Különös szlovák–magyar sajtóösszhang

Az év augusztus 5-én a Magyar Nemzetben E. Fehér Pál, az egykori szélsőbaloldali sajtós jelenlegi szlovákiai munkásságát vettük alaposabban szemügyre. Azt mérlegeltük: vajon a rossz nevű Pravda című szlovák napilapban napvilágot látott írásai – az egyszerű újságolvasóktól az országos nagypolitika szereplőiig – milyen mértékben befolyásolhatják a szlovák közvéleményt. Mivel a státustörvény szlovákiai alkalmazásáról az új magyar kormány – igaz, nem tudható, milyen céllal – tárgyalni készül, ezúttal két másik, Szlovákiában működő újságíró cikkeiből szemezgetünk, akik szintén a szlovákok Magyarországról és a magyarokról alkotott képét formálják, illetve a szlovákiai magyarok politikai nézeteit alakítják.
Elsőként a jelenlegi legjelentősebb szlovák kormánypárti napilap, a SME egyik Magyarországgal foglalkozó munkatársával, László Klaudiával ismerkedjünk meg. László Klaudia külpolitikai elemzőként dolgozik a lapnál, írásaiban leggyakrabban Franciaország, Magyarország és Izrael politikai életével foglalkozik. Hazánkról szóló cikkei – ki tudja, miért (és mennyiért) – egytől egyig a jelenlegi kormánypártok politikai elképzeléseit támogatják.
László Klaudia munkásságának áttekintését, a könnyebb követhetőség kedvéért, kezdjük a Választások Magyarországon – Európa megkönynyebbült című írásával, amelyben a magyarországi balliberális győzelmet üdvözli (2002. április 9.). Cikkéből a szlovák olvasók megtudhatják, hogy „a Fidesz igyekezett a tömegeket hatásos és a reklámban jól bevált trükkökkel mobilizálni. Főleg az érzelmekre akart hatni, és előhúzta a nacionalista kártyát. Az első forduló eredményei megmutatták, hogy ezzel a fajta kampánnyal elsősorban negatív érzéseket váltott ki.” Ezzel szemben (2002. április 11.): „A szocialisták a másik oldalon az egészséges értelemre és a disztingvált tárgyilagosságra építettek. Ha sem olcsó reklámtrükkökkel, sem rebellis antipopulizmussal nem hagyják magukat elcsábítani, nyerhetnek Magyarországon. A teljes győzelemhez szükséges, hogy hűek maradjanak eredeti stratégiájukhoz. Hogy ne nyugodjanak bele a jó eredményekbe, és hogy a végsőkig kitartsanak a kemény küzdelemben.”
Aki a felvázolt képet valamiféle véletlennek gondolja, téved. László Klaudia írásaiból mindig a jelenlegi kormányt alkotó posztkommunista pártok jönnek ki győztesen, míg a polgári oldal – amely nem csak retorikájával támogatta a határontúli magyarokat – valóságos ellenség. A Fidesz „… főleg a választások óta folyamatosan radikalizálódik.” (2002. szeptember 3.) „… táborát főként a három alapelv – nemzeti, keresztény és polgári – körüli emóció köti össze, valamint az illúzió, hogy a kommunizmus bukása óta egyedül a Fideszhez kapcsolódnak a magyar történelem dicsőséges fejezetei.” Holott „a választási eredmények a Fideszt Magyarország számára negatívumként ábrázolják” (2002. május 9.). „Úgy látszik, destruktívabb ellenzék lesznek, mint voltak velük szemben az emiatt sokat kritizált szocialisták. Akik a múltban arról voltak ismertek, hogy konszenzussal kormányoztak – a kulcsfontosságú határozatok meghozatalakor az ellenzék egyetértését is kikérték”. (2002. május 9.)
Ilyen – józan és elfogulatlan – írások segítenek a szlovák olvasóknak a rólunk, illetve Magyarországról kialakult, amúgy sem egészen objektív kép formálásában. László Klaudia: köszönjük.
A jelzett kormánypárti napilap, az SME politikai irányvonala leginkább talán liberálisnak mondható. Igaz, az ilyen meghatározásoknál Szlovákia esetében óvatosságra int bennünket az a körülmény, hogy a magyar kormánypárti sajtó torkából naponta hangzik el: Szlovákiában jobbközép kormány van. (Ami – a hazai ellenzékkel szemben – képtelen a szélsőségekre.) E kormány tagja például az a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH), amely februárban a következő törvényjavaslattal igyekezett megvétózni a státustörvényt: „A tervezet betiltaná a tájékoztatóirodák tevékenységét, anyagi javaikat lefoglalná, s kilencvenszázalékos adóval sújtaná azokat az iskolákat, amelyek magyarországi támogatáshoz jutnak… Ezenkívül kilencvenszázalékos adóval sújtanák azokat a szülőket, akik a státustörvény rendelkezései alapján anyaországi támogatást kapnának annak fejében, hogy gyermekeik magyar tannyelvű iskolába járnak.” (Népszabadság, 2002. február.)
E rendkívül mérsékelt üzenetet a Népszabadság olvasóival a lap pozsonyi tudósítója, Szilvássy József ismertette. Szilvássy József, aki egyébiránt az egyetlen magyar nyelvű szlovákiai napilap, az Új Szó főszerkesztője. Tehát az egyetlen magyar nyelvű szlovákiai napilap főszerkesztője a Népszabadságnak dolgozik. Kicsi a világ. Cserébe, persze, néhányan a Népszabadságtól is „visszaírnak” az Új Szóba. Hogy kik? Például Aczél (Acsádi) Endre. Réti Ervin. Vagy E. Fehér Pál.
Talán emiatt is olvashatók a lap „On-line beszélgetések” rovatában egy Szilvássy Józseffel folytatott chatelésben (2002. április 22.) a következő olvasói észrevételek: „Nem többségi véleményét képviselik a felvidékieknek”, „az MSZP szekértolója”; „véleményével negatívan befolyásolja az itteni magyarság gondolkodásmódját”; „Egy elméletileg független napilap főszerkesztője miért csak baloldali és liberális oldalról nyilvánítja ki a véleményét?”; „Leggyakrabban a magyarországi baloldali és liberális lapokból idéznek. Például Népszabadság, Magyar Hírlap.”, „Nem szabadna elfelejteni, hogy melyik volt az a kormány Magyarországon, amely a legtöbbet tette a határon túli magyarságért!”; „Miért az MSZP-t támogatták, amikor tudták, hogy a felvidéki magyarság erősen Fidesz szimpatizáns?”
Arra, hogy Szilvássy mennyire jogosan vívta ki a felvidékiek ellenérzéseit, egyetlen példa: április 15-én, Riogatás féligazságokkal című kommentárjában a következőket írta: „Nem tudom eldönteni, hogy a magyar kormányfő híveivel együtt miért riadt meg ennyire attól, hogy elveszíthetik eddigi hatalmukat. Eltévelyedett személyes ambíciók tüzelik-e őt és holdudvarát, vagy attól tartanak, hogy fény derülhet állítólagos milliárdos panamázásokra, vagy más, esetleg mindkét feltevés miatt?… Állíthatja-e, hiheti-e vajon ép ésszel valaki, hogy az ötvenhatos Mécs Imre hajlandó volna visszasettenkedő kommunistákkal paktálni? Vagy azt, hogy Göncz Árpád nem tisztességes magyar ember?” Mindez, a két választási forduló között, az egyetlen magyar nyelvű médiumban, amely a felvidékiek kizárólagos tájékozódási forrása. Írásában Szilvássy a Fideszt okolja a kampány durvaságáért. Az egyetlen televíziós csatornáról, amely a Felvidéken mindenhol fogható, a következőket írja: „Bőszen segédkezik a szakmai züllés legaljára süllyedt magyar közszolgálati tévé és rádió is, amely eszement propagandájával emeli az égig a kormánypártot és döngöli a lehető legmélyebbre a mostani ellenzéket.”
Hogy Szilvássy Józsefet milyen képességei és tulajdonságai emelték az Új Szó első emberévé, illetve a Népszabadság szlovákiai tudósítójává, rejtély. Még tanácstalanabbul állunk az előtt a kérdés előtt, hogy vajon Szilvássy milyen kritériumok alapján válogatja meg publicistáit. Milyen közös vonatkozásukban felelnek meg Aczél (Acsádi) Endre, Réti Ervin, E. Fehér Pál és a többiek? Talán a közös múlt (Szilvássy tagja volt a Csehszlovák Kommunista Pártnak). Talán valami más.
Egy azonban bizonyos: kollektívájuk – László Klaudiát is ide értve – rendíthetetlenül fáradozik Szlovákiában a magyarországi jobboldal lejáratásán, a felvidéki magyarság megosztásán, valamint a szlovák újságolvasók tudatos félretájékoztatásán.
A szerző egyetemi hallgató