Afganisztán a gerillaháború küszöbén

Rossz nyelvek szerint, ha az USA valóban megnyerte az afganisztáni háborút, akkor ezt a tényt talán az ellenséggel is tudatni kéne, hogy az megadja magát. A jelek szerint azonban a térségben a harcok nemhogy lecsengőben, de egyenesen kiújulóban vannak. Az előretolt amerikai állásokat nap mint nap aknatűz alá veszi a szövetséges erők számára gyakran átláthatatlan ellenség. A járőröző amerikai Apacs helikopterek pilótái egyre többször észlelik a földről feléjük kilőtt úgynevezett tracer – követő – rakéták füstölgő csíkjait. Afganisztánban ma nincs béke az olajfák alatt. A minap Myers tábornok, az ott állomásozó USA-csapatok főparancsnoka egy, a CNN-nek adott interjúban beismerte: Amerikának az afgán háború stratégiájának radikális átértékelésére van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán meg tudják őrizni ellenőrző és felderítő szerepüket a régióban. Az ott állomásozó katonák már úgy érzik, hogy elveszítették a lakosság szimpátiáját, és egy elképesztően ellenséges környezetben kell pozíciójukat tartaniuk. Sokan még élénken emlékeznek az ez év márciusában vívott utolsó nagy tűzpárbajra a Tora-Bora régióban, ahol több mint egy tucat amerikai lelte halálát. Az amerikai hadvezetés ott is elkövette azt a hibát, hogy az USA-hoz „barátságos” afgán csapatokra bízta a földi csatározások nagy részét, akik, máig ismeretlen okokból, tétlenül szemlélték, ahogy több ezer al-Kaida-harcos kisétál a csapdából. Feltehetőleg a menekültek között volt több magas rangú tálib vezér és talán még Oszama bin Laden is, akiről már bebizonyosodott, hogy túlélte a Shah-i-koti csata poklát. A Pentagon úgy okoskodott, hogy a stratégiai kudarc oka az egymással rivalizáló helybeli hadurak magatartása volt, akik nemritkán inkább egymás ellen használták az amerikaiaktól kapott méregdrága és csúcstechnológiát képviselő fegyvereket. A sors különös iróniája, hogy a harcok színhelye az a Paktia tartomány volt, amely a banditák kedvenc tartózkodási helye is egyben, ahol a jelenlegi kormányzó, Taj Mohamed Wardak egy amerikai állampolgársággal is bíró afgán férfi, aki ugyanolyan könnyedséggel mozog Los Angeles belvárosában, mint a teragari hegyek zegzugos lejtőin. Nos, ilyen és ehhez hasonló körülmények között kell az USA katonáinak bujkáló orvlövészek után kutatniuk, vagy a sokszor védtelen helybéli lakosság kunyhóit és cókmókját átvizsgálni rejtett fegyvereket keresvén. „Senki sem felejtheti el azt, hogy hitetlen katonák jöttek a házába és a felesége ruhái között turkáltak. Ezt férfi nem bocsátja meg” – nyilatkozta komoran egy amerikai hetilapnak Khaksar molla, aki annak ellenére, hogy az egykori tálib kormány belügyminiszter-helyettese volt, meglehetős népszerűségnek örvend a Pentagon befolyásos köreiben. Habár a nők érintése szigorúan tilos az amerikai katonák számára – és ez utóbbit talán nem ártana a magyar rendőrség tesnyílás-specialistáinak is megszívlelni –, az iszlám még a női fehérnemű érintését is főbenjáró bűnnek tekinti. Myers tábornok az említett beszélgetésben pedig azt is kijelentette, hogy a Kabultól keletre, egészen a pakisztáni határig húzódó harcvonalat erősíteni kell az ellenség egyre vakmerőbb gerillatámadásainak köszönhetően. Ami pedig a tálib utánpótlást illeti, abban sincs hiány, hiszen a határ menti pakisztáni város, Peshawar a felkelők fellegvára és lőszerraktára is egyben. Nem csoda tehát, hogy ebben a kiélezett helyzetben az Egyesült Államok elnöke minden segítséget szívesen lát, és így nyilvánvalóan kapóra jött a magyar miniszterelnök és háborús héja hadügyminiszterének, Juhász Ferencnek azon felajánlása, ami szerint egy (nem harcoló) magyar kontingenst küldenének a régióba. Csakhogy, ahogyan ezt az előző példák is mutatták, Afganisztánban ma egy gerillaháborúra épülő katonai konfliktus van kialakulóban, és egy ilyen szituációban még egy abszolút „jóindulatú” katonai egységet is csapások érhetik, hiszen a küzdelem már a hátországban is teljes erővel zajlik.
A büszkeségükben megbántott és gyakran megalázott afgán férfiak pedig adott esetben nem fogják megkülönböztetni a magyar katonát az amerikaitól, hiszen nem is nagyon tudnák. A rendfenntartáshoz ott lenne még az afgán hadsereg, amely esetleg védelmet nyújthatna a magyaroknak, de a jelenlegi afgán nemzeti gárda alig pár ezer embert számlál. És többnyire frissen verbuvált, rosszul felfegyverzett és tapasztalatlan katonákból áll. Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy a helyi hadurak nem nagyon akarnak embereket adni egy olyan hadseregnek, amely esetleg később ellenük is fordítható. Így amíg ez a szedett-vedett hadsereg valamennyire is összeszedi magát, hogy ütőképes és megbízható erőt alkosson, addig az amerikai (és magyar!) csapatoknak kell majd ezt az űrt betölteniük. Nem az a kérdés tehát, hogy a magyar alakulatok milyen minőségben fognak Afganisztánban tevékenykedni, hanem az, hogy a naponta változó – egykor szövetséges, most ellenség – szituációban mennyire szegődik melléjük a szerencse.
Az ide vezényelt magyar kontingens tagjainak mindenekelőtt olyan felszerelést kell kapniuk, amely a mai magyar hadseregben csupán a vágyak szintjén létezik. Ilyen például a sisakra erősített foszforeszkáló szalag, amely megkülönböztető jel a magasban köröző harci gépek számára, vagy a sötétben is látó védőszemüveg és miniatűr rádióantennák, amelyek közül az egyik megint a légierővel való kommunikációra szolgál és így tovább. Szándékosan nem soroltuk ide a kézifegyvereket, hiszen ezek a katonák nem harci célokra lesznek bevetve, de természetesen önvédelmi fegyverekre, sőt kézitusai eszközökre (bajonett, kés) is nagy szükség lehet. Az amerikai hadsereg egy időben ügyes reklámfilmekkel igyekezett újoncokat toborozni. A bemutatott reklámban egzotikus tájakat láthattak a kalandra vágyók, ahol kellemes modorú és mosolygó őslakók invitálták leendő partnereiket baráti találkozókra. Hogy aztán kinyírjuk őket! – szisszent fel ingerülten az egyik potenciális rekruta. Vagy ők téged – jött a lakonikus válasz a hátsó sorokból.
A posztkommunista Medgyessy-kormány azon igyekezetében, hogy az Egyesült Államok elvárásainak maximálisan megfeleljen, történelmi felelőtlenségről tesz tanúbizonyságot, amikor magyar katonai alakulatokat küld a világ egy olyan neuralgikus pontjára, ahol katonák élete kerülhet veszélybe. Nem engedhető meg, hogy a volt D–209-es ügynök-miniszterelnök külpolitikai legitimitásáért az ország ilyen nagy árat fizessen.

A szerző politológus