Egy nap, amely senkinek sem kell

Ezerkilencszáztizenkilenc március 21. az a nap, amelynek emléke sokakat bosszant és idegesít ebben az országban. Nem véletlenül ígérte meg 1945-ben Rákosi Mátyás, hogy pártja nem akar új 1919-et. Ő maga sem szerethette igazán e dátumot, mert arra a szertelen hőskorra emlékeztette, amelynek elárulására Sztálinhoz szegődött. Károlyi Mihály is szívből utálhatta ezt a napot, hiszen véget vetett annak a mítosznak, hogy flörtje az antanttal legalább balkézről való házassághoz vezethet.
Az Erdélyt felszabadító, s csapatait Károlyinak felajánló Mackensen tábornok találkozásukkor kezet sem fogott vele. „Sok emberrel volt dolgom életemben, de olyan férfival, akiből annyira hiányzott volna minden becsületérzés, mint önből, még nem találkoztam” – mondta, miután Károlyi a német hadseregparancsnokot francia szpáhikkal Fótra internáltatta. A későn jött és korán ment Kun Béla – aki a Gyűjtőfogházban vette át a szociáldemokratáktól az állami ítéletvégrehajtó szerepét, s félretolta a bohócruhás grófot – sem igen esküdött fel erre a napra. „A sors legnagyobb iróniája – nosztalgiázott –, hogy a proletárdiktatúra kitörésének napján eltemettük a Kommunisták Magyarország Pártját.” Tehát az árulás árnyéka vetődött már a kommün első napjára is: a miazma, a méreg a forradalmi elegyben a szociáldemokrácia volt.
Szibériában 1918-ban még mintegy kétmillió osztrák–magyar hadifogoly várta hazakerülését. Mindössze négy-öt százalékuk engedett a nyomásnak, és lépett be a Vörös Hadseregbe. A kétmilliós, magyarokból és osztrákokból álló forradalmi hadsereg ábrándja legfeljebb a sajtót éltette, a lengyel határig előretörő Stromfeld senkivel sem találkozott. Kun Béla viszont a kassai megyeházán – ahol majd Gottwaldék fogják meghirdetni a nemzetiségektől mentes egységes szláv állam programját 1945-ben –, az erkélyről kihajolva harsogta a nemzetiszín lobogókat kitűző város polgárainak, hogy tépjék le azokat, s helyükbe a forradalom vörös lobogóját állítsák. Böhm Vilmos hadügyér is – aki a háborúban egy ideig feketekávét szervírozó őrmester volt József főhercegnél – két forradalom tüzében izzott, hogy aztán a tűz lohadásával Bécsben tárgyaljon a túlélés mozzanatairól az antant képviselőivel. A két Tharaud testvér – akik Trianonban is ott voltak – a „Habsburgok vége” című riportregényükben a kommün első, még dicsőségesnek tűnő napjait meglehetős szarkazmussal ábrázolják. Leírják, hogy a bolsevizmus keresztényellenessége milyen nagy és őszinte lelkesedést váltott ki a zsidóság körében, akik az új Jeruzsálem eljövetelét hirdették vörös maskaráikban. Aztán, bár a románok már szinte a város kapuinál vannak, Szamuely Tibor mint egy ünnepelt trónörökös vonul be Nagyváradra, amelynek zsidó ifjúsága karneváli hangulatban özönli el a város utcáit.
Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök Szabó Dezsőt parafrazálva ezt írta naplójában: „Tetszik egy kis kommunizmus? Azt mi megcsináljuk: mit is ne tudnánk megcsinálni? Nű? Felfegyverzünk aztán megint sereget s megyünk török–tatár ellen? De minek mennek? Hisz pokolba kívánták a háborút!? Hisz leszabdaltak darabokat s odadobták önként románnak, tótnak? (Ká-rolyi például a román milíciának küldött fegyvert, a ruszinoknak nem, mondván, azok magyarbarátok – T. P.) Nű? Csinálunk háborút: akarunk Magyarországot s azután egyesülünk az orosz bolsevistákkal, azután csinálunk bolsevizmust Ausztriában; döntjük a pénzt, milliókat számítatlanul s leszünk magyarok, Napóleonok…”
Veres Péter és Illyés Gyula azonban visszásságai ellenére is népi forradalomnak látták a történteket. Egy új értelmiség és azoknak a tömegeknek a lázadását látták benne, akik addig baromi közönyösséggel törték az életüket. Arról azonban semmiképp sem feledkezhetünk el, hogy Korvin Ottó nyomozói kínzókamrákat rendeztek be az Országház pincéiben, s a téren nyilvános akasztásokat rendeztek, s hogy a besúgók jelentései szerint az élelmiszerhiány és a zaklatások miatt a főváros nagyipari munkássága már júliusban a „rendcsináló” román csapatokat várta…

A szerző történész