A vízválasztó (1.)

Magyarország polgárait 2006 nyarán két érzés tartja fogva: a csalódás és a félelem. Csalódás a kormányban és félelem a jövőtől. Mindkét érzés ugyanabból a forrásból táplálkozik: a kormány, maga a kormányfő és a választásokon többséget kiharcoló szocialista politikusok hazudtak nekünk.
A félelem nyirkos felhője lebeg a kánikulától szenvedő Magyarország felett. A magyarok megérezték, hogy veszélybe került mindaz, amit eddig elértek; a munkahely s vele a felépített karrier. A hitelből vásárolt lakások és gépkocsik; a forintban felhalmozott megtakarítások; a gyermek továbbtanulása, a nyugdíj s vele az időskor biztonsága.
A demokrácia magyar hívei nem akarnak hinni a szemüknek, amikor látják, hogy a rendszerváltozáskor kiharcolt szabadság idegen megszállók nélkül, a többpártrendszer és az alkotmányosság előttünk magasodó intézményei ellenére szétporlad, kicsúszik az ujjaink közül, átadja a helyét valami másnak. Valami másnak, amit a diktatúrához deportálásokat, bebörtönzéseket, kivégzéseket társító történelmi tapasztalataink miatt túlzásnak érzünk diktatúrának nevezni. De ez a készülődő, szemünk előtt formálódó új világ biztosan nem demokrácia, s merőben más, mint amiért milliószám küzdöttünk a rendszerváltozás idején. Érezzük, hogy veszély fenyegeti a szabadságot, mert a szabadság sohasem marad talpon az őszinte beszéd támasztéka nélkül. Tudjuk, szabad ember az, aki őszintén beszélhet, és akivel őszintén beszélnek.
Mindezt tetézi a kormányzati fejetlenség, kapkodás, zűrzavar. Tetézi maga a helyzettel való szembenézés elől televíziós szónoklatnak álcázott magyarázkodásba menekülő miniszterelnök, aki egyik héten lendületesen és szenvedéllyel győzködi álláspontjáról gyanútlan hallgatóságát, majd egy hét múlva ugyanilyen szenvedéllyel tárja elénk a homlokegyenest ellenkező álláspontot.
Napról napra erősödik az embereket egymás ellen fordító, egymás ellen lázító kormányzati politika, amely öli a bizalmat, emészti a szolidaritást, rozsdásítja a magyarokat összetartó erőt. Aki nem nyeli le mukkanás nélkül a kormány pénzbehajtó intézkedéseit, egykettőre megkapja a magáét, s már indulnak is a kormányzati támadás mérgezett nyilai. Így lesz a lelkiismeretes orvosból színlelt szerződéssel ügyeskedő, hálapénzből élő egészségügyi dolgozó. Tudásra vágyó egyetemistából a dolgozók pénzén előrejutó ingyenélő. Az emberségre nevelő tanárból korszerűtlen ismereteket oktató kolonc. A munkahelyet teremtő vállalkozóból ügyeskedő adócsaló. Az állampolgárok ügyeit intéző tisztviselőből a dübörgő gazdaság vonatán utazó potyautas.
A szabadság hívei érzik, sürgősen tenni kellene valamit. De mit? Először is öntsünk tiszta vizet a pohárba.
Politika és hazugság
2006-ban a rendszerváltozás óta először szervezett, nyílt politikai hazugság történt.
1945 után Európa – okulva a diktatúrákhoz vezető út tapasztalataiból – erőit a demokrácia garanciáinak megerősítésére összpontosította. Pártokat épített és szabad sajtót.
Pártokat, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy az emberek képviselethez jussanak, hogy az állampolgárok mindig kifejezhessék akaratukat. Pártokat, amelyek megtestesítik a választás lehetőségeit, a „mindig van alternatíva” megnyugtató és felszabadító érzését.
Szabad sajtót, ahol az alternatíva megismerhető, ahol a képviselet megjelenhet. Európa a tájékozódás szabadsága, vagyis az azt megtestesítő szabad sajtó, illetve a döntés szabadsága, vagyis a versengő pártok mellett döntött. A nyugati civilizáció abban bízott, hogy a tájékozódás és a döntés szabadsága megóvja az emberek demokráciába vetett hitét, elkerülhetjük a két világháború közötti időszak tömeges kiábrándulását, amely teret nyitott a diktatúráknak, és végül romba döntötte a kontinenst.
A demokratikus építmény legfontosabb pillérének a részvétel tűnt. Minél többen gyakorolják demokratikus jogaikat, annál valószínűbb a demokráciába vetett hit fennmaradása. Ez a demokratikus építkezés ráadásul egybeesett a modern, elektronikus média megszületésének és terebélyesedésének időszakával.
Az elektronikus média remek eszköznek tűnt, mert általa minden korábbinál több embert lehetett behívni a közös gondolkodás, a közös döntések, vagyis a demokrácia felségterületére. Azonban hogy a demokratikus politika érthető legyen, mindazoknak, akiket az elektronikus média elért, két új elvárásnak is meg kellett felelniük.
A politikai elitszakzsargont mindenki által érthető beszédre kellett cserélni, s ez alaposan leegyszerűsítette a politikai mondandót. A másik elvárás a frappáns, határozott, a média érdeklődését folyamatosan ébren tartó beszédmód lett. A politika a nyugati világban alkalmazkodott az új környezethez, megtanulta a reklámeszközök és a reklámnyelv használatát.
Bár összességében a „demokrácia-haditerv” sikeresnek bizonyult, mára gyötrővé erősödött mellékhatásokkal is járt. A politikai közbeszéd bántóan leegyszerűsödött, s hajlamossá vált arra, hogy a reklámokhoz hasonlóan megtévesztően közel hozza a közösen vágyott, kívánatos jövőt, s így összezavarja a politikai cselekvés lehetőségeinek idősíkjait és léptékeit. Még súlyosabb következményekkel járt, hogy a politikai teljesítmény egyre táguló mértékben vált kommunikációs teljesítménnyé a valóságos kormányzati teljesítmény rovására. Ma már nem tűnik túlzásnak leírnom, hogy a ’45 utáni demokratikus politika a meggyőzés, a rábeszélés s gyakran a kommunikációs túlzások politikájává vált.
Az európai s ezen belül a magyar demokratikus közélet számára döntő, vízválasztó jelentőségű annak leszögezése, hogy mindez nem azonos és sohasem lehet azonos a hazugságok politikájával, hogy meghúzzuk s megvédjük azt a határvonalat, amelyen innen a szabadságra épülő demokrácia s amelyen túl a politikai hazugságok lealacsonyító világa található.
Ahogy egy kereskedőtől is elfogadhatjuk, ha szép szavakkal meggyőz bennünket az amúgy értékes portékájáról, úgy a választási kampányok reklámnyelvét is elfogadhatjuk, ha nem veszi el tőlünk a döntés szabadságát. Ha nem nyerte el a tetszésünket, választunk másikat. De ahogy egy kereskedőtől sem fogadjuk el, hogy szép beszéddel hamis árut sózzon ránk, úgy a politikától sem fogadjuk el, hogy úgy beszéljen rá bennünket egy döntésre, hogy közben nem ismerhetjük meg az igazságot. Az igazságot a jelenről, arról, milyen helyzetben van a hazánk.
Politikusok és pártok a rendszerváltozás óta – tisztelet a bántóan kis számú kivételnek – gyakran estek túlzásokba, kritikáikat és saját terveiket illetően is. Talán mindenkit terhel – ha eltérő arányban is – valamennyi felelősség azért, hogy a mértéktartás erénye így leértékelődött a magyar politikában. Ha ezt nem helyeselhetjük is, de értjük, hiszen ismerjük önmagunkat, és szakmánk zegzugos folyosóit is. Erősen, időnként már-már megátalkodottan hiszünk abban, amit képviselünk, többet vállalunk, mint reális lenne, vagy éppen többet gondolunk magunkról, mint amire képesek vagyunk, esetleg szégyenlős engedményt teszünk a média várakozásainak.
A politikai hazugság azonban más. Az már odaát van, a demokráciát védő és megtartó határokon túli világhoz tartozik. A politikai hazugság lényege, hogy elfedi a jelen igazságát, letapossa az igazság megismeréséhez való jogot, elveszi a tájékozódás szabadságát, és megfoszt a döntés szabadságától. Aki nem ismerheti az igazságot, nem hozhat szabad és felelős döntést.
Ha egy kormány a kormányfő javaslatára ötéves jelentős adócsökkentési programot terjeszt a parlament elé, majd a kormánypárti képviselők meggyőzésével elfogadtatja azt, ezzel a demokráciában adható legértékesebb és legerősebb garanciát nyújtja a választópolgároknak. Amikor pedig a választások megnyerése után ezeket a törvényeket hatályon kívül helyezi, durva adóemeléseket vezet be, akkor nyílt és szervezett politikai hazugságot követ el. Márpedig Európában politikai hazugságokra nem épülhetnek demokratikus kormányzatok. Nem épülhetnek, mert a politikai hazugság tönkreteszi az áldozatául eső országot. Tönkreteszi gazdaságát, mert a modern piacgazdaság bizalomra épül, és nem viseli el az igazmondás hiányát. Tönkreteszi az ország demokratikus alapjait is, mert aláássa állampolgárai hitét, hogy értelmes és érdemes részt venni a közélet egyébként nem mindig vonzó világában.
Hazugság és rendszerváltozás
A 80-as években felnőttkora küszöbére lépő új generáció, a rendszerváltozás nemzedéke, mi, akkori fiatalok sok mindenben különböztünk egymástól, eltérő nézeteink lehettek, sőt számos dologban nem is értettünk egyet. Valamit azonban biztosan tudtunk: nem akartunk a hazugságok országában élni. Az eltökéltség összeterelt s közös célban egyesített bennünket az idősebb nemzedék tiszteletre méltó képviselőivel. Antall József, Szabad György, Demszky Gábor, Magyar Bálint, Fodor Gábor, Kerényi Imre s a még ma is fideszesek ezért ülhettünk minden nyilvánvaló különbség ellenére jó lelkiismerettel és a közös küldetés tudatában a rendszerváltó tárgyalóasztal azonos oldalán. A rendszerváltozás hónapjai azért voltak lelkesítő idők – a fenyegető gazdasági összeomlás szocialista öröksége ellenére –, mert megadhattuk azokat a kereteket, meghúzhattuk azokat a határokat, amelyeket a politika soha többé nem léphet át. Ezért tettük, amit tettünk, ezért vállaltuk a következményeket, ez adta az ellenállás értelmét; Lakitelek, demokratikus ellenzék, szamizdat, Batthyány-örökmécses, Nagymaros, Hősök tere, 301-es parcella. Hogy az igazság és az őszinteség legyőzze a hamisságot, az elhallgatást, a mellébeszélést, legyőzze a hazugság korszakát, s a becsület ismét rangot jelenthessen.
Nem tudtuk, talán nem is sejthettük, hogy az úgy kívánt demokratikus politika ennyire mediatizált politikává válik. Nem láthattuk előre, hogy a pártok versenye a média közreműködésével a meggyőzés, a rábeszélés versenyévé válik. Nem tudhattuk azt sem, hogy a polgári, demokratikus, nemzeti ellenzékből máig a közéletben maradt egykori egyetemi-akadémiai értelmiségiek mennyire szenvedünk majd ettől. De azt tudtuk, akárhogy alakul is majd Magyarország és a saját jövőnk, nem fordulunk vissza. S ezért az akkor még rendíthetetlennek tűnő elszántságért minden ellentét, filozófiai, szakmai, személyes vita és ellenszenv ellenére tiszteltük azokat, akik részt vállaltak a rendszerváltoztatásból.
Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy tizenhat év után ismét a világnak ahhoz a részéhez közelítünk, ahol a hatalom számára az őszinteség semmit nem jelent, ahol a hazugság magától értetődő eszköze a hatalomgyakorlásnak.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az egykori kommunista politikai kultúra észjárása visszatérjen. Az eltelt tizenhat év során a rendszerváltozást túlélő posztkommunista formáját is nehezen viseltük, de amit ma tapasztalunk, az nem a poszt-, hanem a neokommunista változat. S ezen a tényen az sem változtat, hogy most pártmunkásokból lett milliárdosok mutatják azt be.
Elit és felelősség
Hogyan juthattunk idáig, „miért hagytuk, hogy így legyen”, hogyan fordulhatott elő, hogy az MSZP– SZDSZ-kormány sikeresen eltitkolta választópolgárok milliói elől négyéves kormányzásának katasztrofális következményeit? Hogyan történhetett meg, hogy a kormány rendre meghamisíthatta az ország helyzetéről szóló gazdasági és pénzügyi adatokat? Demokrataként először is erkölcsi felháborodással utasítsuk vissza azt a cinikus érvelést, amely szerint maguk a szocialistákra szavazó választópolgárok tehetnek mindenről, mert nem voltak képesek átlátni a szitán! Ha nehezünkre esik is, ha kívánjuk is, bár másképp lenne, nézzünk szembe a lehangoló ténnyel, hogy választópolgárok többmilliós tömege kizárólag az adott pillanat tapasztalati tényei alapján hajlandó politikai ítéletet alkotni. Ne engedjünk az önfelmentő gondolat kísértésének se, miszerint intellektuális restségből van ez így.
Közelebb járunk az igazsághoz, ha mindebből a teljes magyar elittel szembeni bizalmatlanságot, illetve annak hitelvesztését olvassuk ki. Beleértve a politikai, szellemi, gazdasági, kulturális és médiaelitet is. Az elit hivatása, társadalmi-nemzeti küldetése nem azonos szakmai felelősségével; hogy jó orvos, művész, vállalkozó vagy tudós legyen. Küldetése a mintaadás és az értékteremtés kötelességén túl abban áll, hogy közösségét – amelyet saját közösségének, nemzetének érez – hozzásegítse az életet és a jövőt meghatározó, bonyolult ok-okozati összefüggések megértéséhez. Felruházza az embereket az előrelátás képességével, hogy tudhassák, mely döntésnek milyen következményei lesznek, lehetnek. Politikáról, választásról lévén szó, az elit kötelessége, hogy feltárja az ország helyzetét, ne engedje meghamisítani az élet valós tényeit, vagyis őrködjön a tájékozódás és a döntés szabadsága felett. S bár a híradásokból, véleményműsorokból számolatlanul dőlnek a közélettel foglalkozó mondatok – mint a példa mutatja –, sokan mégis képtelenek tájékozódni, nem találják a biztos, eligazító pontokat, a hitelt érdemlő véleményt, személyt, szervezetet. A közélet iránti bizalom mélyponton vergődik, az elit nem tudja teljesíteni társadalmi hivatását.
A mai helyzetért viselendő felelősség tehát közös, de nem azonos. Eljött az önvizsgálat ideje. Az elit kormányzó részének meg kell kérdeznie magától, miért hagyta, sőt miért biztatta demokráciánk közös hajójának bátor kapitányát, hogy lendületes csákányütésekkel maga lékelje meg belülről azt a hajót, amelyben mindannyian ülünk?
Az ellenzéknek pedig választ kell találnia arra, miért nem volt elég erős és ügyes, hogy a várható következményekre felhívja a figyelmet.
A pártok világától önmagát távol tartó elitnek is jó oka van az önvizsgálatra. Az a benyomás alakul ki, hogy úgy viselkedik, mint a 80-as évek második felében, amikor még néhány évvel a demokrácia előtt voltunk. Talán a kiszolgáltatottság, mások esetében a kormányzat asztaláról lelökött morzsák vagy csak az óvatosság közép-európai történelmi reflexe teszi, de kerülik az egyértelmű állásfoglalást, az egyenes beszédet. Akarva-akaratlanul sokan falaztak, falaznak a kormány nyílt és szervezett politikai hazugságához.
Mintha attól félnének, olyan színben tűnhetnek fel, mintha egyik vagy másik pártot támogatnák. Amíg a pártpolitika világán kívüli elitünk az igazság helyett a pártokhoz való távolságát méricskéli, nem csodálkozhatunk, ha elveszíti az emberek bizalmát, és a hiteltelenség csapdájában vergődik.
Ideje volna megbarátkozni a gondolattal, hogy demokráciában hol az egyik, hol a másik párt kap felhatalmazást a kormányzásra. A hosszú időszakra való bebetonozásról szóló hagymázas képzelgések – amelyek nyilván a negyvenévnyi diktatúra maradványai – csak arra jók, hogy túlfűtött lelkiállapotban, a félelem légkörében tartsák a magyar elitet. Tehát egyes politikusok vagy pártok iránt érzett fóbiaszerű, beteges gyűlölet sem lehet elfogadható indok arra, hogy a magyar elit tekintélyes része a pártpolitikai spekulációkat fontosabbnak ítélje a demokráciánál és az őszinte beszédnél.
(A folytatást a Magyar Nemzet jövő szombati számában olvashatják.)

A szerző a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke