Az MSZP sikere, a Fidesz válsága

Hét hónappal az áprilisi parlamenti választások után a közvélemény-kutató cégek adatai szinte alig térnek el egymástól. A négy nagy intézet egyöntetűen állítja – és ezt az egyöntetűséget igazán csak azok tudják értékelni, akik akár elemzőként, akár érintettként megszenvedték a választások előtti „adatkavalkádot” –, hogy a biztos szavazó pártválasztók között a kormányzó MSZP közel húsz százalékkal vezet a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz-Magyar Polgári Párt előtt. A szocialistákra ma a szavazók 54-57, a jobboldal vezető erejére pedig 34-37 százaléka adná a voksát a novemberi felmérések szerint. A különbség világos, meggyőző.
De vajon mi rejlik az adatok mögött? Normálisnak nevezhető-e ennyi idővel a választások után ez az arány? Mércéje-e a politikai teljesítménynek a népszerűség, az emberek pillanatnyi ítélete? Az MSZP kormányzása vagy a Fidesz politizálása magyarázza-e inkább az eredményt? Válságban van-e valóban a jobboldali párt? S ha igen, ez milyen értelemben fogalmazható meg? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az alábbi elemzés.

A győzteshez húzásról

Ha egy párt számára kedvezőtlen közvélemény-kutatási adatok látnak napvilágot, a politikusok általában három dolgot tesznek: 1. nem kommentálják az eredményeket, 2. a nyilvánosság előtt kétségbe vonják azokat, 3. találnak valamilyen jól hangzó, lehetőleg a párttól független magyarázatot. Mindhárom bevált és ésszerű magatartás, ha a párt külső megjelenéséről van szó. Világos, hogy a nyilvános önsajnálat és köldöknézés ellentétes a politikai racionalitással. Legtöbbször önbeteljesítő jóslatként működik, azaz csak még rosszabb helyzetbe hozza a pártot, ha saját gondjairól beszél: a válsághangulat válságot okoz. Az első két esetben azonban a politikusok – miközben nem beszélnek róla, vagy éppen csípőből tüzelnek – tisztában vannak azzal, hogy nagy a baj. Az igazi veszélyt éppen ezért a harmadik eset jelenti: ha a párt olyan magyarázatot talál, amely 1. nem pontosan fedi a valóságot és amelyet 2. maga is elhisz.
Választások után a politikai kisszótárak vezető helyén szerepel a „győzteshez húzás” szócikk. Jól hangzik, igazolható és sok mindent megmagyaráz. A fogalom nem légből kapott, hiszen mind a nemzetközi, mind a hazai tapasztalatok igazolják, hogy egy választás után sokan csatlakoznak a győztes párthoz. 1998-ban egy szoros választási eredményt követően – amelyben az MSZP többlistás szavazatot kapott, mint riválisa – pár hónap múlva a kormányzó Fideszt több mint kétszer annyian választották volna, mint az ellenzékbe szorult szocialistákat. A siker népszerűvé tesz, a kudarc csökkenti a vonzerőt. De vajon hét hónappal a választás után még mindig elegendő ez a magyarázat?
Megint csak itt a kézenfekvő példa, 1998. Négy évvel ezelőtt ilyenkor már senki sem beszélt törvényszerűségről. Még pontosabban: a győzteshez húzás tendenciája helyett az elemzők már a „fokozatos olvadás” mechanizmusát olvasták ki az adatokból. Júliushoz képest az ellenzéki szocialisták népszerűsége közel tíz százalékot növekedett november végére, míg a kormányzó Fidesz tábora lassan-lassan csökkenni kezdett. Senki sem hitte, hogy a nyári ötven százalék feletti eredmény megismételhető, hiszen azt mindenki egy „nem normális” helyzet termékének, egy pillanatnyi állapotnak, azaz nem állandósítható eredménynek gondolta. Ehhez képest most az MSZP tábora hónapról hónapra fokozatosan növekszik. Mindezt már képtelenség a választás után kialakult helyzet számlájára írni, más magyarázat után kell néznünk.
A győzteshez húzás jelensége kapcsán akad még két megfontolandó érv. Egyrészt ebben az évben, köszönhetően az áprilisi–májusi politikai eseményeknek, a mechanizmus később kezdett el érvényesülni, a kormányalakításig még fej fej mellett haladt a két tábor. Másrészt az eddig még soha nem tapasztalt egyértelmű önkormányzati választási eredmények akár egy újabb „mini húzást” is elindíthattak. Ha később jött, talán tovább is tart? Ráadásul ismétlődik? Azt gondolom, hogy mindkét elem benne van a szocialista párt kiemelkedő támogatottságában. Azonban egyik sem – ahogy, mint láttuk, mára már a győzteshez húzás jelensége sem – alkalmas arra, hogy a két nagy párt közötti jelentős különbséget önmagában megmagyarázza.

A politikai sikerről

Akad egy még egyszerűbb magyarázat: a szocialisták azért állnak jobban, mert jobbak (értsd: jobban politizálnak), a Fidesz pedig azért áll rosszabbul, mert gyengébb (értsd: nem politizál eredményesen). A jelenséggel rögtön meg is magyarázzuk a jelenséget. Tudom, nem hangzik túl meggyőzően. De vajon van-e más mércéje a politikai teljesítménynek? Ha a Fidesz és az MSZP ugyanezt tette volna a választásokat követően, ugyanazokat a politikai lépéseket, ugyanolyan szereposztásban, ugyanolyan stílusban, és ma a Fidesz vezetné toronymagasan a pártpreferenciákat mutató listákat, mit mondanánk? Hogy az MSZP válságban van?
Választópolgárként sok mindent gondolhatunk az egyes szereplők politikájáról. Azonosulhatunk egy párttal akkor is, ha kicsi, ha a többség nem kedveli, ha mások a válságáról beszélnek. Hihetünk benne. Hihetünk az igazában, vezetőiben, küldetésében. Meggyőződésem szerint azonban a politikai elemző ezt nem engedheti meg magának. Leírhatja, jellemezheti a pártok tevékenységét, összehasonlíthatja korábbi időszakokkal vagy a riválisokkal, megfogalmazhatja szakmai álláspontját arról, hogy az egyes eseményeknek mi lehet a hatása, ám végső soron egyetlen mércéje lehet a pártverseny jellemzésekor: a politikai siker. A közvélemény-kutatási adatok tehát számomra azt igazolják, hogy az áprilistól novemberig terjedő időszakban a szocialista párt politizált hatékonyabban, míg a Fidesz sikertelennek bizonyult a szavazók megnyeréséért folytatott küzdelemben. Lehet, hogy a kormánypárt a rövid távú siker érdekében olyan lépéseket is tett, amelyek később komoly népszerűségvesztést eredményeznek, mint ahogy az sem elképzelhetetlen, hogy az ellenzéki párt egyes, mai lépéseit az idő majd igazolja. Ma azonban erről csak sejtéseink, feltételezéseink lehetnek, míg azt biztosan tudhatjuk: a politikai versenyben az MSZP jelentős előnyre tett szert.

A szocialista kormányról

De mit is tettek a kormányzó szocialisták? Minek köszönhető kiugró támogatottságuk? Konfliktuskerülő, ügyintéző, értéksemleges, pragmatista, a materiális legitimációt (lásd a „Több pénzt az embereknek!” szlogent) előnyben részesítő – ezek a szocialista kormányzás eddigi időszakának jellemzői. A párt nem fogalmaz meg távlati célokat, nem beszél reformokról, óhatatlanul megosztó, választáson alapuló értékekről, nem ütközik széles társadalmi rétegekkel. Kormányoz, érdekeket egyeztet, ügyeket intéz. Mintha az Orbán-kormány tökéletes ellentéte kívánna lenni. A Fidesz mindent meg akart változtatni, gyökeres strukturális változtatásokban gondolkodott. Határozott elképzelése volt a közjóról, s ennek megfelelően határozott lépéseket tervezett. Kormányzása során ebből következően konfliktusokat gerjesztett, megítélésem szerint többet is annál, mint amennyi észszerűnek, a cél érdekében elfogadhatónak volt nevezhető. Ráadásul retorikájában gyakran keményebbnek mutatkozott, mint azt a kormányzás gyakorlata igényelte vagy igazolta volna. Ne feledjük: a választópolgárok nem a Fidesz méltányolható víziója, politikai céljai, vállalt értékei miatt fordultak el a párttól, sokkal inkább a hibás taktikai lépések, felesleges erőfitogtatások, nyilvánosságra került magánvétkek vezettek a választási vereséghez.
Tagadhatatlan, a status quo ma az MSZP-nek kedvez, a médiaviszonyoktól a gazdasági életig a nagyobb kormánypárt számára előnyösebb a „megbékélés”. A szocialisták ezért nyugodtan kormányozhatnak, nincs szükségük – különösen az Orbán-kormány praxisához hasonló mértékben végrehajtott személycserék után – látványos konfliktusokra, mint ahogy a politikai stílusuk is inkább konszenzuspárti. Nem vitás, a párt népszerűsége nagyrészt az eddigi teljesítményének köszönhető. De vajon ugyanez lenne-e a helyzet, ha az MSZP-vel szemben a másik oldalon egy értékelvű, moderált, bizonyos határokat át nem lépő, népszerű személyek által vezetett, jól szervezett és ügyesen kommunikáló ellenzéki párt állna? Biztos vagyok benne: az MSZP mai sikere nem érthető meg a Fidesz válsága nélkül.

A Fidesz helyzetéről

Az elmúlt hét hónap kulcsszereplője megítélésem szerint a Fidesz. Sok minden megmagyarázható, megérthető a párt és egyes vezetői tevékenységében, ám hideg elemzői szemmel csak egy sikertelen, a választási vereséget előbb elfogadni nem tudó, a következményeivel számot nem vető, majd hosszú, mély válságba zuhanó pártot láthatunk magunk előtt. A Fidesz jelenlegi válságának legalább négy eleme azonosítható: a szervezeti, a személyi, a stratégiai és a tematizációs válság. A kiszivárgott hírek szerint a Fidesz csak az elsővel, a talán legkevésbé fontos, alapvetően tüneti jellegű szervezeti problémákkal foglalkozott, ám a színfalak mögött bizonyára a másik három probléma is felmerült. Új szereposztás, új stratégia, új tematika azonban egyelőre nem látható.
Nem tudni például, hogy mi lesz Orbán Viktor szerepe. A volt miniszterelnök ugyan a jobboldal jelentős részében vitathatatlan tekintélynek örvend, ám – minden politikai erénye és tehetsége ellenére – jelenlegi pozíciójában inkább hátráltatója, semmint elősegítője a Fidesz megerősödésének. Ez az első hallásra talán meglepő kijelentés rögtön érthetővé válik, ha feltesszük a minden növekedni óhajtó párt számára obligát kérdést: honnan szerezhet újabb szavazókat? Nem hiszem, hogy vitatható: a Fidesz csak akkor tud a következő hónapokban megerősödni, ha a jelenlegi kormányoldal táborából is át tud csábítani szavazókat, ha a kormányban előbb vagy utóbb, ilyen vagy olyan okkal csalódó MSZP–SZDSZ-szavazókat is meg tudja szólítani. Ehhez viszont olyan politika, olyan vezetés, olyan stílus kell, amely nem vált ki zsigeri ellenérzést az átigazolni szándékozókban. A mai Fidesz, a mai Orbán Viktor erre nem látszik alkalmasnak. A holnapi azonban – mind a párt, mind a volt miniszterelnök – még lehet, ehhez csak józan észre és megfontolt változtatásra van szükség. Ez nem érzelmi kérdés, ez egyszerű politikai logika.
A Fidesznek ahhoz, hogy sikeres legyen, nem értékeitől kell megválnia, nem kormányzásának kétségtelenül meglévő pozitívumait kell megtagadnia, de még csak nem is kell szélnek eresztenie vezető politikusait. Egyszerűen csak tisztáznia kell, hogy mit akar elérni a következő években, milyen pártnak akarja magát mutatni, milyen eszközökkel, hangnemben, kiknek és kikkel akar politizálni. A sikerhez sok út vezethet, meglátásom szerint azonban ma egy hiteles jobbközép, mérsékelt, értékeire büszke, értelmes kompromisszumokra hajlandó, a törzsszavazóknak és a megnyerni kívánt választóknak egyaránt szimpatikus személyek által vezetett párt veheti fel a versenyt a kormányzó szocialistákkal. A Fidesz a választások óta mutatott politikájával, vagy akár egy kérlelhetetlenebb, radikális jobboldalisággal is lehet az ország második legnagyobb pártja. De nyerni csak akkor tud, ha a mai „győztesek” táborát is meg tudja szólítani.

A szerző politikai elemző