Oldódjék végre a történelmi szembenállás

Érzékeli a hétköznapi újságolvasó is a magyar kormány tiszteletre méltó, européer módon megjelenített, következetes törekvéseit Trianon és az ezt megerősítő párizsi békeszerződések után határainkon kívül rekedt magyarok életének jobbítására. A kedvezménytörvénnyel azonnal segít és nem csak gesztusértékűen. A határon kívüli utak, víztározók építésének kezdeményezésével távlatos célokat is megfogalmaz. Ezek hasznosak az anyaországnak, egyben további lehetőséget adnak a határon kívülieknek, magyaroknak (és nem magyaroknak egyaránt) a munka- és üzleti lehetőségeket illetően. Ilyen módon több országra kiterjedő regionális szervező missziót is teljesít a kormány a tervezett intézkedésekkel, amelyek távlati pozitív hatásait az anyaországi viszonyokra csak azok értékelik igazán, akik messzebbre is képesek tekinteni. Ezzel a lehetőséggel a két nemzet közeledését is elő lehet mozdítani, hiszen a státustörvény és az egyetértési megállapodás végre megteremtheti azt a gazdasági alapot, hogy a két nép történelmi szembenállása valamelyest oldódjék.
Ugyanakkor tapasztalható nyugati partnereink részéről bizonyos értetlenkedő magatartás is a tervezett intézkedésekkel kapcsolatosan. Még inkább érthetetlen azonban a magyar belső oppozíció ténykedése, amely a korábbi időkhöz hasonlóan archaikusan érvel, próbálja megkérdőjelezni a kormányzati törekvéseket. Pedig belátható: érdemes régi problémákat az új politikai konstellációkban újraértelmezni és újszerű eszközökkel kezelni.
Nem nehéz elfogadni Bayer Zsolt elkeseredett kifakadását (Magyar Nemzet, 2001. december 8.: Új moralisták, farizeusok): „Elméleti jogvitákat folytatnak mirólunk a magas EU-fórumok. Arról szól ez a vita, hogy vannak-e kollektív jogok. Arról szól ez a vita, hogy vajon a kisebbségvédelem dezintegrálja-e az államot. Eközben Szlovákiában a mai napig érvényben vannak a benesi dekrétumok. S ez nem valami elvont, ostoba ideológia a múltból, ó nem! A benesi dekrétumok helyett azt is mondhatjuk: Szlovákiában a mai napig érvényben vannak a német és a magyar kisebbséget sújtó intézkedések. S miközben a rendszerváltás után a szlovákok is visszaadták tulajdonosaiknak a kommunisták által elrabolt javakat, aközben a nevesítetlen földeket, tehát a magyarok és németek földjeit nem adják vissza a mai napig.”
Európa nem érti (kivétel a bajor miniszterelnök, aki szerint a benesi dekrétumok Európa sebei, amelyeket végre be kellene forrasztani) teljes mélységében a problémát. Talán ennek is tulajdonítható, hogy Szlovákia magyarországi nagykövete a napokban e lapban vele készített interjúban azt bizonygatta, hogy nem a németeknek vagy a magyaroknak szóló kollektív büntetést tartalmazza a benesi dekrétum, hanem azokét, akik a nácikkal működtek együtt… (Jelen sorok írója sok százezer, részben már az élők sorából eltávozott, szülőföldjükről erőszakkal elűzött, kifosztott egyszerű magyar dolgozó ember, köztük szülei nevében utasítja vissza ezt a véleményt.)
A nagykövet a történészek könyvtáraiba szeretné száműzni ezt a még ma is élő és ható problémát a következő sajátos érveléssel: „A Benes-dekrétumok jogilag lezárt, nem érvényes, egy nem létező állam, a volt Csehszlovákia dokumentumai. A Cseh Köztársaság nélkül Szlovákia önmagában nem tud mit tenni…” A XXI. század Európájában elfogadhatatlan a probléma ilyen módon való kezelése. A világ egyéb térségeiben béketeremtő szerepre igényt tartó, egységesülő Európa nem tud megbirkózni a közvetlen szomszédságában ma is feszültséget keltő problémával?
Az említett békediktátumok áldozataival (a határon túli magyarokkal, a szülőföldjükről fél évszázada elűzöttekkel) való törődés olyan erkölcsi kérdés, amelynek pozitív belpolitikai hozadékai igen jelentősek. Még akkor is, ha a baloldali ellenzék ezt megkérdőjelezi, és nem éppen tisztességes szándékkal próbálja kiélezni a határon belül és kívül élő nemzettestek érdekei közötti esetleges ellentéteket. Továbbá elhallgatja vagy kisebbíti a harmonizáló kormányzati intézkedéseket.
Az anyaországban élő, fiatal második generáció, az elűzöttek leszármazottai – az eddig tanult történelmi ismeretek egyoldalúsága és ferdítései miatt – talán nem ítélik meg helyesen a problémát. Megfelelő tájékoztatásuk mellett bizonyosan támogatják a kormányzati törekvéseket, mert génjeik, a szüleiknél megtapasztalt anyagi és lelki megterhelések által érzékelik az elődök tragédiáját. Az európai (békés) fejlődés tendenciái pedig megfelelő keretet adhatnak ahhoz, hogy ez a generáció felsorakozzon az újszerű, konstruktív, minden fél által elfogadható kezdeményezések mögé. Részt vállalhatnak abban továbbá, hogy a Nyugat a maga teljességében, konstruktivitásában érzékelje és támogassa a magyar kezdeményezéseket.
Az utóbbi évek fejleményei bizonyítják: kormányzati szinten is érdemes tabuk nélkül felvetni hosszú idők óta megoldatlan problémákat. Bátor, fiatalos kezdeményezésekkel a régi kérdéseket újszerűen, a várható konstellációknak megfelelően kell felvetni. Ilyen módon elérhető, hogy új szinten, a kezdeményezett alapelvek alapján rendezhetők az évtizedek óta megoldatlan problémák is a ma még ellenérdekű felek közös megelégedésére, miközben minden oldalon új, alkotó energiák szabadulhatnak fel. Már csak azért is, mert az új viszonyoknak, az emberek igazságérzetének megfelelő megoldásokról van szó, és mert a megoldásokat olyan történelmi (karizmatikus) személyiségek vetik fel, akik a történelem menetét is megváltoztathatják. Ténykedésük különösen a kis országoknak fontos, mert a világpolitikai „nagyok”, kellő mélységben nem ismerve egy-egy kisebb térség problémáit, esetenként hajlamosak összefércelt médiamunkák alapján ítélkezni. Kemál Atatürk volt ilyen történelmi személyiség a múlt században, aki – az első világháború után – a Törökországra kényszerített sevres-i békét a török nép javára módosíttatta a nagyhatalmakkal. A mai Atatürköknek sem könnyű, de a béke, az integrálódó Európa megsokszorozza a politikai tehetség, a konstruktivitás, a fiatalos lendület, a másik fél szempontjaira is figyelemmel lévő alkotó munka erejét.

A szerző a közgazdaság-tudomány kandidátusa