Vészhelyzetben a magyar energiapolitika

A liberalizáció jelszavai: a monopóliumok uralmának megtörése, az árverseny bevezetése az energetikában. Ma már világszerte markáns példák igazolják, hogy a liberalizáció valódi célja a nagy társadalmi befolyást jelentő közszolgáltató energiarendszerek feletti uralom megszerzése, az e rendszerekben rejlő potenciális profit elnyerése. A piaci szereplők céljai alapvetően eltérnek a klasszikus szolgáltatói céloktól: a szolgáltatás helyébe a profitszerzés elsődlegessége lépett. Megjelentek a kereskedővállalatok, amelyek a tényleges energiaszolgáltatási folyamatokba viszonteladóként beékelődve, s szinte átláthatatlan konglomerátumokat alkotva szükségtelenül drágítják a végső energiafelhasználást.
Ezzel párhuzamosan intenzív koncentráció ment végbe a „kereskedelmi” vállalkozások között. A határokat átívelő energiaóriások nagy politikai befolyást szereztek, politikaformáló tényezővé váltak. A kaliforniai események és az Enron megabotrány jól mutatják e folyamatok természetét és következményeit. Az energetikai stratégiai szerepéről korábban lemondott állam volt kénytelen ad hoc beavatkozni a kaotikus piaci folyamatokba. A gazdag állam ezt megteheti, de a szegény állam honnan veszi erre a fedezetet?
Az európai uniós irányelvek elismerik az energia-közszolgáltatások létét, a liberalizáció a gyakorlatban a legnagyobb támadás a megfizethető árú közszolgáltatások ellen. A liberalizációból eredő drágulások a nyugat-európai erős középosztályoknak elviselhetők, a szegény kelet-európai országokban azonban nem. Mára egyre világosabb, hogy a bővítés utáni unióban nem vállalják a szegények támogatását. Az energiafogyasztás ára – a szolgáltatók átlagprofitjának biztosítása érdekében – a bővítés után a csatlakozó országokban éppen annyival fog emelkedni, amennyivel jelenleg elmarad a nyugat-európai átlagtól. Magyarországon mintegy 40 százalékkal, annak ellenére, hogy a multinacionális cégek már a jelenlegi árak mellett is nagy osztalékot fizetnek.

Multinacionális ellenőrzés alatt

A rendszerváltozás utáni magyar energiapolitika lényegét tekintve – kormányoktól függetlenül – a privatizáció és a liberalizáció jegyeit viselte magán. Ez – a kormányzati mulasztások mellett – elsősorban a nyugati irányú gazdasági és energetikai orientáció következménye. Bár az Antall-kormány – a Magyar energiapolitika című dokumentumban – az energetikai iparágakban még többségi állami tulajdon mellett foglalt állást, sajnos az energiaipar privatizációjának előkészítése már 1993-ban megkezdődött. A Horn-kormány rövid távú kormányzati érdekeknek alávetve a villamosenergia- és szénhidrogénipar nagy részét – értékén alul – külföldi befektetőknek adta el, miáltal e piacok multinacionális cégek ellenőrzése alá kerültek.
A legnagyobb befektetők a villamosenergia- és a gáziparban is tulajdont szereztek; részesedésüket felvásárlásokkal növelve ma már a privatizált cégek többségi tulajdonosai. A korábbi állami monopóliumok helyébe sokkal nagyobb és komplexebb nemzetközi monopóliumok léptek. E monopóliumok – nemegyszer kormányaik segítségével – eredményesen érvényesítették befolyásukat a mindenkori magyar kormányoknál, amelyek átmeneti belpolitikai megfontolásoktól eltekintve lényegében a külföldi befektetők érdekei szerint alakították az aktuális kormányzati energiapolitikát. Nemzeti energiapolitikai stratégiáról tehát nem beszélhetünk, csak sodródásról, a befektetői elvárásoknak megfelelésről. Sajnos ez a tendencia a rendszerváltozás utáni harmadik kormányzati ciklusban is folytatódott, annak ellenére, hogy a Fidesz választási programjában az energiapolitika jelentős korrekcióját ígérte.
Nem történt meg az energiaprivatizáció felülvizsgálata, sőt még azokat a hibákat sem korrigálták, amelyre egyértelmű lehetőség nyílt. Az energetikai privatizációt ugyan nem folytatták, de – a privatizációs törvény módosításának elmulasztásával – nem védték meg törvényileg a még megmaradt nemzeti energetikai tulajdont. Sőt a privatizációs törvény 1999. évi módosításával lehetővé tették a Mol Rt. 25 százalékos államitulajdon-hányadának privatizálását is. Deklarálták ugyan a Mol Rt. gázüzletágának visszavásárlását, de nem hajtották végre. Nem hozták létre a Nemzeti Villamos Társaságot, sőt tovább folytatták az MVM Rt. – privatizációval megkezdett – „szétszedését”, tulajdonosi gyengítését: az Országos Teherelosztó ugyan állami tulajdonban maradt, de Magyar Villamos-energia Rendszerirányító Rt. néven külön társaságba szervezték és leválasztották az MVM Rt.-ről.
1999-ben kormányprogram szintjére emelték az energetika liberalizálását. A kormányzat szinte kimenekült az energiapiacról, átengedve azt a multinacionális energiaszolgáltató cégeknek, amelyek visszaélnek monopolhelyzetükkel. 2001 végén – a jelenlegi kormánypártokkal egyetértésben – az európai uniós követelményeket idő előtt „túlteljesítő” olyan villamosenergia-törvényt alkottak, amely elsősorban a privát társaságok érdekeit szolgálja.
A közüzemi energiadíjak emelésének korlátozására, a fogyasztók kiszolgáltatottságának csökkentésére csak rövid távú, ad hoc intézkedések történtek. A folytatódó villanyáremelések elsősorban a privatizáció nyerteseinek profitját növelték, amelyet jelentős részben az MVM Rt. és leányvállalatainak vagyonvesztésével finanszíroztak. Jellemző, hogy amikor a 2001. januári viszonteladói hatósági (!) áremelést a privatizált áramszolgáltatók bojkottálták, akkor a kormány az MVM Rt. árrésének terhére növelte meg az áramszolgáltatók profitját. Mindezek következtében az MVM Rt. gazdasági pozíciója tovább gyengült, mára kritikus helyzetbe került. Az árszabályozás átfogó felülvizsgálata helyett 1999. július 1-jétől megszüntették a lakossági villamos tarifa három fogyasztási tömbjét, vagyis felszámolták szociális jellegét, miáltal a legszegényebbek villanyszámlája nagyobb mértékben emelkedett.

A „túlosztogatás” következményei

A Medgyessy-kormány programja a liberalizálás folytatását ígéri. Az energiaár-emelést csak az önkormányzati választások kampányszempontjai késleltették. Bár a multinacionális cégek igen jelentős osztalékhoz jutnak, a liberalizáció és a piacnyitás európai jelszavaira hivatkozva mielőbb érvényesíteni szeretnék a liberalizált uniós árakat.
Sajnos nagy a valószínűsége, hogy a kormányzat „túlosztogatása” következtében előálló költségvetési hiányt részben privatizációs bevételekkel pótolják. Ennek „törvényes” feltételei adottak. A pénzügyminiszter lényegében a privatizáció folytatása mellett érvelt. Érvelésében megjelenik az ismert szlogen, hogy az állam közép- és hosszú távon nem tud olyan jó tulajdonos lenni, mint egy szakmai befektető. Az ÁPV Rt. következő két évre vonatkozó vagyonpolitikai irányelve pedig már egyértelműen a privatizáció folytatásáról, a privatizációs törvény ennek érdekében történő módosításáról beszél.
A Paksi Atomerőmű részvényeinek közvetlen állami tulajdonba vételével az erős nemzeti villamos társaság létrehozásának koncepciója végleg meghiúsulna. Az így elértéktelenedő MVM-részvényeket másfél éven belül tervezik tőzsdére vinni, s azoknak csak 25 százaléka maradna tartósan állami tulajdonban. Mindez gyakorlatilag az MVM Rt. teljes leépítését jelentené, annak ellenére, hogy az irányelv is elismeri: csak ezen keresztül gyakorolható állami nyomás a privatizált erőművekre és áramszolgáltatókra. Az MVM-tulajdonú Vértesi Erőmű jövője is megpecsételődni látszik, mert nem kötöttek vele, a privát erőművekhez hasonlóan, hoszszú távú áramvásárlási szerződést, így aztán a versenypiacon „direkt támogatásra” lenne szüksége; szemben a privát erőművekkel, amelyeket az átállási költségeken keresztül burkoltan támogatnak.
A Mol Rt. gázüzletágának visszavásárlása a kormányváltás után azonnal lekerült a napirendről. Sőt az irányelv azt valószínűsíti, hogy a Mol Rt. menedzsmentje megkísérli a gázüzletág ismételt eladását külföldi szakmai befektető részére, mivel a tulajdon 49 százalékának értékesítése igazgatósági hatáskörben végrehajtható. Sajnos az ÁPV Rt. irányelve szerint – a Mol Rt. privát tulajdonosai részéről várható tőkeemelés esetén – az államitulajdon-hányad 10 százalékára csökkenthető, ezt azóta már a Mol közgyűlése is elfogadta. A hírek szerint a Mol Rt. gázüzletágára az orosz Gazprom cég pályázik.

A hibákat korrigálni kell

A magyar energiapolitika az állampolgárokkal szemben hosszú ideje mulasztásban van, a mulasztások egy része még mindig pótolható, ezért most sem késő ezeket számba venni. A következőkben azokat a stratégiai jellegű energiapolitikai javaslatokat foglaljuk össze, amelyek megvalósítása nemzeti érdek, és amelyek, politikai akarat esetén, fokozatosan még mindig megvalósíthatók lennének.
A privatizációt deklaráltan meg kell szüntetni, az állami tulajdonban maradt energetikai vagyont meg kell őrizni, koncentrálni, majd a gazdaság teherbíró képességével összhangban növelni kell. Törekedni kell egy nemzetközi méretekben is jelentős, versenyképes, egyenrangú piaci szereplőként működő, a lehető legnagyobb vertikumú nemzeti energetikai (de legalább villamos) társaság létrehozására. Ennek érdekében a Paksi Atomerőmű Rt.-t, a Vértesi Erőmű Rt.-t és az Ovit Rt.-t, valamint a rendszerirányító Mavir Rt.-t az MVM Rt. tulajdonában megtartva holdingszervezetben kell működtetni, ami megfelel az uniós előírásoknak. Hogy a kormányzat befolyást tudjon gyakorolni a Mol Rt. üzemanyag- és földgázellátási üzletágainak – a szénhidrogénárakat meghatározó – döntéseire, ahhoz legalább a jelenlegi 25 százalékos állami tulajdoni hányadot meg kellene őrizni.
Az elsietett villamosenergia-törvény mintegy szentesíti az energiaprivatizációval kialakult, az országra nézve súlyosan hátrányos helyzetet, amelynek egyik jellemzője, hogy három külföldi monopólium birtokolja a hazai áramszolgáltatást. Ezért megfelelő versenytörvény elfogadásával kell megakadályozni további energetikai monopóliumok kialakulását. A VET módosításával a hatósági közszolgáltatási termelőiár-megállapítást határozatlan ideig fenn kell tartani.
Mivel a gáztörvény az előző ciklusban nem került a parlament elé, elvileg még lehetőség van arra, hogy a gázközszolgáltatás nemzeti szempontjait a kormányzat érvényesítse a készülő törvényben. Olyan árrendszert kell kialakítani, hogy a fogyasztókat csak az elviselhetőség határáig terheljék az új tarifák.
A közszolgáltatási áremelések ellensúlyozására szolgáló, a rászorultság elvén működő szociális támogatási rendszer korábban már megbukott. Szociális tarifákra van szükség, amelyek szerint e szolgáltatások bizonyos fogyasztási szint alatt kedvezményesek, e felett pedig normál díjat kell fizetni. Emellett biztosítani kell a hatékony fogyasztóvédelmi szervezetek létrejöttét és törvényes működési feltételeit.

A távfűtés szociális bombája

A gázáremelés a távfűtés további drágulását is okozza, begyújtva a távfűtés időzített szociális bombáját. A házgyári lakásokat korábban megvásároló, lakótelepeken élő fogyasztók helyzete egyre elviselhetetlenebb lesz. A megoldás egyik fontos eleme lehetne a többségi városi tulajdonú távhőközmű létrehozása, de természetesen egyéb intézkedések (pl. szociális bérlakásprogram stb.) is szükségesek.
A városi közüzemek (gáz-, víz-, távhőellátás és villanyszolgáltatás, csatorna, szennyvíz, kommunálishulladék-ártalmatlanítás) természetes tulajdonosa és üzemeltetője a helyi közösség, illetve a közösség képviseletében az önkormányzat. Ezeket a városi közműveket, városi üzemeket (Stadtwerke) a nyugat-európai államokban is az önkormányzatok üzemeltetik. A rendszerváltozás utáni önkormányzati törvény helyesen rendelkezett a közüzemek önkormányzati tulajdonáról, de a törvényt éppen a kiárusító privatizáció érdekében módosították. A városok energiaellátását biztosító (áram- és gázszolgáltató) közüzemek jelentős részben multinacionális cégek tulajdonába kerültek.
Támogatni kell, hogy az önkormányzatok ismét tulajdonosi pozícióba jussanak, ami például úgy lenne elérhető, ha a privatizált, külföldi tulajdonú hőtermelő és a városi tulajdonú „szolgáltató” fúziója révén vegyes tulajdonú városi távhőközművek jönnének létre, amelyekben a városoknak többségi tulajdona lenne. Ez, piacstabilizáló hatásánál fogva, a külföldi tulajdonosok érdekét is szolgálná. Ebben az esetben a távhő bonyolult kérdéseinek kezelésében, legfőképpen a távfűtés fogyasztói árának kézben tartásában, illetve mérséklésében a városok valódi tulajdonosi eszközök birtokába jutnának.

A szerző az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke