Két ellentétes értékrend csap össze áprilisban

Már csak 68 nap, és újra Önöké lesz az ország! – hirdeti a bonvivánra emlékeztető mosolyával Medgyessy Péter internetes honlapján a tényt, miszerint még néhány hét, és újra beköszöntenek a parlamenti választások. A tét nagy: április 7-én dől el, hogy továbbiakban is a polgárok országa marad-e Magyarország, vagy pedig újra birtokába veszi az Önök névre hallgató embercsoport. Ebben a kiélezett helyzetben talán nem árt, ha rávilágítunk néhány figyelemre méltó összefüggésre a következő választások várható főszereplőivel kapcsolatban.
Itt van mindjárt a jelenlegi kormánypártok, a Fidesz és az MDF szövetsége. Aligha meglepő az a félelemmel vegyes hisztéria, amellyel már hónapok óta igyekszik rossz hangulatot kelteni a közös lista körül az MSZP szellemi holdudvara. Még néhány hónap, és a jelen állás szerint bebizonyosodhat, hogy a rendszerváltozás óta először akad egy olyan politikai erő, amelyik képes két egymást követő választás megnyerésére. És minő meglepetés, ez az erő nem baloldali! Nem bizony, hanem a kereszténydemokrata, a szabadelvű és a népi-nemzeti gondolkodásmód szintézisét megvalósítva jobbközép ideológiájú pártszövetség. Olyan erő, amelyik egyszerre képviseli a magyar történelem legnemesebb hagyományait, és ugyanakkor mindenki másnál hatékonyabban képes kommunikálni a választópolgárokkal, minden korábbinál szilárdabb demokráciát megteremtve. Még néhány hét, és bebizonyosodhat, hogy hiába lett Antall József egykori pártja a balos szürkeállomány szerint virtuális párt, az egykori miniszterelnök által megfogalmazott hármas értékrend bizony annál erősebbnek és időt állóbbnak bizonyult, mi több, manapság a többi ideológiánál bizonyíthatóan nagyobb a vonzereje a fiatal generáció körében. Lehet, hogy az MDF eltűnik a politikai palettáról mint önálló párt, de az emdéefesség annál sikeresebbnek bizonyult. Ez akkor is visszavonhatatlan tény, ha a munka javát a Fidesz-generáció végezte el. Elég a politikusok jelenlegi népszerűségi mutatóira nézni, amelyek szerint már hosszú ideje három olyan személyiség áll az élen, mint Dávid Ibolya, Mádl Ferenc és Martonyi János, akik tökéletes megtestesítői az antalli szentháromságnak. Mindez azért érdekes, mert az emdéefesség egykori ellenpólusa, az SZDSZ által képviselt ideológia soha nem látott mélypontra süllyedt. Szinte kacagtató látvány, ahogy egy olyan meglett, ötvenes éveit taposó ember, mint Kuncze Gábor, közlekedési stoptáblát cipel egy varietére emlékeztető színpadon, vagy az az igyekezet, ahogy néhány zilált külsejű, Soros-pénzekkel telepumpált értelmiségi megpróbál olyan képet vágni az utcai happeningek során, mint akik szívükön viselik az alacsony jövedelműek és a kiszolgáltatottak sorsát. Az a párt, amelynek egykor vitathatatlanul voltak érdemei abban, hogy a kádárizmus a történelem szemétdombjára került, ma nem képes többre, mint néhány álbotrány ürügyén az indulatok fölkavarására és arra, hogy immár másodszor próbálja meg visszasegíteni a hatalom csúcsára Bős–Nagymaros szellemi atyáit. Az SZDSZ és az általa képviselt értékrend 1998-ban csúfosan megbukott. Demszky Gábor meglehetősen kérészéletű elnökségét leszámítva még a szándék sem volt meg a nyolcvanas évek rendőrségi aktáinak gyakori szereplőiben, hogy szembenézzenek önmagukkal, és elismerjék: a nemzeti tradíciók reflexszerű tagadására és a szabadságjogok nemes eszméje mögé bújtatott értelmiségi víziókra nem vevő a társadalom józan többsége.
Az emdéefesség legnagyobb ellenfele ma az a demagóg eszme, amelyet az MSZP és a körülötte sorakozó, meglehetősen heterogén összetételű értelmiségi bázis fogalmaz meg. Mert mire véljük azt, hogy manapság a szocialisták úgy próbálnak feltűnni, mint akiknél senki nem tudja jobban, hogyan kellene az egyelőre csak a Kovács László agysejtjeiben létező árvíz ellen védekezni, miközben emlékezhetünk rá, hogy tavaly, amikor valóban elöntötte az ár a beregi térséget, az MSZP legértelmesebb megnyilvánulása az volt, hogy alakítani kellene egy parlamenti bizottságot. Vagyis nem cselekedni kell, hanem az apparátcsik mentalitásnak megfelelően aktákat és jegyzőkönyveket gyártani. Mint ahogy arra sem érdemtelen odafigyelni, hogy miközben a fél MSZP-vezérkar szabolcsi kötődésű – gondoljunk Csabai Lászlóné, Tóbiás József, Baja Ferenc és Juhász Ferenc nevére – a valóban kritikus pillanatokban még egy szolidaritási nyilatkozat vagy egy segélyakció sem jutott az eszükbe (mint tudjuk, éppen miniszterelnök-jelöltet választottak, ez pedig köztudottan szent aktus a kongresszusok és íróasztalok lovagjai számára). De eszünkbe juthat Medgyessy Péter simulékony hangú, bibliai idézetekkel teletűzdelt hízelgése is, amellyel az ünnepek után a történelmi egyházakat örvendeztette meg, hogy aztán a nagy buzgalom Horn Gyula Rákosi-szagú egyházellenes ámokfutásába torkolljon.
Milyen eszme ez? Mit akarnak a szocialisták? Barátkozni a szomszéd országokkal, vagy gyűlöletet szítani a senkinek nem ártó román kisemberek ellen? Ápolónők és tanítók fizetésén lökni egy kevéskét, hogy aztán annak rendje-módja szerint gázárak meg tandíjak formájában kamatostul vissza is vegyék? Liberalizmust és jogállamot hirdetni, miközben özönlenek vissza a közéletbe a Csehák Judit- és Kapolyi László-féle pártállami őskövületek? A fiatalok problémáinak megoldásáról szónokolni, miközben a párt még a saját fiatal politikusainak sem találta meg a megfelelő szerepet? Valljuk meg őszintén, amennyire sikeres lett a Fidesz által modernizált emdéefesség, annyira sikertelen maradt az MSZP buzgólkodása, hogy szociáldemokrata párttá varázsolja magát, hiszen éppen a klasszikus szociáldemokrácia egyik legfőbb jellemzője, a higgadt és mérsékelt hangnem, a józan kompromisszumkészség hiányzik a pártból. Amelyet az sem ment, hogy talán az ellenfelének hangneme is eldurvult néha kissé, de ne feledjük, a Fidesz a baloldal sokszoros médiatúlereje miatt kénytelen volt néha keményebb hangot használni, és erőből politizálni. Előtte volt testvérpártjának szomorú példája 1994-ből, amelyik képtelen volt megtalálni a Horn–Pető–Konrád-féle Baloldali Blokk ellenszerét, és így törvényszerűen el is bukott.
Az MSZP nincs könnyű helyzetben: ha veszít, akkor nem csupán a párt bukik, hanem egy egész nemzedéknek kell lelépnie a színpadról, ráadásul úgy, hogy mögöttük hatalmas űr tátong, hiszen a Tízek Társasága meg a Fiatal Baloldal lombikbébijeinek úgy kellene a helyüket átvenni, hogy többségük még „puskaport sem szagolt”. Nem véletlen, hogy az SZDSZ egykori szellemi holdudvara Göncz Árpáddal az élen ma már szinte heti rendszerességgel teszi tiszteletét a szocialista pártrendezvényeken, hiszen a Fidesz győzelme egész életművüket, a szociálliberális Magyarországot fenyegeti, ahol Mester Ákosok és Bolgár Györgyök ünnepi harsonái mellett fotóztathatja magát Medgyessy Péter az általa mindig is lenézett köznép társaságában, és ahol az úgynevezett pénzügyi egyensúly nevében lehet Surányi Györgyöknek és Bokros Lajosoknak egyetlen tollvonással emberek tömegeit a padlóra küldeniük. 2002. április 7-e az igazság napja lesz. Két értékrend, két világ között választhat a választópolgárok tömege. Akar-e újabb négy évet adni a rendszerváltozás erőit tömörítő, polgárbarát koalíció pártjainak, vagy pedig 1989 szellemét szeretné újra, mit tesz isten, az 1989 előtti szereplőkkel körítve. Nem lesz könnyű választás, már csak azért sem, mert a félnótás Kolumbuszként hadonászó Torgyán József személyében máris találtak egy szövetségest 1989 „Önökjei”, aki a meglehetősen foghíjassá váló, pártra már csak nyomokban emlékeztető dalárdájával megkezdte azt az orvtámadást, amivel egyszer már sikerült hátba támadnia egy jobboldali kormánykoalíciót. És mi bizonyítja Torgyán József baloldali elkötelezettségét? Talán az, hogy miközben a MIÉP egyes vezetőinek kirekesztő megnyilatkozásai miatt hónapok óta valóságos „bombazápor” hullik Csurka István pártjára, a baloldali sajtó egyre feltűnőbb amnéziát tanúsít egyes, frissen épült budai villák és vasra vert államférfiak ügyében, nem beszélve a róthmanózó ürömi polgármester asszony vagy a trianoni békét feszegető ex-MIÉP-es képviselőnő személyéről, akik – amióta feltűntek Torgyán József környezetében – furcsamód megszűntek létezni mint szélsőséges politikusok. Aligha kétséges, hogy Torgyán József és az MSZP érdekei az elmúlt hónapokban lassan összemosódtak: a bukás mindkettejüket fenyegeti, szőröstül-bőröstül, Csehákostul– Maczóstul.