A Medgyessy–Kovács-féle külpolitika fél éve

Nem kívánunk mindent másként csinálni, de sok dolgot szeretnénk jobbá tenni – állította 1998-as kampányában Gerhard Schröder. Azóta tudható, majdnem mindent másként csinált és szinte bármihez nyúlt, az nem változott előnyére. Ez a mottó írhatná le röviden a Medgyessy-kormány első fél évének külpolitikai tevékenységét is. Hiszen az eredményes külpolitika előfeltétele az elérendő nemzeti célok és a rendelkezésre álló eszközök pontos definiálása. Miután a magyarországi baloldal történelmi okokból tagadja az össznemzeti célokat, ezért a külpolitika számára csak párt- és csoportérdekek szolgálata lehet. Közép- és Kelet-Európa sztálini újjárendezését egyértelműen a magyarság kárára valósították meg, s ezt csak a nemzet állítólagos borzalmas bűneivel lehetett magyarázni. Amely „bűnök” méltó büntetése volt Trianon és az 1947-es párizsi békeszerződés. Innen eredeztethető, hogy miután nem legitimálhatták magukat nemzeti sikerekkel a magyar kommunisták, ezért, ellentétben a cseh, szlovák vagy román testvérpártokkal, valódi internacionálistákként, azaz elsődlegesen saját nemzetük érdekeivel szemben léptek fel. S miután 1989-ben mind személyében, mind programjában elmaradt a magyarországi baloldal valódi megújulása, ez a hozzáállás lényegében máig nem változott. Sőt a kemény tudatipari munkának köszönhetően a lakosság egy részében sikerült kialakítani egy csonka-magyarországi „öntudatot”, s eredményesen kinevelték a múltunkat nem ismerő, ezért azt bátran megvető generációkat. E szemlélet továbbélését jelezte a győztesek azon árulkodó kijelentése, miszerint a magyar ifjúság „pacifikálását” tekinti az új kormány egyik meghatározó oktatási-nevelési céljának. S talán az sem meglepő, ha e feladatra a legalkalmasabb szervezet, az SZDSZ önként jelentkezett.
A fenti felfogásból eredeztethető és érthető az „etnobiznisz” szószörnyeteg baloldali használata. S miután a koalíció vezetői számára a határokon túli magyarokkal való törődés csak választási fogás, a hatalomért folytatott harcban elfogadható a szlovák testvérpárt mozgósítása a kedvezménytörvény ellenében. A belpolitikában pedig elegendő, ha ezt egy „nagyon erdélyi” miniszterelnök-jelölttel ellensúlyozzák a kampányban. Miután a kedvezménytörvény elleni frontális támadás komoly belpolitikai következményekkel – például a polgári körök nem kívánt aktivizálódásával – járhatna, ezért elegendő a kívánt hatás érdekében a pénzügyi csapokat elzárni. S ehhez a kívánt közhangulatot meg fogja teremteni a „takarékosság költségvetésének” jelszava.
Nem véletlen, hogy az első üzenet, amivel Kovács László a választások után megörvendeztette külföldi tárgyalópartnereit, az az ígéret volt, miszerint vége Budapest Kárpát-medencei aktivitásának. A határokon túli magyarok ügyét – függetlenül helyzetüktől – kizárólag az adott állam belügyeként fogják fel. Ez nyilvánvalóan zene volt azon külpolitikával foglalkozó bürokraták füleinek, akik a külpolitikát csak stabilitási szempontokon keresztül szemlélték, s akik Kárpát-medencei állandó „nyüzsgése” miatt problémásnak tartották az Orbán-kormányt. Sajnos nem lehetnek illúzióink, a nagybetűs Európa ajánlata a kisebbségeknek – leszámítva azokat, melyek elég kemények ahhoz, hogy jogaikat minden eszközzel kiharcolják – így hangzik: asszimilálódj, vagy költözz haza! E tényezőkön túl, úgy tűnik, örökre megjegyezte az MSZP és az SZDSZ koalíciója 1996 leckéjét, amikor a magyar–magyar csúcs záró nyilatkozatába beemelt „autonómia” szócska miatt kapott igen kemény fejmosást a NATO- és EU-tagországoktól.
Miután a magyarországi baloldal legitimitása nem nemzeti jellegű – hasonlóan az általuk példának tekintett Károlyi Mihályhoz, aki bármit megtett az antantnak, csak hatalmon maradhasson –, természetes, hogy számukra mindenáron elérendő cél a nemzetközi elismerés. A külhoni támogatás nélkülözhetetlenségének felismeréséből eredeztethető a baloldali politikusokból és a „független” publicistákból saját népükkel szemben kibukó ellenszenv is. A külföldi vállveregetésekért folytatott kemény küzdelemben, a nemzeti ügyekben a konzervatív kormányok alullicitálásán túl, a rituálé szilárd eleme a hazai jobboldali erők kíméletlen bírálata. Itt döntően nem objektív kritériumok betartásának számonkéréséről, hanem a politikai nyomásgyakorlás egyik eszközéről van szó. De miután a saját ország érdekeinek erélyes képviselete még nem elítélendő kategória – lásd az Orbán-kormány Gripen-vásárlási döntését –, ezért vele szemben a mindig bevethető nacionalizmus és antiszemitizmus vádját használják. E tekintetben Magyarországgal párhuzamosan érdemes végigkövetni Kína vagy Oroszország emberjogi megítélésének, valamint az adott országok kereskedelempolitikájának fejlődését. S miután az állítólagos nemzetközi elismertséget sikerült az eredményes külpolitika mércéjévé tenni, természetes, hogy holmi költségtényező nem akadályozhatja a mértéktelen washingtoni vagy brüsszeli igényekkel való szembehelyezkedést. Lásd Medgyessy Péter washingtoni útjának szabályszerű megvásárlását a Gripenekre felaggatott amerikai extrákkal, vagy az afganisztáni magyar jelenlét felajánlásával.
Jól megfigyelhető a baloldali külpolitika kettőssége az európai uniós csatlakozási tárgyalások kapcsán is. Ezt fejezte ki azon találó megfogalmazás, miszerint az unióhoz csak jól és még jobban lehet csatlakozni. Egyrészt nagyon kellene a siker, annak demonstrálása, hogy mennyivel jobban jár a ország, ha a jelenlegi koalícióval képviselteti magát külföldön. Másrészt, ha már ezek az eredmények elmaradnak, akkor ezt a helyzetet is fel lehet használni néhány régi adósság kiegyenlítésére. Miként azt Gerhard Schröder tette, amikor azzal a megjegyzéssel fogadta a BSE-válság okán őt felkereső és segítséget kérő parasztokat: miért jönnek hozzám, maguk nem rám szavaztak? Ránézve a 2002-es országgyűlési választások térképére, s ismerve a baloldal és a szövetkezetek összefonódását, nem tűnik merésznek az a feltételezés, a budapesti kormány fájdalma a családi gazdaságok várható tönkremenetele miatt szűk határok között fog maradni. Ezzel egyrészt jót tesznek maguknak, hiszen gyengítik az ellenzék politikai és gazdasági bázisát, másrészt a magyar konkurencia kikapcsolása okán biztosak lehetnek a brüsszeli elismerésben. Ugyanezek az okok magyarázzák – a kampányígéretek forrásainak biztosításán túl – a Széchenyi-terv megfojtását és a magyar vállalkozók támogatásának megszüntetését is.
Kovács László a Frankfurter Allgemeine Zeitung november 12-i számában a sokat mondó „Törökországnak ugyanazokat a feltételeket, mint Magyarországnak” című interjújában igazolta; pártja számára a külpolitika az ellenzék elleni belpolitikai harc folytatását jelenti. A cikk egyértelmű üzenete, hogy a baloldalon 2004-ben „közvetlenül a nagy Európa-politikai sikert követően” előrehozott választásokban gondolkodnak. E lépés lehetséges okait felesleges találgatni, hiszen a legtöbb taggá vált országban – ezt mutatta Ausztria példája is – a felvételt követően az első egy-másfél esztendőt követően az Európa-politikai kijózanodás jellemezte. Ekkorra vált világossá mindenki számára, hogy valójában milyen változásokat, korlátozásokat hozott magával a csatlakozás. Ráadásul az eddig kiszivárgott brüsszeli elképzelések alapján az unió sok szempontból kedvezőtlen ajánlatot adott át Budapestnek. 2004-ben a polgárok még nem érzékelik a bőrükön annak következményeit, hogy milyen gyenge megállapodást tudott tető alá hozni a Medgyessy-kormány. S ekkor a jól működő propagandagépezet – amint az például az önkormányzati választások idején is történt – még a brüsszeli kasszából ideáramló százmilliárdokkal házalhat. Ezért a polgári ellenzék feladata nem az, hogy az aláírási ceremónián biztosítsa részvételét, hanem a világos és egyértelmű tájékoztatás a Medgyessy– Kovács-csapat tárgyalási „sikereinek” következményeiről. Hiszen abban biztosak lehetünk, a jobbközép pártok bármit is tesznek, az ellen a kormány mint csúf euroszkepticizmus ellen fog fellépni.

A szerző történész