Az adórendszer és az értékek

A magyar pénzügytan egyik klasszikusa, Kautz Gyula még a 19. században végigelemezte az államháztartás bevételi formáit: a jövedelem- és vagyonadókat, a fogyasztási és forgalmi adókat. Bölcsen megállapította, hogy végül is minden adót a jövedelmekből kell fizetni, ebben az értelemben tehát az is jövedelemadó, amit a forgalom után fizetünk, hiszen valaki a jövedelméből vásárolja meg az adott terméket. Mégse mindegy, melyik formát részesítjük előnyben, mert más-más biztonsággal szedhetők be a különböző adónemek, más-más rétegeket sújtanak jobban vagy kevésbé. Szegény Kautz Gyula, bizonyára forog most a sírjában, látván, hogy oly alapos tudományossággal végiggondolt szempontjait, vetítési alapjait, adómértékeit, az adók hatásait mily kevéssé veszik figyelembe napjaink politikusai. Pedig akkor hol volt még az állam gazdasági szerepe a maihoz képest!
Napjainkban minden valamirevaló gazdasági képzésben tanítják az adózás alapelveit. Így azt, hogy az adó legyen méltányos és igazságos, stabil, legyen könnyen és olcsón beszedhető, s jól tervezhető. Mégis úgy tűnik, a politológusok mintha nem figyelnének kellően oda arra, hogy ez a kérdés komplex csomag. Tanítványaik ugyanis valami hangszerfélének tekintik az adórendszert, amelynek húrjain szabadon játszhat a mindenkori hatalom. A rendszerváltás óta nem emlékszem olyan költségvetési esztendőre, ahol kisebb-nagyobb mértékben ne nyúltak volna bele az adótörvényekbe is. Nem emlékszem olyan választásikampány-ciklusra, amelyben ne került volna szóba az adórendszer változtatása. Nem emlékszem rá, hogy az adótörvényeket tartalmazó iratcsomók karcsúsodtak volna. A rendszer egyre bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé vált, noha időnként fel-felröppent a remény, hogy egyszerűbben is lehet csinálni, s mégse lesz belőle baj: lásd az eva rendszerét. Máskor viszont a ló túloldalára esünk, s radikális változtatások bevezetésével kísérletezünk. Mindezt akkor, amikor az Isten tudja, hányadik brüsszeli intőt kapjuk a költségvetési egyensúlyhiányaink miatt.
Az államháztartástan: tudomány. Az adórendszer – rendszer. Nem lehet belőle kiemelni egy-egy elemet, s ceteris paribus csak azt változtatgatni. A gazdaság: rendszer. Nem lehet kiemelten egy-egy oldalával foglalkozni úgy, hogy annak a többi területre gyakorolt hatását nem vizsgáljuk. A gazdaságpolitika a mágikus négyes bűvös körében egyensúlyoz: növekedés, egyensúly, infláció, foglalkoztatottság.
A költségvetés egyensúlya csak része az egyensúly problémakörének, amely sokkal bonyolultabb, a külső világhoz való viszonyunkat, a fizetési mérleget is figyelembe veszi. A költségvetés azonban kiemelten fontos, hiszen a modern gazdaságban nagy hatással van mind a társadalmi reál- és humántőke újratermelésére, mind a fizetési mérlegre és az eladósodásra, valamint az inflációra. Keresleti többleteivel generálhat növekedést, teremthet munkahelyeket, de hogy mindez fenntartható legyen, ahhoz az egyensúly hosszabb időszak távlatában való biztosítása szükséges. Vagyis az esős napokon kifeszített ernyőt be kell szedni, ha süt a nap. De hol látunk erre példát a napjaink többpárti versengésének kitett politikai életben? Ritkán persze sikerülhet. Néhány szerencsés vagy nagyon határozott vezetésű ország felmutat költségvetési többleteket is. Váratlan olajlelőhelyek felbukkanása vagy például a 90-es évek elején Clinton határozott politikája eredményezhet szufficitet. De az USA-ban is besegítettek a rendkívüli körülmények, a „kitört világbéke”, a szovjet összeomlás, amely a hadi kiadásokat átmenetileg csökkentette. És ez is csak ideiglenes volt, rövidesen ismét negatív lett a büdzsé egyenlege. Általában azonban olyan sok jó ötlet van, hogy mire kellene elkölteni a közpénzt, hogy a deficitek jellemzik évtizedek óta a költségvetési helyzetet a legtöbb országban.
Az államnak persze szabad az adóbevételeknél többet költenie, tehát adósnak lennie, ha olyan beruházásokat valósít meg, amelyeknek hasznát a későbbi generációk élvezik, s így indokolt, hogy ők is fizessék az államadósság terheit. Ezt fogalmazta meg Kautz Gyula is. De az adósságszolgálat terheit a mindenkori polgároknak kell fizetniük, csakúgy, mint az adókat. Az eladósodás is adóemelés, csak időben elcsúsztatva. Modern korunkban azonban, amikor a társadalom tehetősebb rétegei, s főleg a külföld, bőviben van a megtakarításoknak, nem esik nehezére a kormányzatoknak az idők végezetéig kitolni az adósságok visszafizetését. Hólabdaként nő az államadósság, ha évről évre deficittel zárunk. Ez persze azt is jelenti, hogy az adófizetők folyamatosan csurgatnak át jövedelmeket a megtakarítással rendelkezőknek. S még ha mindez adott társadalmon belül maradna! De ennek jó része devizában fizetendő, tehát súlyos teher a fizetési mérlegre is.
Ha az egyre magunk előtt görgetett adósságok mértéke meghalad egy határt, az adósságszolgálat maga is adóemelésre kényszerít, hiszen vagy ténylegesen többletbevételt kell teremtenünk, hogy fizetni tudjuk az adósságszolgálatot, vagy a kiadási tételekből kell egyeseket törölnünk. Így is, úgy is, a polgár terhe lesz a vállalt adósság.
A demokráciákban, ahol a hatalomra kerülni kívánó pártok szívesen tesznek pozitív ígéreteket programjaikba, furcsa versengés alakult ki. Ki költ többet az állam számlájára? Mintha bizony az állam nem maga a polgárok összessége lenne. A politikai küzdelemben egy-egy fontos réteg megnyerése érdekében különbözőképpen játszanak a húrokon. A fennen hangoztatott jelszavak is ennek megfelelően változnak. Versenyképesség! Foglalkoztatás! Jóléti rendszerváltás! Harc az infláció ellen! Egyensúlyteremtés! Az első hármat inkább választások előtt, az utóbbi kettőt inkább választások után kezdi ontani a média, hiszen ezek már kevésbé kellemes hatással járnak – legalábbis rövid távon.
A vállalkozókat megszólító politika azon terhek csökkentését ígéri, amelyek a leginkább terhelik ezt a réteget. Vitathatatlanul ilyen a bérjellegű adó, hiszen ne is tagadjuk, a tb-járulékok lényegében ennek minősülnek. Csökkentésével két legyet lehet ütni egy csapásra: javítani a vállalkozók, különösképpen a sok munkaerőt foglalkoztató hazai kis- és középvállalkozók versenyképességét, és növelni, ha minden jól megy, a foglalkoztatást is. Ez utóbbi persze számos más kérdés függvénye is, legfőképpen azé, hogy lesz-e kellő kereslet ennek a szektornak a termékei iránt. Jelentősebb tőkebefektetés nélkül, egyszerűen létszámnöveléssel bővíteni a foglalkoztatást részben a szolgáltatásokban lehet, részben a hagyományos fogyasztóicikk-iparágakban. Itt azonban aligha tudjuk akár radikális járulékcsökkentéssel is utolérni a távol-keleti versenyzőket, akik elárasztják olcsó cikkeikkel a piacot, ők annyival alacsonyabb árakon kínálnak. Az agrárszektorban ugyan sokat segíthet, de az árak nyomottsága ott is meghatározó. Felröppennek ötletek a fogyasztási adók terén való versenyképesség növeléséről is. Ezek a tervek elfeledkeznek arról, hogy ez az adónem a legbiztonságosabb költségvetési forrás, a legkevésbé akadályozza a munkavállalást, és azok is fizetik, akik a szürke-fekete gazdaságból szerzik jövedelmük egy részét. Nem is csökkentette az OECD-országok többsége az elmúlt évtizedben a járulékokat és a fogyasztási-forgalmi adókat, sőt inkább növelte. Érthető, hiszen szinte minden fejlett országban számolni kell a az államháztartás növekvő hiányával. Különösképpen előrevetíti árnyékát a tb-rendszerek rejtett adóssága, amely a társadalom egyre növekvő elöregedéséből fakad. Sajnos a termelékenység és az adóbevételek nem nőnek olyan dinamikusan, hogy az idősödő, betegeskedő és így az egészségügytől is egyre több szolgáltatást követelő társadalom számára az új munkába álló korosztályok által „termelt” járulékok csökkenését pótolja. Nem lehetünk közömbösek a rövid távú problémák kezelésekor a valamivel hosszabb távon jelentkező hatásokkal szemben. Az aktuális költségvetési hiány csak a jéghegy csúcsa, mert az államnak a tb-szolgáltatásokra vonatkozó ígéreteken túl még számos más burkolt adóssága is van polgárai iránt, ha komolyan vesszük, hogy alkotmányos jog az egészséges élet környezetének megteremtése s az oktatási, művelődési esélyegyenlőség biztosítása minden polgár számára.
Értékválasztás kérdése, hogy ezeket a jogokat mindenkinek vagy csak a tehetősebbeknek biztosítjuk. Értékválasztás kérdése, hogy vállaljuk a közteherviselést, vagy kibújva alóla, sorsukra hagyjuk a társadalom elesettebb rétegeit. Értékválasztás kérdése az adórendszer is.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár