Bokros-csomag készülhet a NATO ürügyén

A magyar közvéleményt sokkolta, hogy előbb a Foreign Affairs, majd a Washington Post jelentetett meg súlyosan elmarasztaló írást hazánk NATO-szövetségesi teljesítményéről. A szerzők elítélik az Orbán-kormány korábbi politikáját állítólagos antiszemitizmusa, szomszédokkal szembeni követelései, valamint amiatt, hogy nem volt elég konstruktív a balkáni béke megteremtésében. Az állítások nagyfokú képtelenségével ezúttal nem kívánok foglalkozni, többen megtették már ezt e lap hasábjain is. A figyelemelterelő petárdák füstje mögül ugyanakkor kilőtték az igazi éleslövedéket is: a kritika szerint Magyarország megengedhetetlenül keveset költ hadserege fejlesztésére, NATO-kompatibilissá tételére. Ezt nehéz is lenne egyértelműen cáfolni. A fejlettebb kulcstagállamok a GDP-jükhöz képest valóban lényegesen többet költenek honvédelemre, ráadásul – lévén nagyobb a GDP-jük – abszolút összegben még jelentősebb a különbség a javukra. Csakhogy ugyanennek van egy másik olvasata is: a nagyobb GDP fennmaradó részéből még mindig lényegesen többet tudnak költeni jóléti intézkedésekre, gazdaságfejlesztésre és a többi társadalmilag fontos célra. Hazánk hasonló arányú fegyverkezésbe azonnal beleroppanna. Szerencsére ezzel szövetségeseink is tisztában vannak, ezért nem kellett irracionális vállalásokat tennünk a NATO-tagság feltételeként. A honvédség ezzel együtt is lassan, de biztosan bővülő forrásokat kap a korszerűsítésre. Lehet ugyan vitatni és mérlegelni, hogy sikerült-e minden fejlesztési célunkat teljesíteni, de az biztos, hogy nem alakult ki szakadék a vállalások és a teljesítés között. Azt a keveset pedig, amit – ha igaz – „elspóroltunk” e területről, még talán a bölcs gazda politikájának is betudhatjuk, hiszen ennyivel több forrás jutott a gazdaság fejlesztésére, Matolcsy György szavaival élve: a bővülés belső motorjainak beindítására. A mindenre azonnal támadó szocialista–szabad demokrata ellenzék amúgy a katonai kiadások elégtelen mértékét soha nem tette szóvá. Emlékezzünk arra, hogy miképpen próbálta az MSZP a NATO-repülők mozgását szűkíteni a jugoszláviai konfliktus legkritikusabb pillanataiban! Vajon az egyébként mértékadó amerikai lapok ezt a fajta magatartást miért nem róják fel az akkori ellenzéknek?
Elszomorító, de ma már tagadhatatlan: az Egyesült Államok tendenciózusan beavatkozik a magyar belpolitikába. Teszi ezt hol informálisan, sajtón keresztül kiszivárogtatva álláspontját, hol diplomáciai reakciókba kódolva (lásd Bush elnök távolságtartó magatartását Orbán Viktor bostoni látogatásakor), hol nyílt sisakkal, mint ahogy azt nemegyszer budapesti nagykövet asszonyuk tette. Mindezt egy egyébként ultrakonzervatív kormány hallgatólagos vagy nyílt támogatásával. Meglepő? Első pillantásra igen. De ha jobban belegondolunk, természetes. Szerencsésebb sorsú országokban a kormány ideológiai meggyőződéstől függetlenül képviseli nemzetének érdekeit, ha kell, más nemzetek rovására is. A szuverenitásukat az elmúlt évtizedekben végig megőrző államok számára magától értetődő, hogy még az egy szövetségesi rendszerhez tartozás sem helyezi napirenden kívül a nemzeti érdek kíméletlen érvényesítését (legyen az akár a NATO, akár az EU). Márpedig úgy tűnik, hogy a nyugati befektetők érdekeinek inkább megfelelnek Közép-Európában a posztkommunista kormányok, mint a nemzeti irányultságúak. Ennek okát brutális őszinteséggel fejtette ki az Investor’s Business Daily június 27-i számában Brian Mitchell, ahogy azt kincset érő felfedezésként Lovas István közreadta akkori lapszemléjében. A közlés tényének értékét növeli, hogy a magyar sajtó nagyobb része ezúttal „elfelejtette” szemlézni a tekintélyes üzleti napilap elemzését. Márpedig, ha ez a nemzeti érdek, akkor ezt képviselik a kormányok is. Pártállástól függetlenül.
Ezzel szemben a világon szinte egyedülálló, ahogyan a magyar baloldali–liberális koalíció a nemzeti érdekeket képviseli. Egyrészt – akár a szövetségi viszonyrendszerünket, akár a szomszéd országokkal folytatott politikánkat tekintve – egyértelművé válik: motivációjuk elsősorban a jófiús megfelelni akarás. Saját érdekeink érvényesítése csak ezek után jöhet a sorban, ha még maradt egyáltalán mozgástér a sorozatos kapitulációk után. Másrészt leküzdhetetlen késztetést éreznek arra, hogy a polgári kormányok korábbi munkáját még akkor is a legvadabb kritikákkal bélyegezzék meg, ha ennek árát érdekérvényesítő képességünk csökkenésével fizetjük meg.
És itt egy ijesztő párhuzamot fedezhetünk fel az 1994-es helyzettel. Akkoriban – miközben az ország kezdett végre fellélegezni, érezvén a váratlanul súlyos gazdasági visszaesés végét, az emelkedő pálya kezdetét – Békesi László pénzügyminiszter fáradhatatlan munkát végzett annak érdekében, hogy az Antall-, Boross-kormány örökségét, a magyar gazdaság akkori állapotát a legsötétebb színekkel fesse le a világ előtt. Voltak tényleges problémák? Voltak, elsősorban a pénzügyi és a külpiaci egyensúly területén. És segített ebben Békesi kincstári pesszimizmusa? Aligha. Viszont közrejátszott abban, hogy a Horn-kormány nyolc hónapos tehetetlenkedése során egyre inkább valóban nehéz helyzetbe került magyar gazdaságot csak egy azóta elhíresült sokkterápiával, a Bokros-csomaggal vélték tudni kezelni. Ne feledjük el azt sem, hogy a Bokros-csomag, illetve az annak szükségességét sulykoló helyzetértékelés kiváló lehetőséget adott Horn Gyulának arra, hogy kihátrálhasson a tejjel-mézzel folyó országot ígérő választási programja mögül.
Ismerős a helyzet? Békesi László helyett most Kovács László és Juhász Ferenc szörnyülködik nyugati fórumokon, ezúttal nem a gazdaság, hanem a hadsereg állapotát tekintve, de ugyanúgy nagyokat rúgva az előző kormányba. Felvetődik a kérdés, hogy ilyen felvezetés után hogyan fognak a tárgyalásokon azért küzdeni, hogy minél kisebb anyagi áldozattal ússzuk meg szövetségesi kötelezettségünket? Márpedig ez alapvető nemzeti érdek lenne. Nincs az az épeszű kormány a világon, amelyik nem ezért harcolna. Na de ilyen hozzáállással? A nyomás még akkor is példátlanul nagy lenne, ha egy karakteresen nemzeti kormány markáns vezetőjének kellene állnia a rohamokat. Na de Medgyessy Péter? (Igaz, aki annak idején még a KGB-vel is szembefordult, orruknál fogva vezetve azok helytartóit, még okozhat meglepetéseket…) Félő, hogy a kormányfő washingtoni útjának pénzben kifizethető árát nem is fogjuk azonnal megtudni, csak részletekben adagolva. Mindenesetre ne csodálkozzunk, ha egy kitüntetett pillanatban a szociálliberális koalíció vezetői „megdöbbenve” csapják majd össze a kezüket, mondván: még mi se gondoltuk volna, hogy az Orbán-kormány ilyen súlyos örökséget hagyott maga után! A hivatkozott ballaszt ezúttal a NATO-követelmények korábbi elhanyagolása lehet, amely bűnös mulasztást az MSZP–SZDSZ-kormány hivatott „rendbe tenni”. A választási ígéretek teljesítése pedig boldogabb időkre halasztódik.
Még nem tudhatjuk, hogy a vázolt forgatókönyv válik-e valósággá a következő hónapokban. De azért a boldog emlékű Rodolfót idézve: nem árt figyelni a kezüket.
A szerző közgazdász