyzetében. Miközben úrrá lettek a kommunizmuson és a harmadik világháború veszélyén, nincs erejük, hogy segítsenek a szegénység legalsó fokán tengődő hatszázmillió gyermeken vagy az 1,2 milliárd állampolgáron, aki napi háromszáz forintnak megfelelő pénzből él.
Új nemzetközi rendszert megnevezni, részleteivel foglalkozni lehet, hogy még túl korai, az összetevők azonban előreláthatólag tartósak lesznek. Egy közülük a bolygószerte magát elhivatottnak érző USA abban a szerepben, amely azonosítja és legközelebbi szövetségesei segítségével elpusztítja a terroristákat. Szorosan mögötte megtaláljuk a gazdag Nyugatot és kissé kevésbé tehetős peremét, amelyet követ a félfejlettek – köztük Oroszország – csoportja. A sort a világ legkevésbé fejlett, szegénységben élő nemzetei zárják. Amíg az első két csoport nem dolgoz ki a legutóbbi réteg támogatására vonatkozó hatékony megoldást, ennek berkeiben uralkodni fog az igazságtalanság érzete. Ez pedig megrögzöttséggé fajulhat, hogy olyan támadásra hívó felszólításba torkolljon, amely mellett eltörpülhet 2001. szeptember 11.
A szerző biztonságpolitikai elemző, a római NATO Védelmi Intézet volt tanára