Európába, de hogyan?

Az Európai Unió majd másfél évtizedes várakoztatás után, 2004-től kezdődően megnyitja kapuit Kelet-Közép-Európa országai előtt. Végre elérkeztünk az ígéret földjére, ahová, több évtizedes vágyakozás után, már 12 éve menetelünk. Itt lenne tehát a Kánaán, de úgy tűnik, az EU mégsem lesz az számunkra. Felkészületlenségünk és az unió kemény érdekérvényesítése miatt sok kínos meglepetés érheti hazánk polgárait a csatlakozás után. Gondjaink lesznek a szigorú uniós normáknak történő megfeleléssel, az önálló regionális gondolkodás és vállalkozó szellem hiánya miatt is. Középtávon is súlyos – évtizedekre kiható – gazdasági problémákat okozhat az euró elsietett bevezetése, amelynek jelenleg szintúgy nincs alternatívája, mint egykoron a Világbankhoz és a Nemzetközi Valutaalaphoz történő csatlakozásnak.
Az első milliárdos pénzkidobás maga az uniót népszerűsítő kampány, történjen akár négypárti roadshow, akár normális intelligenciájú embereket irritáló, szájbarágós euroblabla keretében. Erre a kampányra Magyarországon ugyanis semmi szükség nincsen. Az uniós csatlakozás támogatottsága hazánkban a rendszerváltás óta folyamatosan magas, és nemcsak a legmagasabb a tagjelöltek között, hanem folyamatosan 50 százalék feletti is. A magyar átlagembert nem kell meggyőzni az uniós csatlakozás szükségességéről. A legtöbben ugyanis (miként más országokban is) nem tények alapján, megalapozottan döntenek, hanem egész egyszerűen reménykednek abban, hogy helyzetük talán így jobb lesz. A többség nincs meggyőződve arról, hogy konkrétan jó-e neki az uniós csatlakozás, hanem attól fél, hogy elszalaszt egy jó lehetőséget a jövőre nézve. Honfitársaink ugyanazzal az érzéssel fognak ikszet tenni az igen mellé a csatlakozási népszavazáson, ahogyan a lottószelvényt kitöltik: tudják, hogy bizonytalan, de hátha bejön. Akiknek pedig fenntartásaik vannak, azokat úgysem lehet egy óvodás szintű kampányhajrával meggyőzni. Ennek alapján a csatlakozás népszerűsítésére költött összeget egyszerűen kidobjuk az ablakon, hiszen a túlhajtott, csak az unió előnyeit ecsetelő kampány nemhogy nem növeli a csatlakozást támogatók arányát, de sok, a politikától megfáradt embert vehet rá a szavazástól való távolmaradásra is.
A csatlakozás után, a szigorú uniós normákhoz való alkalmazkodásnál nemcsak a különböző bonyolult szabványoknak történő megfelelésre kell gondolnunk (hány százalék zsírtartalmú a tej stb.), hanem olyan, Európa nyugodtabbik felén természetesen működő dolgokra, mint az ingatlan-nyilvántartás, a törvények általános tisztelete és betartása. Miközben ugyanis azon kesereg mindenki, hogy az EU a direkt agrártámogatásoknak csak 25-30 százalékát hajlandó kifizetni a magyar gazdálkodóknak, nem gondolnak arra, hogy nem a támogatás kis mértéke okoz majd gondot, hanem az igénybevétele. Amíg ugyanis egy magyar gazdálkodó eddig nem volt rászorítva arra, hogy földdarabjainak elhelyezkedését, területét és az azon termesztett növények fajtáját pontosan bejelentse, addig az EU támogatásainak igénybevételéhez már kénytelen lesz ezt megtenni. Ha pedig képtelen lesz arra, amit formailag ma is meg kellene tennie (de nincsen rákényszerítve), akkor semmilyen közösségi támogatáshoz nem tud majd hozzájutni, és rövid távon csődbe megy. Ekkor pedig hiába hivatkozunk bármiféle „nemzeti sajátosságra”, hiszen a szabályok betartása és betartatása a Lajtától Nyugatra magától értetődő. Ha bekövetkezik, a magyar gazdálkodók csatlakozás utáni tömeges csődje nem a saját hibájuk következménye, hanem a magyar politika és közigazgatás évtizedes aknamunkájának eredménye lesz.
A következő nagy probléma az Európai Unió pályázati lehetőségeinek kihasználásakor köszönt majd ránk. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon sajnos minden szinten sikerült kiirtani az önálló gondolkodást, a vállalkozó szellemet és a regionális önállósági törekvéseket. Az EU illetékesei több alkalommal is elmondták, hogy a magyarok kiválók a jogszabályok átültetésében, a közösségi normáknak való megfelelésben, de amint saját terveket, önálló gondolatokat kellene benyújtani, megrekednek. Erre jó példa a Nemzeti fejlesztési terv körüli huzavona, vagy a PHARE-, illetve SAPARD-források elköltésének lassúsága. Sajnos okkal tarthatunk attól, hogy a központi költségvetési lobbizásra, személyi kapcsolatokra épülő magyar regionális rendszer („jobb, ha ugyanolyan színű az önkormányzat, mint a kormány”) egész egyszerűen képtelen lesz felszívni az EU (mégoly szűkmarkú) potenciális támogatásait is. Márpedig ha egy-egy önkormányzat vagy települési társulás képtelen jó pályázatokat beadni, megfelelő alvállalkozókkal a munkát elvégeztetni és minderről auditáltan beszámolni az EU szervei felé, akkor a támogatástól az ország esik el, hiszen a költségvetési évek között nem mozgathatók a tételek.
Az inkább középtávú, de rendkívül súlyos probléma pedig az euró elsietett bevezetésekor köszönthet ránk. Jelenleg a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium is lelkesen támogatja hazánk minél korábbi (legkorábban 2007-es) csatlakozását az eurózónához. Sajnos a csatlakozást illetően eddig csak pénzügyi szemléletű elemzések születtek, és ezek alapján valóban nagyobb a haszna, mint a kára az euró bevezetésének. Ám a derék pénzügyesek megfeledkeznek arról, hogy milyen hatásai lennének a magyar gazdaságra a maastrichti (majd az EMU-tagsági) kritériumok teljesítésének, különös tekintettel az államháztartás GDP-arányos hiányára (ez feltételként három, csatlakozás után célként nulla százalék). Ez ugyanis azt jelentené, hogy Magyarországon nem maradna költségvetési forrás útépítésre, kórházfejlesztésre és semmilyen komoly beruházásra. Arra – nem kimondottan olcsó forrásként – ott lennének a bankhitelek. Erre a tényre már az Európai Beruházási és Fejlesztési Bank (EBRD) elemzői is felhívták a figyelmet, Magyarországon mégis csekély visszhangja volt munkájuknak. Az IMF számításai szerint a jelenlegi tagjelöltek beruházásai az évtized hátralévő részében a GDP 4,3 százaléka körül lesznek, szemben a jelenlegi EU-tagországok 1,8 százalékos átlagával. Nyilvánvaló, hogy ilyen beruházási ráta és a magyar költségvetés jelenlegi helyzete (jelentős adósságszolgálat) mellett lehetetlen a monetáris unió feltételeit teljesíteni. A jelenlegi feltételek alapján választanunk kell: vagy fejlesztés és felzárkózás az EU átlagához, vagy gyors EMU-tagság és konzerválódó lemaradás között.
Megoldás lehet az eurózóna tagsági feltételeinek felpuhítása, a beruházási célú kiadások kivétele a költségvetés egyenlegének számításakor, amint azt Olaszország is felvetette, de erre a tagjelöltek esetében vajmi kevés esély van. Az eurózóna államait jelenleg is túl puha költségvetési politikával vádolják pénzügyi oldalról, így a feltételek további puhítására, különösen új belépők esetében, kevés az esély. Addig is, amíg ez a kérdés az unióban rendeződik, Magyarországnak érdemes minél tovább távol maradnia az eurózónától, hiszen a korai tagság középtávon a magyar növekedés megfojtását eredményezné.
Az előbbiekben leírtak csupán néhány példát szolgáltatnak, hogy milyen elhallgatott problémákkal szembesülhetünk majd csatlakozásunk után. Ezeket végiggondolva az ember eltöpreng: vajon ez az az unió, ahová annyira vágytunk évtizedeken át? Ilyen feltételekkel tudnánk-e jó szívvel igennel szavazni egy csatlakozási népszavazáson? Végül kénytelenek vagyunk arra jutni, amire az átlagpolgár minden különösebb integrációs ismeret nélkül eljut: tekintsük a csatlakozást olyannak, mint egy rejtélyes szabályzatú lottót. Ikszeljük be az igent, „mert aki nem játszik, az nem is nyer”.
A szerző geográfus, Európa-szakértő