Következmények nélküli ország

Csaknem fél évszázad telt el 1956 forradalmának és szabadságharcának leverése óta, a tanúk lassan kihalnak. Azokkal együtt, akik részt vehettek a megtorlásban. Az önkényuralmi rendszer haszonélvezői viszont egyre hangosabban követelik, éljenezzük meg Eduárdot. Mi, akik még láttuk, hogyan mennek „lángsírba” a „walesi bárdok”, nem árulhatjuk el őket. Belátom, az áldozatok és megtorlók közti árkot ma már csak az egykori vesztesek látják átléphetetlennek. Október 23-át másként élték át azok, akik az utcán voltak, másként, akik a kávéházakban ültek, s másként, akik otthonukba zárkóztak. De kik ellen vonultak be november 4-én a szovjet csapatok? Ha szocialista forradalom lett volna, miért kellett a szocializmus védelmére hivatkozva szétlőni Budapestet? Az utcán senki nem gondolt a Horthy-rendszer visszaállítására, s talán éppen a ludovikás tisztek szaktudása hiányzott az ellenállás jobb megszervezéséhez. A tüntető és harcoló fiatalok az anyagi és szellemi megnyomorítás, a gátlástalan hazudozás, valamint a moszkovita hatalom ellen lázadtak. Azt remélték, a szovjet csapotokkal együtt megszabadulhatnak a magyarokból toborzott politikai rendőrségtől is, és szabadok lehetnek.
Ferenc József bécsi hálószobájában az ágy fölött az 1849-es ostrom alatt Pestet lövető Hentzi tábornok dicsőségét hirdető kép látható; de hosszú uralkodása alatt aligha volt magyar iskola, ahol a tanulóknak nem kellett tudnia, mi történt 1848. március 15-én. A nyolcvanas években született, a kilencvenes évek végén érettségizett – kedves, okos, a történelem iránt némi érdeklődést tanúsító – lányoktól egy héttel október 23. előtt megkérdeztem, miért piros betűs ünnep ez a nap? A szépen csillogó szemek meglepetten és zavarodottan néztek rám. Hosszú csönd után az egyik a „forradalom” szót suttogta, majd hozzátette, hogy mások szerint „ellenforradalom” volt. Tudtam, hiába kérdezem tovább, kik voltak forradalmárok, s kik az ellenforradalmárok. A tiltás sokáig életveszélyes parancsa ma is él. A még mindig megfélemlített tanárok maguk sem tudják, hogy mit mondjanak. Nem vigasz, hogy már az 1848-as események ismerete sem tartozik az érettségi alapfeltételei közé. A forradalmi munkás–paraszt kormány – lényegében változatlanul tovább élő – oktatási rendszere sikeresen kitörölte a köztudatból a nemzeti emlékezet fenntartásának szükségességét. Azok a történelemtanárok, akik egyetemista korukban elég lázadó szelleműek voltak ahhoz, hogy október 23-i ünnepségekre gondoljanak, a gumibot leckéjéből megtanulták, jobb a kényes kérdéseket nem feszegetni. Jobb hallgatni, vagy elfogadni a hazugság önkényuralmát. Mert mindenki tudta, hogy a Moszkvában kinevezett kormány nevében egyetlen szó sem igaz. (Ahogy ma sem lehet tudni, hogyan lehetne „nemzeti középre” elképzelni a baloldalra és nemzetközi kapcsolatokra hivatkozó kormányt.) A felnőtt lakosság nagy részét arra idomították, hogy felejtsék el az igazat életük árán is kimondó bárdokat (Arany versével együtt): Okosabb megéljenezni Eduárdot. A magyar közoktatásnak pedig mintha nem lenne fontosabb célja, mint leszoktatni a fiatalságot a gondolkodásról, az önálló véleményhez szükséges tájékozódásról. Ráadásul ötvenhatnak 1990 óta félelmetes időszerűsége van. Kisajátítása politikai érdek.
Senki nem tagadhatja, hogy Nagy Imre 1953-as miniszterelnöksége megosztotta az egyeduralkodó pártot. Sokan keresni kezdték a tarthatatlan helyzet megoldásának lehetőségeit. Kérdéseket tettek föl, s igyekeztek válaszokat találni. Megjelent a változtatás – a reform – igénye. Könnyen lehet, hogy a hatalom fenntartását szolgáló erőszakszervezetek ettől bizonytalanodtak el. Annyira, hogy sokunk meglepetésére – a rádió fegyveres védelmétől eltekintve – október 23-án nyomuk sem volt a pesti utcákon. Hányan voltak a változtatni akaró marxisták közül a veszélyes, öntörvényű, rögtönzések vezette tüntetésen? Senki nem tudhatja. A következő éjszaka a szovjet páncélosok ellenállás nélkül vonultak be. November 4-én azonban nem a „reformkommunisták” kockáztatták az életüket, hanem munkások és diákok. Igaz, a megtorlás a pártbeli „árulókkal” szemben is könyörtelen volt, de a következmények alóli mentesüléshez többnyire elég volt kimondani: „Éljen Eduárd!” (Ezt tagadta meg Nagy Imre, s ezt tette meg Horn Gyula.) Az utca, ahol a forradalmat és szabadságharcot az akkori fiatalság megvívta és elbukta, a szabad választásokat követelőké, a „nincs elvtárs” jelszavát harsogóké, az önkényuralom gyűlölt vörös csillagos címerét a nemzetiszínű zászlókból kivágóké volt. Soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lehetett volna polgári pártok részvételével lebonyolított szabad választás eredménye. Kétségtelen, mivel a gyülekezési és sokszorosítási lehetőségek terén csak a „reformkommunisták” előtt nyílhattak lehetőségek, a jövőről az ő elképzeléseik maradtak fenn. Az utca egyetértését ezekben a lázas napokban nem a távolban tartózkodó, jórész ismeretlen vezetők és nem a leírt különböző (március tizenötödikének jól ismert forgatókönyvét követő) pontok biztosították, hanem a szabad és független Magyarország elemi erejű vágya.
A forradalmárok leglátványosabb árokásása a Köztársaság téren volt, az MSZP jelenlegi székháza előtt, amit (vitatott és tisztázatlan körülmények között) meg is ostromoltak és elfoglaltak. Kovács László ma azon szobák egyikéből irányítja pártját, ahonnan akkor a feldühödött tömeg kötegekben dobálta ki azt az irodalmat, amiből ő – később – a marxizmus alapjait olyan jól megtanulta, hogy gyorsan jutott előre a megtorlás pártjának tisztviselőjeként. Medgyessy Péter sem ellenzékiként emelkedett a Központi Bizottság kivételezett tagjai közé. Ehhez el kellett vállalnia a teljhatalmú erőszakszervezet szigorúan titkos (és jól fizetett) megbízatását. Nekik (akárcsak a mai felnőtt lakosság óriási többségének) negyvenhat évvel ezelőtt nem kellett választaniuk a forradalom és leverői között, de sokáig eszükbe sem jutott, hogy kétségbe vonják a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány törvényességét. Márpedig azt nem lehet vitatni, hogy ennek vezetőit Moszkvában nevezték ki, miközben az utcákat jórészt szovjet csapatok tisztították meg az ellenállóktól. Kádárék szabadság helyett pénzt ígértek: tevékenységüket a munkások fizetésének ötven–száz százalékos emelésével kezdték.
Egyik reggel Forró Tamás indulatosan azt kérdezte a tévében: Hát nem tagadta meg az MSZP az elődpártot? Komolyan gondolta, vagy színjátékot láttunk? A számon kért Fidesz-politikusnak sem volt bátorsága visszafordítani a kérdést: Mit tagadott meg az MSZP? Az erőszakot? Nem csak arról van szó, hogy most nem lehet bevetni a szovjet tankokat? Különben is, elégnek bizonyult az erőszakos és megtévesztő közvélemény-formálás. Igaz, nem vállalnak közösséget a Rákosi-korszakkal, de ettől már a Nagy Imrét kivégeztető Kádár is elhatárolta magát.
A történelem majd betemeti a régi árkokat. Eljött az ideje. Ehhez azonban meg kell mutatni azokat. És elmondani, hogyan keletkeztek, kinek mi a felelőssége. Közös érdekünk, hogy ez megtörténjék. Legyen béke, de nem az erőszaké, hanem az őszinte, igaz, a múltbeli következményeket vállaló tiszta szóé. Sokan érzékelik, hogy Magyarország a „létező szocializmusból” nem csupán gmk-t, háztájit, Trabantot, a szovjetbirodalom átlagánál magasabb életszínvonalat, világútlevelet, nagyobb földrajzi és szellemi mozgásteret kapott; de a mindent átszövő hazugságok átláthatatlan hálójába rejtett óriási adósságtömeget is. A hatalmas államadósságon kívül elmaradt fejlesztéseket, hiányzó karbantartásokat, felújításokat, utakat, vasutakat, a pénzhiány csapdáiban vergődő oktatási rendszert. Örökségünk része, hogy kamatfizetés és bankkonszolidáció címén ezermilliárdokat vettek ki a zsebünkből. A múlt kísért, amikor ártatlan embereket verhetnek agyon (lőhetnek le), és a rendőrség nem tud semmit tenni védelmünkre. Amikor a bíróság elé állított nyerészkedők elképesztően enyhe büntetését – vagy még azt sem – kapnak. Amikor minket egy rossz összeadásért megbüntető adóhatóságnak nem jut eszébe megkérdezni, miből épültek (sokszor engedély nélkül) a bevallott jövedelmek sokszorosát érő paloták. A múlt mindig velünk él: most az átláthatatlan vagyonszerzésekben, törvénykijátszásokban, megvesztegethetőségben. Örökölt adósságainkat pedig az Európai Unió sem fogja kiegyenlíteni. Csak magunkra számíthatunk, a kérdés pusztán az, hogy az öntudatos polgár vagy a cseléd szerepét választjuk.
Abban a következmények nélküli országban, amivé Magyarország az elmúlt fél évszázadban változott, az árkok szükségszerűen mélyülnek. Mert mindennek van haszonélvezője és áldozata. Államra és kormányra pedig elsősorban nem gazdasági okokból van szükség, hanem a jogrend fenntartása végett. (Beleértve a piac rendjét.) Az idősebb nemzedék hajlamos arra, hogy az ötvenhatos szakadékot lássa meghatározónak. A fiatalok erre kevésbé gondolnak, de annál pontosabban látják a jelenre gyakorolt következményeit. Olyan árok ez, aminek betemetéséről a politikának nem beszélnie kell, hanem tennie. Úgy, hogy a nyilvános beszéd jogát és lehetőségét – az igazság kisajátításának szándéka nélkül – mindenkinek biztosítja. Az emberi jogok nyilatkozatában és a magyar alkotmányban foglaltaknak megfelelően.
Nem vagyok sem walesi, sem bárd, de még mindig nem bírom kimondani, hogy éljen Eduárd. Ehelyett halottak napján kimegyek a temetőbe, november 4-én pedig gyertyát gyújtok az ablakomban. Az áldozatok emlékére, akikről negyvenhat éve igyekeznek elfordítani a figyelmet. Október 22-én azonban két fiatal tanárnő vezetésével kisdiákok egy-egy szál virágot és égő gyertyákat helyeztek a Kossuth téri ötvenhatos emlékműre. Jeléül annak, hogy a lelkekben érik az igazság békéje, aminek feltételrendszerétől a politika még visszariad. Ezek a gyertyák hordozzák a reményt.

A szerző irodalomtörténész, egyetemi tanár