Sokba kerülhet a diplomáciai ámokfutás

A magyar médiát valósággal lázba hozta az elmúlt három napban egy amerikai külpolitikai szakfolyóirat pénteken megjelent cikke. Érthető, hiszen a Foreign Affairs című mérvadó amerikai lap hasábjain napvilágot látott írás nem kevesebbet állít, mint hogy Magyarországot, az elmúlt négy évben folytatott politikája miatt, már rég kizárták volna a NATO-ból – ha erre egyáltalán létezne megfelelő eljárás a szövetségben (mint ahogy nem létezik).
„Mi sohasem titkoltuk, hogy a honvédelmi tárcát a nyugati szövetségesek részéről súlyos bírálatok érték az előző kormány hangzatos, ám felelőtlen ígéretei miatt” – idézte a Népszabadság a Foreign Affairs cikke kapcsán a Honvédelmi Minisztérium cseppet sem meglepett kommunikációs főigazgatóját. Olyannyira nem titkolták, tehetnénk hozzá, hogy az amerikai lap cikkének szerzője – egy névtelen forrástól eltekintve – nem az állítólagos nyugati bírálatokat idézi, hanem kizárólag a szocialista honvédelmi vezetés közelmúltban tett nyilatkozataival támasztja alá mondandóját. A cikkben idézett Juhász Ferenc jelenlegi és Keleti György egykori szocialista honvédelmi miniszter számára minden bizonnyal megnyugtató érzés lehet kijelentéseiket egy rangos amerikai folyóiratban viszontlátni, ennek a diplomáciai ámokfutásnak azonban sajnos nem ők, még csak nem is a Fehér Házban majd kínos helyzetbe kerülő magyar miniszterelnök, hanem egy egész ország fogja megfizetni az árát.
A Foreign Affairs cikkének szerzője, Celeste A. Wallender az amerikai kutatóintézetek között szintén nem névtelennek számító Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (CSIS) egyik programigazgatója. Wallender elismert Oroszország-szakértőként tevékenykedik az intézet számtalan programja egyikének vezetőjeként, ám Közép-Európát illetően, cikke alapján azt kell megállapítanunk, jó néhány dologban legalábbis félretájékoztatták.
Wallender írásának alapvetése az, hogy a NATO nem csupán katonai szövetség, hanem közös értékek alapján álló országok politikai közössége is. Épp ezért ezeknek az értékeknek az eróziója éppúgy kockára teszi a szövetség működőképességét, mint a konkrét katonai együttműködés hiányosságai. Emiatt pedig szükség lenne arra, hogy a felvételük után nemkívánatos irányba haladó országokat a szervezetből ki lehessen zárni. A magyarországi politikai nyilatkozatok és médiareakciók ellenére nem a katonai fejlesztések elmaradása, hanem e politikai megfontolás az, amely miatt Magyarországnak a Foreign Affairs cikkírója szerint már távozni kellett volna a szövetségből.
Wallender írásának legsúlyosabb állítása sem katonai vonatkozású, hanem politikai jellegű bírálat, annak viszont kétségtelenül a legkeményebb formája: egy „vezető európai biztonságpolitikai személyiséget” idézve a cikk ugyanis Magyarország a NATO-val való összeférhetetlenségét bizonyítandó, megállapítja: az Orbán-kormány antiszemita volt.
Hogy miként kerülhetett bele a rangos lap írásába ez a megállapítás, nem nehéz kitalálnunk: az elmúlt négy esztendőben, jól körülhatárolható magyarországi forrásokra támaszkodva, a nyugati sajtóban garmadával jelentek meg olyan írások, amelyek ilyen vagy olyan formában azt állították vagy sugallták, hogy Orbán Viktor kormánya antiszemita. A jobboldallal szemben ugyanis az ellenzék nem volt szégyenlős abban, hogy a magyar kormány hitelének aláásása érdekében akár a magyar diplomáciai érdekeket sértve lobbizzon külföldön, még akkor sem, ha például a státustörvény vonatkozásában ezzel a román és szlovák politikai érdekeket erősítették Brüsszelben és Washingtonban.
Ennek eredménye az, hogy amikor most Wallender asszony felteszi a kérdést cikkében, „Miként lennének képesek (a NATO) katonai parancsnokságai hadműveleteket tervezni akkor, ha azokban olyan országok tisztjei vesznek részt, akik izzó irredenta követeléseket fogalmaznak meg szomszédaikkal szemben?”, meghökkentő módon Magyarország lesz a riasztó példa. Nem a régóta NATO-tag Törökország és Görögország, mely államoknak hosszú évtizedekre visszanyúló konfliktusa nemegyszer már a nyílt háború szélére sodorta a papíron szövetséges országokat, nem is Spanyolország, amely néhány héttel ezelőtt – nagyon is gyarmati múltjának reflexei miatt – majdnem fegyveres összetűzésbe keveredett szomszédjával, Marokkóval, de még csak nem is Csehország, ahol a ma is érvényben lévő Benes-dekrétumok tarthatatlanságára Brüsszel is felfigyelt. A negatív példa Magyarország, amelynek a cikk megfogalmazása szerint „extraterritoriális” követelései lennének szomszédaival szemben, jelentsen bármit is ez a szó. „Mi lett volna, ha Magyarország saját választásai másként alakultak volna?” – teszi fel néhány bekezdéssel később a kérdést Celeste A. Wallender, amire a választ is rögtön megadja a szerző: „A jelenlegi NATO-szabályozás értelmében Európa olyan rezsimmel lett volna kénytelen együttműködni, amely, más veszélyek mellett, jogot formál arra, hogy a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek nevében beszéljen, ami egyenesen sérti azokat a kötelezettségeket, amelyeket Magyarország tett 1999-ben azért, hogy a NATO-hoz csatlakozhasson”.
Hirtelen úgy tűnik, az egész hazai sajtó elfelejtett beszámolni arról, amikor az Orbán-kormány a szervezethez való csatlakozás érdekében feladta a jogot arra, hogy a kisebbségi sorban élő magyarok mellett szót emelhessen. De megnyugodhatunk, még sincs ez egészen így, hiszen a szerző Keleti György volt honvédelmi miniszter – igaz, idén nyáron tett – budapesti rádiónyilatkozatát idézi, aki szerint „azért, hogy elérje a NATO-tagságot, az ország számos olyan ígéretet tett, amelyeket nem készült betartani”. Juhász Ferenc honvédelmi miniszter hasonló előrelátásról tett tanúbizonyságot, amikor beiktatását követően, nem sokkal azután, hogy a NATO főtitkárával találkozott, némi elégtétellel számolt be a Magyar Rádiónak arról, hogy Magyarország az elmúlt négy évben olyannyira nem tett eleget a NATO-val szemben vállalt kötelezettségeinek, hogy a szövetség nem hivatalosan közölte vele: Magyarországot már kizárták volna a közösségből, ha erre lett volna lehetőség. Az elégedett Juhász Ferenc most a Foreign Affairs hasábjain olvashatja kijelentését, amiben csak az az érdekes, hogy a szövetség állítólagos elégedetlenségének egyetlen megnevezett forrása az írásban a szocialista védelmi miniszter. Mert hogy a NATO főtitkárának szóvivője a cikk megjelenését követően az MTI tudósítójának sietett leszögezni: „Nem vezetünk a NATO-ban bizonyítványt a szövetségesekről… A dolog így számomra értelmezhetetlen. Mi nem kommentáljuk soha a nyilvánosság előtt a szövetségesek teljesítményét… Nem lenne valami gyümölcsöző gyakorlat.” (A jelek szerint a gyakorlat változott, és a szövetség ezentúl kommentálni fogja az egyes tagok teljesítményét, ha máshogy nem, Juhász Ferencen keresztül).
A Foreign Affairs cikke azonban akkor a legigazságtalanabb, amikor elhallgat. A szervezet integritását féltve és a NATO-csatlakozásra váró Romániáról szólva ugyanis arról ír, hogy Romániát NATO-tisztviselők figyelmeztették: nagy- számú olyan volt Securitate-ügynököt kell átvilágítaniuk, akik még mindig az ország titkosszolgálatainál dolgoznak, azért, hogy biztosítsák, ezek az emberek ne kezelhessenek NATO-titkokat. Ugyanakkor Magyarországgal kapcsolatban a cikkben fel sem merül, hogy az országnak jelenleg olyan miniszterelnöke van, aki korábban a kommunista hírszerzésnek dolgozott. Celeste A. Wallendernek forrásai láthatóan elfelejtettek beszámolni a D–209-es botrányról. Persze mondhatjuk azt, hogy Medgyessy Péter ügye minden bizonnyal nem érdekli a Nyugatot, csakhogy ez – bármennyire is szeretné a jelenlegi kormánykoalíció – nem igaz. Bizonyíték erre a BBC Hard Talk című műsora, ahol a cikk megjelenésének napján, tehát pénteken, Tim Sebastian, a közszolgálati televízió sztárriportere meglehetősen kellemetlen kérdéseket tett föl Kovács László külügyminiszternek a magyar kémbotránnyal kapcsolatban.
Amikor Wallender asszony arról ír, hogy a Magyarországgal szembeni bizalmatlanság másik fő oka – ismét csak a névtelen forrást idézve – az, hogy Magyarország nem játszott konstruktív szerepet a balkáni rendezésben, talán emlékezetébe idézhetnénk a szocialista Kovács László 1999 tavaszán tett nyilatkozatait, amelyek azt követelték, hogy az Orbán-kabinet haladéktalanul vizsgálja felül a Jugoszlávia elleni NATO-akciót segítő döntéseit. Akik emlékeznek arra, hogy micsoda veszélyekkel nézett szembe az ország akkor, amikor Kis-Jugoszlávia közvetlen szomszédjaként gyakorlatilag szabad kezet adott szövetségeseinknek abban, hogy reptereinket a bombázások alatt igénybe vegyék, azok számára a Foreign Affairs idevágó megállapításai nemcsak igazságtalanok, hanem egyenesen sértők is. Mire gondol Wallender asszony? Talán be kellett volna vonulniuk a magyar csapatoknak Bácskába? Lehet, hogy ezt a hibát még egyszer nem szeretné elkövetni a „nacionalista” és „irredenta” Magyarország…
Nem kétséges, hogy a Foreign Affairs vádjai, amelyek, mint ahogy azt láthattuk, leginkább hazai politikusoktól származnak, a Washingtonba utazó Medgyessy Péter látogatásakor is szóba kerülhetnek majd. Az a szerep azonban, amit most a szocialista–szabad demokrata kormány eljátszani készül – miszerint az előző, soviniszta és ígéretszegő kormánnyal szemben ők, az exkommunisták azok, akik az euroatlanti integráció igazi bajnokai, nagyon sokba fog kerülni ennek az országnak.
Az előbbiekben már idéztünk a BBC Kovács Lászlóval készített interjújából. Talán nem érdektelen Tim Sebastian egy másik kérdését is kiemelni, amelyre a magyar külügyminiszter kitérő választ adott. A riporter ugyanis kertelés nélkül megkérdezte Kovács Lászlótól: kockáztatna-e magyar életeket csak azért, mert George Bush erre kéri?
A válasszal a magyar külügyminiszter adós maradt, ám az amerikai kéréseket illetően politikai körökben keringenek már bizonyos elképzelések. Ha a Foreign Affairsnek szabad, hát mi is hivatkozzunk magát megnevezni nem kívánó magyarországi biztonságpolitikai szakértőre, amikor azt mondjuk, ez az ár lassan összegszerűsíthető: a használt amerikai F–16-osok helyett új, svéd Gripen-vadászgépek beszerzésére még az Orbán-kabinet idején megkötött szerződést fel lehet mondani, ez több tíz-, ha nem százmilliárd forintos pluszkiadást jelenthet majd az amúgy is rekorddeficitet mutató költségvetésnek. Egy újratárgyalt megállapodás az amerikai gépek megvásárlását vagy a svéd repülők amerikai fegyverzetrendszerrel történő ellátását foglalhatja magában. Biztonságpolitikai szakértőnk szerint a terrorizmus elleni harcban való magyar fegyveres részvétel lehet a másik olyan kényes kérés, amely most Washingtonban határozottabban megfogalmazódhat: ezt a kérést a Magyar Honvédség siralmas állapota miatt a magyar diplomácia eddig igyekezett humanitárius és technológiai segítséggel kiváltani, abban reménykedve, hogy az időközben felfejlesztett honvédség így később hathatósabb segítséget nyújthat majd szövetségeseinknek. Ez utóbbi kérés árát azonban névtelenségbe burkolózó szakértőnk is nehezen tudta megbecsülni. Mint mondta, ezt akkor tudjuk majd igazából számszerűsíteni, ha az első magyar katonák holttesteit tartalmazó hullazsákok megérkeznek Afganisztánból vagy Irakból a hazai katonai repülőterekre.