A kormányzat hangneméről

Túltéve magunkat a nem kevés feszültséget okozó választásokon, figyelmünk mindinkább a kormány és a parlament munkájára irányul. Nyitott kérdés: a Medgyessy-kabinet mennyiben különbözik Horn Gyuláétól, és eleget tesz-e azoknak a követelményeknek, amelyeket ellenzéki pozícióban az előzőtől elvártak. Az új hatalom személyi politikája eddig nem sok jelét mutatta, hogy szakított volna a régi MSZMP–MSZP-hagyománnyal: mindenhová, még a legkisebb tisztségbe is saját emberüket ültetik. Ez a törekvés nemcsak a legmagasabb államigazgatási fórumoknál, hanem alacsonyabb, közintézményi szinten is észrevehető. E cél eléréséért hívei a régi állampárti időszakból jól ismert összefogásokat szerveznek, és nem riadnak vissza a másik oldal képviselőjének alaptalan lejáratásától sem.
E politika különleges esete az ’56-osok új érdekszövetségének megalakítása, amelyet nem az ’56-osok, hanem a kormány kezdeményezett. Olyan személyt bízott meg a vezetéssel, akit az ’56-osok nem vagy alig ismertek, aki – információim szerint – egyetlen napot nem töltött a Kádár-rezsim börtöneiben. Ez a mostanában felfedezett forradalmár, Dobozi úr november 28-án a tv2 esti műsorában Regéczy Nagy Lászlóval, ezzel az idős, és Kádár börtöneiben hosszú éveket eltöltött emberrel olyan kioktató hangon beszélt, mint egy másik oldalon álló vizsgálóbíró. Arra viszont nem adott választ, milyen ’56-os érdemei miatt kapta ezt a fontos tisztséget. Hogy stílusával, tárgyalási módszerével nem alkalmas arra, hogy az ’56-os szervezetek között konszenzust teremtve képviselje érdekeiket, az nyilvánvaló. Megbízatása egyértelműen azt jelzi, hogy az új kormány még az ’56-osok szervezeteinek felügyeletét, irányítását is kézbe kívánja venni. Közismert, hogy a diktatúra által különböző meghurcoltatásoknak kitett honfitársaink – akiket a nemzet hőseinek kell tekintenünk – nem mindenben egyeznek meg, és időnként vitáik vannak egymással. Mindez nem gátolta volna meg őket abban, hogy ha a kormány egy érdekszervezet létrehozásának szükségét látja, akkor ők válaszszák meg annak vezetőit. Ez az eljárás bizony az állampárti módszerek visszatérését jelzi. Ha ez így megy tovább, egyszer csak észrevesszük, hogy megbíznak egy „kádert” a polgári körök koordinálásával, a Szövetség a Nemzetért kör vezetésével!
A választás után fél évvel vizsgáljuk meg, hogy a kormánypárti politikusok mennyire fogadták meg Kende Péter történész tanácsait, elvárásait, amelyeket akkor javasolt az MSZP-nek, amikor már csaknem biztos volt a baloldal győzelme (Magyar Hírlap, április 16.). Elkerülhetetlennek véli a szocialista önvizsgálatot, annak a mozgalomnak az elemzését, amelyből 1989-ben kinőtt. Feleletet kellene adniuk: „mik azok az elvek és módszerek, amelyeket elvet, amelyekkel örökre szakított.” Egy másik fontos javaslata: „Nem kevésbé sürgős a pallérozott hangnem és a tisztességes eljárásmód helyreállítása a közéletben és az államvezetésben, valamint az ország külföldi partnereiben felhalmozódott ingerültségek lecsillapítása.”
Önvizsgálatnak mindenesetre nyoma sincs. E helyett az új kormány politikusai a választás után több hónappal sem tudnak megszabadulni Orbán-komplexusuktól. Tanúi lehettünk, hogy ha Kovács elnök-miniszter úr bármilyen kérdésben is nyilatkozott a televízió csatornáin, rövid idő után témát váltott és az Orbán vezette kormány vég nélküli szapulásába fogott. Kényszerű otthon tartózkodásom miatt november utolsó hetében gyakran követhettem a parlamenti vitát. Valamiféle hihetetlen ellenségeskedést, magabiztosságot és nagyképűséget tapasztaltam a kormánypárti képviselők számtalan megszólalásában. A pálmát kétségkívül Kuncze úr, az SZDSZ elnöke vitte el. Amikor az ellenzéki képviselők derültséggel fogadták az egyik államtitkár magyarázatát arról a kormányzati intézkedésről, amely mentesíti Eörsi Mátyás fizetési kötelezettségét a Defend Kft.-nek, Kuncze úr magából kivetkőzve ordította az ellenzék felé: „Mi van, tolvajbanda, nem tetszik a válasz?” Bevallom, mindig becsültem Kuncze elnök urat szellemességéért, és annak idején érdeklődéssel kísértem szellemi párbaját Torgyán Józseffel. A legutóbbi választás óta azonban mind gyakrabban veszíti el önuralmát, és elképesztő dolgokat mond. Ez lenne az a pallérozott hangnem, amelyet Kende Péter elvárt a baloldal politikusaitól? Az ember eltépelődik az okokon. A hatalom zavarná meg a politikusok személyiségét? A kisebb vagy nagyobb mértékben mindenkiben szunnyadó agresszivitás ilyenkor tör ki belőlük? „Hogy mertek ti, hatalmon kívüli polgárok bármiben is támadni, bármiben is kérdőre vonni bennünket” hozzáállás motoszkál az agyukban? Vagy tudat alatt az zavarja Kuncze elnök urat, hogy vezetése alatt pártja 2002-ben az eddigi legrosszabb eredményt érte el, és ha ez a tendencia folytatódik, akkor nemsokára búcsút mondhat az SZDSZ a parlamenti tagságnak? Az is zavarhatja, hogy pártja az elmúlt években – különböző, jól ismert okok miatt – számos kiváló gondolkodóját veszítette el, akik az SZDSZ-t bizonyos szempontból értelmiségi „elitpárttá” tették. Persze az is lehetséges, hogy Kuncze Gábor kemény megszólalásai az elveszített szavazók visszacsábítását célozzák. Csak kérdés, hogy melyik oldalról. Ez a szóhasználat ugyanis még a velük szimpatizálókat is taszítja, míg a másik táborban ellenérzéseket vált ki, visszavágásra készteti őket. Talán érdemes lenne figyelembe vennie sokak véleményét, amely az SZDSZ mélyrepülését a militáns hangvételű politikusainak és közíróinak tulajdonítja.
A Kende Péter által kívánatos „pallérozott hangnem” azonban az MSZP egyes politikusainál is hiánycikk. A szóban forgó héten Szabó Zoltán képviselő gátlás nélkül hazugnak nevezte az Fidesz egyik képviselőjét. Mindezt olyan határozottsággal, megfellebbezhetetlen ítélőként jelentette ki, amilyen elbizakodott magatartás a vitában megszólaló egyetlen ellenzéki képviselőt nem jellemzett. Honnan ez a hihetetlen önbizalom? A pártállami múltból származik, örökség az ősöktől? Nem tudom. Engem mindenesetre elriaszt. Aggasztó, hogy ez a viselkedés a legfiatalabb generáció képviselőinél is fellelhető. Újhelyi képviselő korábban, a televízióban is közvetített megszólalásában a polgári köröket „ördögi köröknek” nevezte. Hogy mivel érdemelték ki polgártársaink ezt a minősítést, képtelen vagyok felfogni. Nem voltak vezetői a pártállami diktatúrának, nem kellett félni tőlük, nem szolgáltak idegen érdekeket, és nem akarták megváltani a világot csődbe jutott eszmékkel, mint ahogyan az elődpárt és az utódpárt számos politikusa tette. Kicsit aggódom: ha az MSZP fiatal politikusai a demokráciában ennyire kritikusak a polgári oldal szerveződéseivel szemben, hogyan fogják az új szellemű szociáldemokrata pártot megteremteni? Ha a baloldali koalíció vezető politikusai továbbra is ezt a hangnemet használják, hasonló stílusú visszavágásokra számíthatnak, és félő, hogy követendő példaként tekintik őket alacsonyabb szinten is. Ez lenne az árokbetemetés követendő útja, kedves kormánypolitikusok?
Külön érdemes foglalkozni Kende Péter idézett mondatának utolsó részével. Tudjuk jól, hogy az Orbán-kormány iránti külföldi ellenérzések kialakításában jelentős szerepet játszottak a liberális közírók, akik információik túlnyomó részét itthoni eszmetársaiktól kapták. Az az ellenvetés, hogy a Foreign Affairs című amerikai lap, ahol C. Wallander Orbán-kormányt vádoló cikke megjelent, nem tartozik a liberális szellemiségű lapok közé, ezen nem változtat. Hiszen a cikk írójáról, C. Wallender nézetrendszeréről nem sokat tudunk. Az a tény viszont, hogy a viharokat kavart állítását egy meg nem nevezett európai biztonsági szakértőtől vette át, elgondolásra késztethet bennünket. Ez a diszkrét (?) információ ugyanis egészen más kategóriába tartozik, mint az, hogy valamelyik állam két vagy három hadihajót szándékozik vásárolni, vagy egy hadügyminiszter titkárnőjével nyaral valamelyik tengerparton. Hogyan lehet egy magára valamit is adó lapnak ellenőrzés és konkrétumok nélkül egy ország kormányát megvádolnia? Ami ráadásul még hazugság is. Ha a meg nem nevezett személy így vélekedik, akkor tárja fel kilétét és forrásait, és vállalja a felelősséget kijelentéséért! Vajon mit szólna bármelyik kis vagy nagy nyugati ország kormánya, ha leantiszemitáznák őket? Vagy ilyet csak a háború után a Szovjetunió karmaiba átengedett, és következésképpen gazdaságilag, de nem szellemileg (!) elszegényített kelet-európai kis országokkal lehet megtenni? A tény, az Orbán-kormány nem tőlük vásárolta a harci gépeket, semmiképpen nem elégséges, hogy mindenféle vádakkal illessenek bennünket. Itt lett volna lehetősége az új kormánynak, hogy Kende Péter tanácsait követve „lecsillapítsa az ország külföldi partnereiben felhalmozódott ingerültségeket”. Az ország érdekében ki kellett volna kérnie ezt a hamis vádat, és nem arra törekednie, hogy ebből is politikai tőkét kovácsoljanak pártjaik számára.
A szerző akadémikus, a Szövetség a Nemzetért és a Nemzeti Kör tagja