Ünnepi műsor a Savanyú Szőlő Színházban

Tegnap, március 15-én délután, alig pár órával az új Nemzeti Színház ünnepélyes megnyitása előtt, egy belvárosi galériában szintén megnyitóra gyűlt össze egy lelkes kis csapat: eljöttek illő módon tisztelegni a meg-nem-épült Nemzeti Színház emléke előtt. A Centrális Galériában az Octogon nevű „építészetkritikai műhely” közreműködésével arról szóló kiállítást rendeztek, „ami a nem láthatót mutatja meg, bizonyítani, hogy másként is lehet, csakis másként lehet a közösséget gazdagító igazi színházat építeni”. A tárlat fő attrakciója az eredetileg az Erzsébet térre szánt, majd elvetett – a meghívó szövege szerint – „kiváló terv”, mondván, „hogy ne legyenek illúzióink”.
Mindenki úgy ünnepel, ahogy tud – intézhetnénk el a hírt egy gyönge viccet megillető kézlegyintéssel, azonban kár lenne a dolgot ennyiben hagyni. Hadd mulattassuk magunkat mi is egy kicsit a témával, ha már eszünkbe juttatták. Érdemes figyelmesen elolvasni a kiállítás bevezető szövegét, Rév István munkáját, de feltétlenül ülve: „Ne hagyjuk félrevezetni magunkat! Fogalmazzunk világosan: 2002. március 15-én Magyarország, Budapest, a nemzet kultúrája nem egy új színházzal gazdagodik; nem kapunk valamit, hanem szegényebbek leszünk a saját pénzünkért. Véglegessé és láthatóvá válik, hogy mit vettek el tőlünk, mivel lettünk szegényebbek. Nem épült meg az a középület, amelyet nyilvános, tisztességes eljárás során a hozzáértők egyértelműen a kommunizmus bukása utáni legjelentősebb magyar középületnek választottak. Színház helyett botránykövet emeltek a Duna partján azok, akik megszégyeníteni merészelték a nemzetet és annak kultúráját. Tévedés ne essék: ha néhány év múlva már senki sem fog emlékezni arra, hogy mi, miképpen és mi helyett került a budapesti Duna-partra, akkor Magyarországon nem lesz demokrácia, akkor nem lesz nemzeti kultúra. A Lágymányosi hídnál felhúzott építmény nem színház, de egy korszak árulkodó emlékműve; örök figyelmeztetés arra, hogy hová vezet az önkény, a közösséget megalázó tudatlanság és ízléstelenség.”
Ezzel a „szolid” invitálással és SZDSZ-es szórólapokkal sikerült néhány embert egy műfényes galériába csábítani e ragyogó márciusi délutánon. Igaz, ha arra gondolunk, hányan nem voltak ott, pontosabban nem oda mentek el, nem erre a látványosságra voltak kíváncsiak tegnap, nincs okunk aggodalomra. Amint a fogalmazvány vésztjósló részleteitől sem kell nagyon megijednünk, reménykedjünk, hogy lesz nemzeti kultúra néhány év múlva akkor is, ha még mindig ott fog majd állni az új Nemzeti a Duna partján, az Erzsébet térre szánt helyett. Érdekes megfigyelni, milyen divatos mostanában „liberáliséknál” az a fajta árukapcsolás, miszerint a demokrácia csakis ővelük és őáltaluk, az ő elképzelésük szerint létezhet. Ha netán az oktalan nép valami tragikus félreértés folytán – szerintük – rossz helyre tenné az ikszet április hetedikén, azzal a diktatúrát húzná a tulajdon fejére. Ezek a fontos emberek kísértetiesen úgy kezdenek fogalmazni, mint Vlagyimir Iljics, aki leszögezte, hogy a kommunizmus = tanácshatalom + villamosítás. Vagy hogy a divatos szlogeneknél maradjunk, manapság éppen azok a politikusok fenyegetik a lakosságot diktatúrával, akik egy jó évtizede még hivatásszerűen a proletárdiktatúra-bizniszből éldegéltek.
Próbáljunk hát megnyugodni, s térjünk viszsza a nem-látható-színházról szóló ünnepi kiállításra, s emlékezzünk meg mi is pár keresetlen szóval az elvetett (inkább: elvetélt, azaz halva született) Erzsébet téri projektről. Éppen négy éve, 1998 márciusában helyezték el a Nemzeti Színház alapkövét a pesti Belváros legforgalmasabb pontján, az utolsóként megmaradt széljárta zöld foltocskán, Horn Gyula, Magyar Bálint kultuszminiszter és Göncz elnök jelenlétében. Sajnos nem elég mélyre ásták az okiratot őrző csövet, mert szombatról hétfőre valakik már el is lopták, a belé helyezett 1965-ös évjáratú tokajival együtt. De ez a baljós szakszerűtlenség nem csak a nyitányt jellemezte, az egész színházépítési műsor pontosan úgy zajlott, mint az akkor negyedik éve hivatalban lévő Horn–Kuncze-páros kormányzása, minden szakértelmével együtt. A projektet tizenhétmilliárd forintos költségvetéssel indították útjára, pár héttel a választások előtt ennyivel kötelezve el a következő kormányt, a számított kiadások azonban hamarosan már húszmilliárdra rúgtak. (Nem mellékesen a tegnap átadott Nemzetit 12 milliárdból ki lehetett hozni, a különbségből be lehetne aszfaltozni a fővárosi közutak összes gödrét-kátyúját.) Legfontosabb intézkedésként előre kinevezték az új igazgatót, az SZDSZ közeli Bálint András személyében, aki később rájött, hogy tulajdonképpen nincs is szükségünk Nemzeti Színházra. A beruházás jogi megalapozottsága is oly időtállóra sikerült, hogy a bíróság elé kerülve – más perekhez képest rövid idő alatt – az egész ráépített konstrukció szánalmasan összerogyott. A hatalmas összegről szóló per költségei még tovább hizlalták a veszteséget, amit a már megkezdett, indokolatlanul túlméretezett betonalapozással okoztak. Ilyen előzmények után állította le az Orbán-kormány az Erzsébet téri építkezést, jelölte ki az új helyszínt a Duna-parti szabad területen, elindítva egyúttal egy elhanyagolt városrész fejlesztési programját, az első kapavágástól számított 15 hónap alatt felépítve a 160 éve várt állandó Nemzeti Színházat.
A magyar színjátszás végre megvalósított fő objektuma, a városképet máris látványosan megváltoztató, szépen kivilágított „botránykő” tehát elkészült. Visszavonhatatlanul áll, magára vonja a tekintetet, működik, otthont ad az ország legelső színtársulatának. Az emberek – a „véleményformálók” szerint oktalan, orruknál fogva vezetett polgárok – már megint a lábukkal szavaztak, amikor hetekkel ezelőtt képesek voltak hajnaltól napestig kígyózó sorokban várakozni a Blaha Lujza téren, hogy színházjegyet vehessenek, a tegnapi megnyitóra pedig akár ezerszer annyian is elmentek volna, mint ahányan beférnek a nézőtérre. Ezzel szemben viszont ott látható a galériában a nem-látható nagy mű, lehet ámulni-bámulni a csodát, az Erzsébet térre tervezett fantomszínházat, tervrajzon, szép számítógépes látványképen, kicsinyített maketten.
De milyen is lett volna ez a színház, Bán Ferenc építész elvetett „kiváló” terve, ha megvalósul? Nézzük csak meg jobban! A közismert látványterv egy egészen zavaros, a pesti történelmi Belváros eklektikus építészeti képétől első látásra vadidegen építményt mutat. A balul sikerült Szabadság téri Bank Center katafalkszerű kubusára emlékeztető, még azt is jócskán lepipáló kockaként megismétlő főépülethez úgy kapcsolódik a félköríves nézőtér, mint egy kettőbe vágott gáztartály. A tulajdonképpeni színháztömbhöz tartozó további épületrészek olyan esetleges és lélektelen műszaki tárgyak, hogy bármelyiküket fel lehetne cserélni a másikkal, a különbség észre sem vehető. Az egész egy semmitmondó ipari épületre emlékeztet, ami elé az építész, valamely titokzatos sugallatra, tizenöt darab ismeretlen rendeltetésű csupasz hengeroszlopot tervezett, ám ezek sajnos arra sem jók, hogy eltakarják a látványt. Tessék csak alaposabban szemügyre venni „a kommunizmus bukása utáni legjelentősebb magyar középületet”, és örülni annak, hogy csak képen van meg. Jobb egy meztelen királyt kicsinyített modellen látni, mint teljes életnagyságban, húszmilliárdért. Az építész művészi felfogásáról, ízléséről egyébként nagyon pontos képet nyerhet az, aki látta a saját maga számára tervezett tokaji családi nyaralóját. A Népszabadság 2001. november 7-i számában is bemutatott képek egészen különös, ufószerű kapszulából, bizarr vastraverzekből és ablaktalan betonfalakból összeállított építményt ábrázolnak, amelynek látványánál csak az hajmeresztőbb, hogy a történelmi értékű, védett tájban engedélyezték megépíteni. Az elképesztő képek aláírása: „Univerzális igényű világépítészet strukturális jegyeit képviselő forma és felszabadult költői látomásosság találkozása”, véletlenül szintén az Octogon kritikai műhely szakírójának tollából. Azért ez a szöveg sem semmi…
A szerencsére még jókor elvetélt színházterv közszemlére tételének abból a szempontból van értelme, hogy láthassuk, mit úsztunk meg. Mitől menekült meg ez a már amúgy is túl sokat szenvedett város, és mitől menekültünk meg a négy évvel ezelőtti kormányváltással. Akár mementóként is lehetne mutogatni a galéria kiállítását, a meghívóból idézett gyűlölködő szöveggel együtt, íme ez az építészeti és írásbeli „kultúra” fenyeget bennünket, ha nem vigyázunk.
Persze az egész dolgot fel lehet – és kell is – fogni könnyedén, egészséges humorral. Aiszóposz (Ezópus) meséit lapoztam föl, hogy a róka és a számára elérhetetlenül „savanyú” szőlőfürt közismert példáját idézzem szó szerint, de a könyvben utána következő történetecske tanulsága még ennél is jobban idepasszol. A róka megpillantott egy kígyót az út menti fügefa alatt aludva. Nagyon megcsodálta a hosszúságát, és mivel ő is szeretett volna ugyanolyan hosszú lenni, melléfeküdt, úgy igyekezett magát kinyújtani. Addig erőlködött, míg észre sem vette, és szétpukkadt.