A NATO-kritika kritikája

A média és a közélet szereplői vérmérsékletük és politikai alapállásuk szerint kommentálták a Foreign Affairs és a Washington Post Magyarország NATO-alkalmasságát megkérdőjelező cikkeit. Amint az várható volt, a magyarországi baloldal és az attól nem teljesen független média megelégedéssel nyugtázta, és kéjesen újra meg újra idézte a polgári kormány állítólagos katonapolitikai hibáit felsoroló írást. Miután a két lap általában alapos előtanulmányokon nyugvó cikkeket közöl, nem tűnik haszontalannak alaposan szemügyre venni a két írás érdemi mondanivalóját. (Olyan ordító tájékozatlanságról árulkodó kijelentéssel, mint hogy a magyarok nem alkalmasak katonának, és 1456 óta nem nyertek volna csatát, eddig csak Tamás Gáspár Miklósnál találkozhattunk, ezért felesleges a kijelentéssel foglalkozni. A nyilatkozó nyugati diplomata láthatóan nem hallott az 1848–49-es szabadságharcról vagy a magyar katonák első világháborús teljesítményéről.)
Ahhoz, hogy az első kijelentés valóságtartalmát ellenőrizhessük – amely szerint a Magyar Honvédség állapota katasztrofális –, érdemes megvizsgálni, milyen haderőt örökölt 1990-ben az első szabadon választott kormány. Előre kell bocsátanunk azt a tényt, hogy az 1990 és 2002 között megalakult négy kormányból egyben sem tartozott a honvédelem az erős vezetésű és jó érdekérvényesítő képességű tárcák közé. 1998–2002 között külön nehézségeket okozott a koalíciós kényszer, valamint 2001 elejétől a kisgazdapárt politikai lebénulása. Előrebocsátandó továbbá, hogy az 1990-ben megalakult Antall-kabinet a kormányzati munka minden területén csődtömeget vett át. Így érthető, ha a rendszerváltozás első éveiben viszonylag alacsony volt azok száma, akik a haderő átalakításához nélkülözhetetlen védelmi kiadások radikális növelésével kívánták elindítani a gazdasági-politikai reformot. Jellemző az akkori legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ hozzáállása a kérdéshez, amely a délszláv háború ellenére további kiadáscsökkentést kívánt, s a honvédelmi törvény vitájában a legfontosabb követelése az volt, hogy ne legyen a honvédség feladata a regruták hazafias nevelése. A 2002-es, rendkívül népszerű – az újságírókon kívül akár két-három bámészkodót is mozgósító – Tetthely-sorozatból is kimaradt a még több katona, még erősebb hadsereg követelése.

A Horn-kormány túlvállalta magát

A Magyar Néphadsereget a Varsói Szerződés katonai doktrínájának megfelelően nyugati, délnyugati irányú támadásra, a saját és a szovjet csapatok logisztikai biztosítására, valamint sebesültjeinek ellátására készítették fel. A támadásban az elvonuló körülbelül ötvenezer fős 5. Hadsereget a légierő, a technikai és hadtápcsapatok körülbelül 5000 fővel támogatták volna. Egy NATO-támadást az 1989-ben 155 700 fős békelétszámú – 17 800 tiszttel, 12 700 altiszttel, 91 900 sorkatonával és 33 300 polgári alkalmazottal rendelkező – Magyar Néphadseregnek addig kellett volna feltartóztatnia, amíg a szovjet erősítés megérkezik. A szovjet katonai doktrína következtében máig hatóan kedvezőtlen arány alakult ki a tisztek és az altisztek között, a magyar haderő az ország igényeit messze meghaladó számú logisztikai és egészségügyi bázissal bírt. Az 1989-ben érvényes Bakony hadrend békeidőben 450, háborúban 750 hadrendi elemmel számolt. Az irányítást ellátó Honvédelmi Minisztériumra a túlzott centralizáció, valamint a párhuzamosság volt jellemző. Ebben az időben a két generációval korábban elavult fegyverrendszerek, például T–54-ös, T–55-ös páncélosok, MiG–21-es és MiG–23-as vadászgépek, a gyalogságnál D–944-es lövészpáncélosok jellemezték a magyar haderőt. Mivel Magyarország nem a főcsapás irányának tartott Német-síkságon feküdt, a szovjet politika a 80-as évektől elnézte, hogy a mind nagyobb gazdasági válsággal küzdő csatlósa visszafogja katonai kiadásait. 1989-ben a Németh-kormány a nyomasztó költségvetési gondok okán több lépésben 17 százalékkal csökkentette a hadi kiadásokat. Az átalakítás során a Honvédelmi Minisztériumnál hagyták az adminisztratív irányítást, míg a szakmai döntéseken a vezérkar és a hadsereg parancsnoksága osztozott. (Az átszervezések miatt az új struktúrában az igazi munka csak 1992-ben kezdődhetett meg.) Mivel a Vörös Hadsereg ágyútöltelékének tekintett Magyar Néphadsereget a lakosság nem érezte sajátjának, nemzeti intézménynek, a magyar történelemben példátlan mélypontra csökkent a hadsereg és a hivatásos állomány társadalmi presztízse, ennek következtében a haderő érdekérvényesítő képessége.
Az 1990–98 közötti időszakra a honvédelmi költségvetés radikális csökkentése volt jellemző, hiszen az 1996-os védelmi kiadások reálértékben alig érték el az 1988-as egyharmadát, amikor a GDP 3,5 százalékát fordították katonai kiadásokra. Ehhez hozzászámítandó, hogy hazánk nemzeti jövedelme 1997-ig jelentősen csökkent. A szűkös védelmi költségvetés jelentős részét felemésztette a honvédség kedvezőtlen, főként a nyugati, délnyugati határ menti diszlokációjának módosítása. A honvédség békelétszáma 1993-ra százezer főre, 1997 végére 61 500 főre csökkent. A csapatoknak az ország jóval szegényebb keleti, északkeleti részére csoportosítását megnehezítette, hogy a térségben a hivatásos állományban lévők házastársa ebben az időben nehezen talált munkát. A jóléti kiadások folyamatos csökkenése, a versenyszféra jövedelmi viszonyaival lépést tartani képtelen honvédségi keresetek miatt folyamatosan romlottak a hivatásos állomány élet- és munkakörülményei, ez pedig tovább erősítette a kontraszelekciót. Ennek következtében igen magas volt – különösen a tapasztalt és jól képzett, 35–45 éves korosztályon belül és a tiszthelyettesek körében – a pályaelhagyás. Jellemző, hogy korszerűsítésre, új eszközök beszerzésére 1994-ben a védelmi kiadások alig 2,7 százalékát, míg 1995-ben 4,1 százalékát költötték, a magyar védelmi tervezést egyértelműen a költségvetés szűkös lehetőségei határozták meg. Jellemző, hogy a legjelentősebb beszerzések – például 28 MiG–29-es beszerzése 800 millió USA-dollár értékben 1993-ban – a kétmilliárd dollárt kitevő orosz államadósság terhére történtek. Amelyek ugyan jelentős minőségi előrelépést jelentettek, de fenntartották hazánk függését az ekkor komoly bizonytalansági tényezőnek számító Oroszországtól. E függés fenntartásának szándékát jelezte, hogy Moszkva szinte kizárólag csak fegyverben kívánta törleszteni a Magyarországgal szemben fennálló adósságait.
A politika és a hadsereg 1990–1998 közötti viszonyát úgy jellemezhetjük, hogy a politika nagyobb veszélynek ítélte az esetleges szociális feszültségeket – gondoljunk csak az 1990-es taxisblokádra –, mint a lehetséges katonai fenyegetést. Ezért a szükségesnél folyamatosan kevesebb forrást adott a védelemre, s egyben hallgatólagosan tudomásul vette: a Magyar Honvédség hadrafoghatósága minimális. Ezt az időszakot nemcsak a pénzhiány, de ebből eredően a hosszú távú koncepció hiánya is jellemezte. Ezt mutatja, hogy 1995-ben egy esztendőn belül két, eltérő struktúrát és eltérő létszámot felvázoló parlamenti határozat is született. Amit jelzett, hogy nemzetközi akciókban – IFOR/SFOR – való részvételre elküldendő néhány zászlóaljnyi erőt csak a teljes honvédség átfésülésével lehetett felállítani. A helyzet ismeretében a Horn-kormány – hogy garantálja az ország NATO-felvételét – Brüsszelben teljesíthetetlen vállalásokat tett, amint ezt a Foreign Affairsben Keleti György is elismerte.

Néhány beszédes GDP-százalék

A védelmi felajánlások újratárgyalásán túl az Orbán-kormány örökségéhez tartozott, hogy 1998-ban a GDP-n belüli 1,24 százalékos aránynyal, 122,4 milliárd forinttal a védelmi kiadások elérték a mélypontot. A polgári kormány az általa összeállított költségvetésekben teljesítette a védelmi kiadások 0,1 százalékos növelésére és 1,81 százalékon tartására a NATO-nak tett ígéretét. Eszerint 1999-ben a GDP 1,65 százalékát, 164 milliárd forintot, 2000-ben 1,51 százalékát, 189,4 milliárd forintot, 2001-ben 1,61 százalékát, 235,9 milliárd forintot, 2002-ben 1,71 százalékát, 261,37 milliárd forintot költött a honvédségre. (Az 1999-es, kiugró eredményt a Jugoszlávia elleni NATO-akció magyarázza.) Ha Magyarország védelmi kiadásainak GDP-hez viszonyított arányát összevetjük a NATO-szövetségesek hasonló adatával, akkor látható, hogy hazánk 1999-es 1,65 százalékával nem is áll annyira rosszul. Ebben az esztendőben haderejére Luxemburg GDP-jének 0,9 százalékát, Kanada 1,2 százalékát, Németország és Spanyolország 1,4 százalékát, Belgium 1,5 százalékát, Dánia 1,6 százalékát, Hollandia 1,8 százalékát költötte. Hazánknál a GDP-hez viszonyítva nagyságrendekkel nagyobb katonai költségvetése csak az Egyesült Államoknak (3,3 százalékkal), Görögországnak (4,9 százalékkal) és Törökországnak (5,7 százalékkal) van. Ez a legutóbbi adat – az ország rendkívül fontos geostratégiai fekvésével egyetemben – az egyik legfontosabb magyarázata annak a ténynek, hogy Washington behunyja a szemét akkor, ha Ankara megsérti az emberi jogokat. A többi tagállam esetében a GDP-hez viszonyított védelmi kiadás aránya 2-2,2 százalék körül található.
A magyar NATO-hozzájárulást azonban nem szabad csak a katonai kiadások nagyságán mérni, illik például hozzászámítani azt a hat-hét milliárd dolláros veszteséget, amit gazdaságunk elszenvedett a Jugoszlávia elleni, betartott blokád miatt. Nem véletlen, hogy hivatalos NATO-forrásokból is elhangzanak olyan kijelentések, amelyek további kiadásnövelést és haderőreform-gyorsítást igényelnek. A polgári kormány 2001-ben végre elkezdett egy olyan haderőreformot, amelynek a pénzügyi alapjait is megteremtette. Megemlítendő, hogy a polgári kormány a haderő-átalakítás kapcsán – mint munkájának más területén – sem számíthatott az ellenzék konstruktivitására. Hasonló figyelmeztetések érkeznek a legtöbb európai tagállam címére is; legutóbbi, november 4-i berlini útján Lord Robertson NATO-főtitkár a német kormányt erre is intette.

Kisstílű a baloldal káröröme

A polgári kormánnyal szemben a cikkekben felhozott második vádpont az Orbán-kabinet észak-atlanti elkötelezettsége kapcsán fejezte ki kétségét. E kérdésben az észak-atlanti szövetség a baloldali ellenzék magatartásával szemben fogalmazott meg kritikát. Hiszen tisztán belpolitikai okokból blokkolták a NATO-együttműködést alapjaiban megkönnyítő, kétharmados alkotmánymódosítást, külföldi fegyveres erők magyarországi fogadása ügyének a parlamenttől a kormányhoz delegálását. (1998 végén Burány és Eörsi képviselőket nem választotta meg a parlamenti többség egy-egy vizsgálóbizottság elnökévé, ezért büntette az MSZP és az SZDSZ az országot.) Szintén hosszadalmasan kellett lobbiznia Kovács Lászlónál Lord Robertsonnak, hogy az ellenzék engedélyezze a haderőreformban a még 1989-ben különválasztott honvédség-parancsnoki és a vezérkari főnöki poszt egyesítését. „Megingathatatlan” atlanti elkötelezettségükről tettek tanúságot baloldalon, amikor azt javasolták 1999 májusában, hogy a magyar légteret ne használják a NATO harci gépei a Jugoszlávia elleni akcióban. Ez az 1998 őszi légtér- és repülőtér-használatot engedélyező parlamenti határozat visszavonását jelentette volna.
Ugyanakkor tény, hogy több washingtoni elemző és politikus sokallta a polgári kormány lendületét, amellyel a határokon túli magyarság ügyeinek rendezéséhez hozzálátott. A győztes antant már az első világháború után a kisebbségek áttelepülésében és asszimilációjában látta a kérdés megoldását, s máig hat a stabilitási szempontokat minden fölé helyező szemlélet. Nem véletlen, hogy a szociálliberális kormány legfontosabb külpolitikai ígérete, hogy nem folytatja elődje nemzetpolitikáját, s a gyakorlatban leállítja a határokon túli magyarok támogatását, körükben komoly elismerést aratott. Természetes, hogy a budapesti kormány alapvető feladata az ország és a nemzeti közösség érdekeinek képviselete, érdekütközések esetén akár a szövetségesekkel szemben is. Ha okos külföldi elemzők jobban tudnák, mi szolgálja a nemzet üdvét, akkor akár felszámolhatnánk a kormány drága intézményét. Természetes például, hogy a nemzet megmaradása szempontjából mi a fontosabb: egy erdélyi egyetem vagy presztízsjelenlét Afganisztánban.
A NATO-n belül nem szokás a sajtón keresztül üzengetni, így csak találgathatunk, mi késztette a cikkírókat elemzéseik papírra vetésére, s az egyes helyeken nyilvánvaló elfogultságon és tájékozatlanságon túl volt-e más oka, hogy a cikkek ilyen negatívra sikeredtek. A válasz annál is nehezebb, hiszen alig néhány héttel vagyunk a NATO-t alapjaiban átalakító prágai csúcstalálkozó előtt, ahol Magyarországnál sokkal instabilabb országokat terveznek meghívni a szervezetbe. Tekintettel a cikkek időzítésére – néhány nappal Medgyessy Péter egyesült államokbeli látogatása előtt –, lehetséges, hogy politikai nyomásgyakorlással állunk szemben, hiszen Washington mindvégig keményen lobbizott, hogy légierőnk korszerűsítésére F–16-os gépeket vásároljunk.
Ugyanakkor ideje lenne, ha az alaptalan káröröm helyett a baloldalon is felismernék: a honvédelem ügye sokkal fontosabb annál, hogy kisstílű ökölharcok terepévé váljék.

A szerző történész