A félelem bére és ára

A félelem az ember legősibb öröksége. Bármit teszünk, akármilyen nagy tudományos eredményeket érünk el, nem szabadulhatunk meg tőle. Félünk, hogy szükségleteink kielégítése veszélybe kerül, s ahogy már Vörösmarty fölismerte, ez létezésünk meghatározó ellentmondása. Egyszerre vagyunk „őrült sár” és „istenarcú lény”. Ezért félünk az éhségtől, a szomjúságtól, a hidegtől; a szenvedéstől, a fájdalomtól, a haláltól. Néha eszünkbe se jut, aztán – az orvostudomány óriási eredményei ellenére – egyszer csak szembesülünk egy elképzelhetetlen fertőzéssel és végzetes következményeivel. Ahogy múlnak az éveink, egyre többet gondolunk az elmúlásra, s fohászkodunk, hogy az Úr könnyítse meg a vég bekövetkeztét, amire minden bölcsességünk (vagy keserűségünk) ellenére csak rettegéssel gondolhatunk. Láttam, amint életvidám fiatalemberrel egyik pillanatról a másikra végeztek a „létező szocializmust” védelmezők golyói. És láttam életéhez görcsösen ragaszkodó kétségbeesett küzdelmét a betegséggel és szenvedéssel, amit mi, akiknek segítenünk kellett volna, inkább fokoztunk hiúságunkkal, illetve a közönnyel, a gőggel, a könyörtelen politikai játékkal. Nehezen tudok fölháborítóbbat elképzelni, mint a félelemérzet cinikus bekapcsolását a választási küzdelembe.
Természetesen tudom, hogy a félelemkeltők másról beszélnek. Arról, amire a harminc fölöttiek emlékeznek, s amiről könyvek, újságcikkek, rádió- és televízió-műsorok sokasága nem eleget beszél. Többnyire egyoldalúan és félrevezetően. Azok idézik most a félelem rémét, akik annak a hatalomnak köszönhették előtérbe kerülésüket, amelyik a megfélemlítésre épült. Az MSZP mostani vezetői már elindultak meredeken fölfelé ívelő pályájukon (és az ÁVH egykori vallatótisztjei is békésen éltek családjukkal a hatalom jóindulatából), amikor vádlottként beidéztek a tatabányai rendőrkapitányságra. Mivel semmiféle bűncselekményben nem vettem részt, a politikai ügyekben nyomozókkal viszont már találkoztam, ilyesmire gyanakodtam, miközben sok órán keresztül szorongtam egy előszobában, s vártam, hogy megérkezzék az, aki beidézett, s aki már régen ott volt, ahogy később megtudtam. Féltem. Még jobban, amikor lámpával a szemembe világítva ismertették a vádat: államellenes izgatás. Elém tették a bizonyítékokat is: Esztergomban élő barátomnak írott leveleimet. A tiszt közölte, ezeket a címzett lakásán, az íróasztalfiókjában tartotta, amit be sem zárt, ezért bárki hozzáférhetett. A bennük foglalt szavak, mondatok tehát az izgatás bűntényének a bizonyítékai. Kétórás kihallgatás után – jóindulatúan – csak annyit kívántak, kötelezzem magam, hogy megszakítom ezt a kapcsolatot, de ne feledjem, hogy az elkobzott levelek bármikor fölhasználhatók ellenem. A félelmet túléltem, barátom, akit hasonló alapon többet zaklattak, szívrohamot kapott, és belehalt.

Forradalomból rémuralomba
Ne kelljen senkinek félnie származása miatt, mondja álszent módon az SZDSZ. Ne kelljen, mondom én, akinek éppen az ÁVH és az MSZMP miatt kellett ezért félnem. A szegényeknek a gazdagok elleni gyűlöletét használta ki az a magát (nemzeti)szocialistának nevező párt, amelyik a (szegény) zsidókkal együtt a keresztény szellemet is meg akarta semmisíteni. (Mivel hitvallói többen voltak, de nehezebben azonosíthatók, szerencsére nem maradt ideje rá, hogy mindegyiküket gázkamrába küldje.) Mert a kereszténység kezdettől azt hirdeti, hogy minden ember egyenlőnek születik. Aki ezt nem fogadja el, nem keresztény. Ahogy esztelen indulatok egymásnak ugratják két azonos társadalmi környezethez tartozó labdarúgócsapat (az Újpest és a Ferencváros) „balhét” kereső „szurkolóit”, úgy lehet antiszemitizmust is szítani. Míg az elmúlt években az előbbi valóságos utcai harcokhoz vezetett, erőszakos rendvédelmi beavatkozást követelt, az utóbbira legföljebb néhány ostoba kijelentést lehet példaként fölhozni.
A félelem kérdésének óriási irodalma van. A Biblia azt tanítja, csak az első emberpár mentesült ismeretétől a Paradicsomban, mert nem fenyegette sem a szükség, sem a szenvedés, sem a halál. Az egyetlen tilalom, amellyel számolniuk kellett, jelképes értelmű, észérvekkel megmagyarázhatatlan, de félreérthetetlen. Az ember nem kapott korlátlan hatalmat a világ fölött, be kell tartania a törvényt. A félelem minden más mítoszban is meghatározó tényező azzal együtt, hogy szembesít az okokkal, és leküzdésének a „bérével”, a hősi nagysággal és a bukásokat okozó törvényszegésekkel is. Évezredeken keresztül az emberi létezés alapvető szabálya volt, hogy a bűn (a törvények megszegése) büntetéssel jár. Akár égi, akár földi hatalomtól várták ezt, az igazság elemi igénye volt a földi embernek. A konzervatív vagy jobboldali rokonszenvvel aligha vádolható Michel Foucault figyelt föl egyrészt arra, hogy a XVIII. században épültek ki az igazságszolgáltatás új intézményei és rendje; ugyanakkor, amikor megjelent az irodalomban a bűnöző iránti rokonszenv. Azt már én teszem hozzá, hogy ez időben egybeesik a főúri körökben kialakult libertinus (szabados) szellem fénykorával, amikor a hatalom és vagyon urai semmit nem ismertek el (legkevésbé erkölcsi törvényeket), ami vágyaik kielégítését (szexuális szabadság, kábítószer-élvezet) korlátozta volna. Noha az iskoláinkban máig tanított marxizmus ezt másként állítja be, a törvényekfölöttiségnek ez a tudata – és gyakorlata – nagyban hozzájárult a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava alatt kirobbant francia forradalomhoz.
Csak éppen ez a forradalom rémuralomba, tömeges kivégzésekbe, végül önkényuralomba torkollott. Akárcsak az 1917-es oroszországi, ami sok tízmillió ember életébe került. Sajnos, a szép emlékű 1848. március 15-i magyar forradalomnak is van szégyenfoltja: Lamberg tábornok meggyilkolása. Ötvenhatra joggal úgy emlékezünk, hogy a betört kirakatokból senki nem vitt el semmit, mert a lázadó fiatalság vigyázott „forradalma” tisztaságára. Amikor a szovjet tankok néhány napra elhagyták Budapestet, bizony többen féltek, s nem is alaptalanul. Lehet, hogy néhányan ártatlanul fizettek mások bűneiért. Mire 1990-ben sor kerülhetett az 1956-ban követelt szabad választásokra, kevesen emlékezhettünk az egykori szándékok elszánt tisztaságára. Antall József is közénk tartozott, de ettől függetlenül sem rendelkezett azzal az erőszakszervezettel, amivel a taxis-blokádot – törvényes keretek között – felszámolhatta volna. (Ráadásul éppen kórházba kényszerítette a végzetes betegség.) A szovjetek csatlóskormányainak túlbecsült kiszolgálói addig talán féltek az elszámoltatástól, a törvénytelenségekben való részvétel következményeitől. Ekkor azonban bebizonyosodott, hogy a kormánynak nem csupán szándéka, de ereje sincs ehhez. Ettől kezdve szólt a régi elvtársak harsány kórusa a félelemről.

Hétköznapi szorongások
A Horn-kormány megalakulásától kezdve erről többet szó sem esett. Pedig Fodor Gábor még el sem foglalta hivatalát, amikor közölte, hogy nem kíván velem dolgozni. Akkor ez talán nem tett boldoggá, azóta viszont olthatatlan hálával gondolok rá. Nem tudom, mások ezt hogyan élték át, de azt igen, hogy messze nem voltam egyedül. Persze – sok jól képzett társammal együtt – tudtam, mit csináljak, s abban nem is akadályoztak meg. Sőt. Amitől féltem, az sem következett be: ellenzéki tevékenységem ellenére a feleségem magas hivatalt tölthetett be. Nyilván nem mindenki volt ilyen szerencsés, de a kormányra készülő MSZP tollnokainak mégis meg kellene gondolniuk, saját szempontjukból okos-e a félelemérzet szítása. Ha a jelenlegi kormány hivatalban maradásától törvénytisztelő polgároknak félniük kell, mennyivel több okot ad – másoknak – a rettegésre az ellenzék győzelme. Mintha ez az egész gondolatkör az 1990 előtti gyakorlatból táplálkozna, márpedig az MSZP élvonalában nem nagyon van olyan, aki annak ne lett volna részese. Lehet, hogy a félelemkeltő szándék valójában fenyegetés?
Az, hogy a szabadon választott kormányok időszakában mindennapjainkra fölös félelmek sokasága vet árnyékot, a változtatások nagy csalódása. Változatlanul félni kell, hogy tudásunknál, munkánk eredményénél fontosabb, milyen párthoz, milyen csoportosuláshoz tartozunk, s azon belül is alázatosan helyeslünk mindent, vagy netán polgári felelősséggel mondunk véleményt. Félnünk kell, hogy mi kapjuk-e azt a munkát, azt a feladatot, amire mi vagyunk a legalkalmasabbak. Mi nyerjük-e azt a pályázatot, amire mi tettük a legértékesebb ajánlatot? A költségvetési forrásokból nem azok részesülnek-e inkább, akik a tűzhöz közelebb állnak? Ezek a félelmek azonban részben az emberi természetből adódnak; noha kétségtelen, csökkentésükre több lehetőség is nyílhatott volna. Különösen akkor, ha érvényes törvényeink betarthatóbbak lennének, s a döntéshozók nagyobb elszántsággal és jobban működő intézményrendszerekkel (rendőrség, ügyészség, bíróság) törekednének a betartására. A madármészárlásoktól a vagyongyarapítás kétes módszereinek (ritka) politikai indítékú leleplezéséig a Magyar Nemzet olvasói is számos példát találhatnak arra, hogy kis országunkban még nincs minden rendben.
Míg a köztudatban a kádári idők egyre homályosodnak, a Horn-kormány botrányaira még sokan emlékeznek. Ezért hiányoznak a törvények betartására és betartatására vonatkozó ígéretek is a jelenlegi ellenzék szótárából. Gondoljunk a Tocsik-, a Boldvai- (elítélve is MSZP-képviselőjelölt!) a Princz-, a Dunaferr-ügyekre, a Ferihegy II.-szerződésre és így tovább. Mindenki láthatja a százmilliós villákat (kastélyokat), s eltöprenghet azon, vajon miből épültek (és épülnek)? Nem egyik napról, nem is egyik évről a másikra. Üzleti vállalkozás hasznából, mondanák egy olyan országban, ahol nem volt szovjet megszállás, nem szüntették meg a piacgazdálkodás törvényes lehetőségeit, ahol ily módon 1990-ig nem képződhetett jelentősebb magántőke. A kérdés persze folytatható, hol az a nagyszámú sikeres magyar vállalkozás, amely olyan nagyságrendben járul hozzá a nemzeti össztermékhez, hogy vezetőjének (vezetőinek) az említett építkezésekhez elegendő adózott jövedelme legyen? Természetesen nincsenek ilyen adataim, de számos példát olvastam csődbe jutott vállalkozásokból kimentett vagyonokról, óriási sikerdíjakról, elképesztő szakértői számlákról, amelyek mögött nem látom a felhasznált szakértelem eredményeit. Amennyire a sajtóból kiderül, a nagy jövedelmek függetlenek a nemzeti össztermék gyarapításától: „tanácsadásnak” nevezett kijárási díjak és erkölcsi értelemben vett csalások eredményei.
Olvasom a Magyar Nemzetben, hogy van egy szigorú drogtörvény, de nem alkalmazzák, és a nyilatkozók szerint ez így van jól. A drogügytől függetlenül ez a gondolatmenet alapjaiban forgatja fel a polgári demokrácia működőképességét. Ha a választott képviselők törvényeket hoznak, és azokat nem kell (sőt nem is célszerű!) betartani, akkor mi szabályozza a társadalom rendjét? Az önkény? A hatalom? A pénz? Hol az érdekérvényesítés és vágykielégítés határa? Ha a rendőrök elfogják a gépkocsi-fosztogatókat, majd a bíróság szabadon engedi őket (ahogy Solymosi Frigyes példájából láthattuk), akkor mi értelme van az egésznek? Ha az emberhalált okozó „popsztár” (ugyan mit jelent ez a fogalom?) lényegében büntetlenül gázolhat, kit lehet megbüntetni? Ha az évek óta folyó gazdasági bűnperek máig nem zárultak elfogadható ítélettel, mi tartsa vissza azt, akinek most nyílik alkalma valamilyen lehetőség kihasználására? Egy évtizede olvasok az olajos ügyekről, s a nyomozás, az igazságszolgáltatás folyamatosan tehetetlen.
A törvényekkel nagy bajok vannak. A csavaros eszű Kupa Mihálynak sikerült olyan nyakatekert adótörvény kieszelnie, ami egyszerre értelmezhetetlen és tetszés szerint értelmezhető. Mivel az arányos közteherviselés híve vagyok, messzemenően támogatom az újabb keletű erőfeszítéseket az adók behajtására. Hasonlóan rossz a zajtörvény is. Az állampolgár kiszolgáltatott a Raiffeisen Bank vagy a Matáv vezetőiben élő meggyőződésnek, hogy mindent megtehetnek. A polgármesterek közönyös vagy tehetetlen szemlélők, a törvényhozó süket. Kis dolgok? Igen. A zaj azonban a saját lakásomban és a fiaméban is folyamatosan ingerel, a stadionpusztítókat legföljebb a tévében látom, de még a lopott milliárdok is csak közvetve hiányoznak a zsebemből. A félelem bérét mindnyájan fizetjük. Számos okból.

Melyik oldalra álljanak a magyarok?
Sokunk legnagyobb közös félelme mégis más jellegű. Trianon egyik fontos oka volt, hogy a román és szláv érvek hosszú időn keresztül döntően befolyásolták a nemzetközi közvéleményt. S ezek az érvek sokszor merítettek az akkori baloldal rágalmaiból és túlzásaiból. Szó se róla, hibák, tévedések, rossz döntések bőven terhelik a kiegyezés utáni kormányok számláját (is). De ezekről a külföld mérhetetlenül többet hallott, mint azokról az eredményekről, amit az idelátogatók magától értetődőnek tekintettek. A Horthy-korszakban a magyar forrásokból táplálkozó rágalmazás tovább folytatódott. A vérgőzös Tanácsköztársaságban játszott szerepük miatt külföldön élők mindent megtettek Magyarország (és nem a kormány) lejáratására. A történelem kísértetiesen ismétli önmagát. Amikor a kilencvenes évek elején Konrád György arról panaszkodott a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, hogy a budapesti könyvesboltokból eltűntek a magyar írók művei, Münchenben élő barátom írt a szerkesztőségnek, küldjenek ide valakit, aki meggyőződhet ennek valótlanságáról. Nem tették meg…
Már akkor eltöprengtem: ha fiatalabb lennék, s Helsinkibe küldenének tudósítónak, először nyilván néhány finn ismerősömet kérném föl, hogy segítsen eligazodni abban az országban, aminek a nyelvét sem ismerem. Mivel hamar kiderülne, hogy ezek a szakemberek nem mindenhez értenek, meg kellene kérnem az elődömet, adja meg azok nevét és címét, akik őt segítették. Így történik ez nálunk is, akár beszéli a tudósító a nyelvünket, akár nem. Vagy ugyanazok adnak tájékoztatást az ország dolgairól, akiknek 1990 előtt ezt megengedték, vagy azok, akiket ők ajánlottak. Ráadásul – Finnországgal ellentétben – a szovjet megszállás alatt nálunk külön engedély kellett ahhoz, hogy valaki valamelyik nagykövetségen munkát vállaljon. Ezt persze az illető országok elhárítási szakemberei is tudták, kémeket lehetőleg nem engedtek alkalmazni, de a szűrő mégis meghatározta azt a szellemiséget, ami ezekkel a körökkel kapcsolatba kerülhetett. (A diplomáciához és a külkereskedelemhez hasonlóan.) Részben ma is a „megszűrtek” dolgoznak a nagykövetségeken, részben itt is azok, akiket ők vagy az úgyszintén megszűrt bejáratosok ajánlottak. A keresztény-nemzeti oldal elszigeteltsége majdnem tökéletes.
Amikor (a derék) Lányi András azt nyilatkozza, hogy az értelmiségnek csak két tábora van, senkinek eszébe sem jut megkérdezni, hogy a Professzorok Batthyány Körének tagjait melyikbe sorolja