Alig több mint egy évtizede még gazos senki földje volt Berlin központja, a Potsdamer Platz. Azóta egy csöppet sem barátságosabb, annak ellenére, hogy, mint építtetői hirdetik, Európa leghatalmasabb beruházása folyik a téren. A már elkészült részek azért sokaknak tetszenek. A hatás leginkább a Nyugati pályaudvar melletti bevásárlóközpont és egy amerikai city utcarészletének öszvér elegye, amit a profitra kényesen ügyelő kapitalista szellem a lehető legketrecszerűbb térkialakításokkal valósított meg. Ahol pedig a tervezők úgymond szabad kezet kaptak, ott bemutatták frusztrációval terhes gyerekszobájuk minden álmát: a gömbök, háromszögek, kockák elképesztő sűrűségét. Csakhogy minden itt legyen egy helyen, a volt NDK egyesített fővárosában. Tizenhárom éve, november tizenegyedike éjjelén az örömmámorban úszó tömeg a Potsdamer Platzon kezdte meg a fal lebontását, pontosabban lerombolását. Akkor még minden keletnémet akarta azt, amit ma egyszerű tényként elfogad, de még inkább kritizál. Történelmi léptékkel fogalmazva a német újraegyesítést, a kisember szemszögéből nézve a nyugati életforma átvételét.
„Már rég megegyeztek ezek mind, és bagóért megvettek mindent, nekünk meg maradt a nagy semmi. Ezt írja meg; ez a híres egyesülés, bekebeleztek minket és kész.” Az egykori Kelet-Berlin munkáskerületeiben nem számít ritkaságnak, ha az évenkénti ünneplésben megkopott novemberi napok helyett sérelmeikkel hozakodnak elő az emberek. A „népfórum” legfontosabb színtere még mindig a sarki kocsma, berliniesen Kneipe. A dörgedelmes történelemi kinyilatkoztatás helyszíne is egy ilyen NDK-t idéző söröző. A falon „vicces” óra mutatja az időt. A jobbról balra haladó mutatója bizonyára pontosan visszatér majd a tizenegyes számig, míg aztán tizenkét óra múlva újra a pontos időt jelzi majd. De az emlékezet újrateremtette keletnémet hétköznapok egyre fényesebben tündökölnek az emberi lelkekben. A középkorú melósokból álló társaság aztán heves „rendszerszidásba” kezd, melynek újra és újra ismétlődő vezérfonala, hogy „Honecker idejében jobb volt”. Az átmenet még akkor is nehéz, ha a világon eddig még soha nem tapasztalt életszínvonal-növekedéssel jár együtt. A fogódzóikat vesztett keleti polgárok pedig elkezdtek gyűlölni mindent: a Trabantot, Ivánékat, Honeckert, később Helmut Kohlt, a nyugatnémeteket, a lengyeleket, a négereket, a neonácikat, végül a Keleti-tengert, és mindent, ami körülvette őket. Az értékek nélküli társadalom paradox reflexei így rendeződtek valamelyes egységbe.
1989 októberében Kurt Hager, az állampárt (SED) akkori vezetője még büszkén nyilatkozta, hogy „a szocializmus a lehető legjobb úton halad”. Hagernek igaza lett, a „Trabant-ország” hamarosan feloszlatta önmagát. Aztán november után, mikor már mindenki szabadon járhatott-kelhetett, éppen a több mint harminc éven át lényegében változatlan formában gyártott népautó hozta el a megvalósult szocializmusból frissen szabadult keletnémetek első keserű felismerését. Sejtették, hogy a vasárnaponként gondosan lecsutakolt papírmasé, melynek megszerzéséért éveken át lemondtak virsli és káposzta ebédjükről, nem szalonképes az egyesített Németországban. Pirultak hát, amikor a család kedvence, szorgos munkájuk szimbóluma egyszerre értéktelen semmivé foszlott. Aztán sorra a többi tervgazdasági eredményük, a gyárak, a világszínvonalúnak tartott mezőgazdaságuk, a lerobbant lakótelepi otthonuk.
Kilencven tavaszán azonban még biztosak voltak magukban. Az első szabad választásokon a keletnémetek nagyon is jól tudták, mit akarnak. Az egység minél hamarabbi, fenntartások és feltételek nélküli megvalósítását megígérő kormányzó keresztény konzervatív táborra szavaztak. Cinikusabb hangok szerint azonnal akarták a nyugatnémet márkát.
Egy ősrégi keletnémet vicc szerint az apuka megkérdezi a gyerekét: „Mi leszel, ha nagy leszel, fiacskám?” Mire az: „Nyugatnémet.” Ha nem megy helyben, majd odaát. Nyolcvankilenc óta másfél millióan költöztek át keletről nyugatra, míg alig félmillióan az ellenkező irányba. Az új tartományokban, mert hivatalosan senki nem használja az „egykori NDK” kifejezést, ma egymillióval kevesebben élnek, mint tíz évvel ezelőtt. A demográfiai mélyzuhanás megállítására alig van remény. A fal megépülte előtti kivándorlás miatt az NDK-ban elmaradt a hetvenes évek úgynevezett babyboomja, mivel a fiatalság tömegesen hagyta el a szocialista demokráciát. A kilencvenes évek újabb kivándorlási hulláma pedig oda vezetett, hogy a száz szülőképes nőre jutó gyerekszám nyolcvan körül mozog, szemben a nyugati országrész száznegyvenhez közeli átlagával. A munkaképes népesség csökkenése és a rohamosan növekvő bérek ugyanakkor vákumszerűen vonzották a keleti munkaerőt. Mindeközben a meglehetősen keményen, de az atyáskodó rendszerben nevelkedett keleti állampolgár megismerkedett a munkanélküliséggel. A kilencvenegyes mezőgazdasági törvény folyományaként például a volt termelőszövetkezeti tagok nyolcvan százaléka találta magát az utcán. Magyar szemmel nézve a munkanélküli-segélyből pompásan meg lehet ugyan élni, de a keletnémetek már rég nem érzik magukat poszkommunista társadalomnak. Számukra marad a tény, hogy a bérek még mindig húsz-harminc százalékkal elmaradnak a nyugati keresetektől. A különbségek nyilvánvaló meglétét azonban másként látják nyugaton és másképp keleten. Roland Habich, a nyugat-berlini székhelyű Szociológiai Kutatóintézet vezetője, lassú kiegyenlítődésről beszél, míg a sajtó „keletnémet érzelmű” része inkább lassú halálról, az örökös másod-állampolgárságról cikkezik.
Ennek az „elsorvadásnak” velejárójaként a keleti polgárok beleszoktak az új autókba, a bőséges áruválasztékba, a komfortos lakásokba és az épülő családi házakba. Tíz évvel ezelőtti önmaguk megtekintéséhez pedig múzeumba járnak. A rohamosan szaporodó „DDR”-kiállítások összeszednek minden kacatot, a kiszuperált Pikó játékvasúttól kezdve a narancssárga színű strandpapucsokon át a foltozott főzőedényekig. Német szokás szerint mindegyik gyűjtemény egyedülállóként, de minimum legnagyobbként tünteti fel magát. A mindennapok történetét feldolgozó kutatások tudományosan nagyon is érthetőek, bár nem kevesen „politikai okokból” tartják fontosnak a szép emlékek ébren tartását, a gyári kirándulások, a május elsejei nagy berúgások „felejthetetlen pillanatait”.
Az egykori állampártból létrejött PDS (Demokratikus Szocializmus Pártja) programjában az orosz megszállókat és a nyugati imperialistákat közösen vádolja a kommunista kísérlet bukásáért. A PDS a csalódottak pártja. Kilencven óta egyre markánsabban képviseltette magát a keleti tartományok parlamentjeiben, ahol sorra húsz százalék közeli eredményeket ért el. Kilencvennyolcban aztán a Bundestagba is bekerültek, ám ekkor szavazóik bennük is csalódtak, és idén megvonták tőlük bizalmukat, azt a keveset, ami még megmaradt nekik a rendszerváltás forgatagában. Így aztán a német utódpárt az egyetlen Kelet-Európában, amelynek nem igazán sikerült az újrakezdés. Hiába, nem igazi posztszocialista állam ez.
Mert az emberek szeretnek panaszkodni, de nehéz letagadni az elmúlt jó egy évtized szembetűnő fejlesztéseit. A keletnémet Fritzék tizenhárom éve még Trabantban ültek és járták a harminc százalékában a háború előtt épített utakat. A boltokban kapcsolati és korrupciós képességeiket kellett bevetniük, hogy hosszabbítókábelt, WC-pumpát, fokhagymanyomót vagy fürdőköpenyt vásárolhassanak. Ez a néhány apróság része annak a hétszáz terméket tartalmazó hiánycikklistának, amit a központi bizottság az ellátás javítása érdekében a változást megelőző nyáron állíttatott össze. Későn, mert akkoriban a szocializmus már a „lehető legjobb úton haladt”. A vége felé. A szocializmus legjobb útját tehát már megtalálták, de a piacgazdaságét ez idáig még nem.
origo.hu
Gulyás Gergely: Most a hazugság bajnokai rágalmaznak
