Üzenet

Krisztus előtt 6-ban, április 17-e: Jézus születésének napja. Így tartja a történelmi tényekre is hivatkozva egy asztrológus. Heródes meghalt Krisztus előtt 4-ben. Tehát a jeruzsálemi gyermekgyilkosság legalább négy évvel a hagyományos időszámítás kezdete előtt történhetett.
A bibliai zsidóság csillagjegye Aries, a Kos volt. A megjövendölt Megváltó eszerint – ismervén az asztrológia szakrális jelentőségét az ókorban – csak e jegy rendkívüli állásában születhetett. Ilyen egyetlenegyszer jött létre az említett korszakban. A fenti napon a Nap, a Hold és a Jupiter együtt álltak Aries jegyében.
Egy akkori zsidó érmén egyik oldalon csillag áll a Kos felett, míg a másik oldal Jupitert mutatja. Ezek a jelképek tehát együtt éltek akkor a köztudatban.
Időszámításunk kezdetén így Jézus öt és fél éves lehetett.
Mi változik meg mindettől a mi legfontosabb történetünkben? Semmi. Csak a legendák természetéről tudunk meg többet. Tovább él Krisztus legendájának igazsága, át- meg átszőve látszólag ellentmondó tényekkel – amelyek erősítik a legendát. Volt Heródes. Volt gyermekgyilkosság. Volt születés. Született Megváltó – aki egészen más lett, mint amit elvártak tőle az ószövetségi hagyományban. Forradalmár lett – de a szellem forradalmára. Király lett – de mindannyiunk lelkének királya.
Miért december végére került a szakrális születés napja? Mert ekkor, a téli napforduló idején indulunk el ismét a fény felé. A fény a sötétség mélyén születik meg. A fény a főszereplője ennek a történetnek. Jézus a fény.
Köztudott volt ez a keresztény hagyomány beavatottjai előtt. Nézzük végig a királyok imádásának nagy megjelenítéseit. Pierro della Francesca, Hieronymus Bosch, id. Jan Brueghel, El Greco, Veronese, Tintoretto, Rembrandt képeit. Maulbertsch oltárképét Sümegen.
A kisdedből fény sugárzik, találjuk őt akár közepén, akár a szélén a jelenetnek. Akár előtérben, akár háttérben. Az idősebb Holbein az arany fénysugarakat is megfestette, mintha látható anyagból volnának. Rembrandt híres istállójelenetén pedig a kisded testéből úgy árad szét a fény megfoghatatlanul, szétszóródva, ritkulva, lassan halványulva, ahogy csak a nagy mester tudta megfesteni. Más képeken a kisded merő, csupasz teste az, ami ott világít – világot ad – a sötét ruhás felnőttek csoportja közepén.
Kezdetben volt a fény.
Aztán – vele együtt? – a kereszt – a kiegészült szentháromság – negyedik személye. Az anya, a nő. Az anyatej, amely táplál bennünket. William Carlos Williams versében a fellelt fényen túl, ahová a kisebb fény, a csillag vezetett el, ez a csoda megy végbe a megfáradt bölcsek szeme előtt: kicsordul az anyatej.
Az anyatej, a mi világunk, az emberé. A természet. És még távolabb, elárvultan, elbitangoltan a természet rendjétől, ott az ember és az anyag hétköznapi káosza, törmelékek, töredékek, amelyek közt élünk – amik vagyunk. De a fény fel-felcsillan, bennünk és körülöttünk, a rend és a formák foszlányaiban, ahogy elmozdulnak lombok, függönyök, elsüvít porvihar, vonatok, golyózápor, megnyílnak leplek és szempillák, és felsejlik a titok, ami vezérel bennünket. Felsejlik a fény. A fény egy rembrandti szikrája a másikban, gondolatban, érzésben – poklok évadán át is.
A fényt a kisded nyújtja át. Ajándékot hozunk neki, érte nyúl – de mintha nem venné el, hanem ő adná nekünk. Aranyedényt – mirhával, aloéval? A felkenés és a sebek olajaival? Elhivatás és kínszenvedés fényével? Ez a legvarázsosabb királyok imádásának, Leonardo befejezetlen művének misztikus mozzanata, a mozdulat, amely ott áll a levegőben, félúton – és Tarkovszkij utolsó filmjének, az Áldozathozatalnak a középpontjába kerül.
A Gyermek a megújulást hozza nekünk álmainkban is. Átnyújt valamit: kulcsot a jövőbe. Erőt a változásra, útravalót – a szenvedésre? Üzenetet?
Kezdetben volt a fény. Előtte, a kezdet kezdetén, az ige. De az igét nem fogjuk fel, míg meg nem testesül. Keresztben, fényben, kisdedben, pillantásban, mozdulatban. Születésben, halálban.