A hazugság és a deficit fogalmai

Az elmúlt év őszétől a verbális polgárháború egyre mélyebb örvényeibe süllyedő magyar közbeszéd meghatározó toposzává a hazugság és a deficit fogalmai váltak. Van valami metaforaszerű abban, hogy e két szó valójában ugyanannak a mélyszerkezetbeli tartalomnak a kifejezője. A deficit közvetlenül a társadalom anyagi javakkal való gazdálkodásának súlyosan sérült egyensúlyára vonatkozik, de közvetett értelemben ennél sokkal többről van szó. A hazugság ugyanis a spirituális-morális szimbolikus vagyonunkkal való gazdálkodás deficitje. A hazugság deficitje és a deficit hazugsága kapcsolódnak össze egyre kiszámíthatatlanabb válságörvényekké, ezért nem látszik teljesen haszontalannak egy kicsit elmélyültebben is megvizsgálni a kérdéskör mélyebb rétegeit.
A hazugság, vagyis mások szándékos megtévesztésére való képesség már valamennyi fejlettebb emlősállat evolúciós szintjén megjelenik. Az embernél nagyjából 3 és 5 éves kor között alakul ki a hazugságra való képesség, a pszichológusok szerint minél intelligensebb a gyerek, annál hamarabb. Ezt követően egy, a nyugatias modernizáció létmódjában élő ember nagyjából húszezerszer hazudik élete során. Bár minden kultúrában a morálisan elítélt bűnök egyike, de olyan bűn, amelynek rutinszerű elkövetését a közösség erkölcsi normái viszonylag jól tolerálják. És ennek világosan körülhatárolható oka van. Az igazság minden körülmények között való azonnali kimondása akár komoly mentális feszültséggel is járhat az emberi hétköznapi együttműködés színterein. Mindnyájan tudjuk, hogy a hétköznapi hazugságaink jelentős része inkább színlelés, ezzel rejtjük el esetleges rosszkedvünket, vagy mások iránti eseti, netán általános elutasításunkat. Egészen biztos, hogy ha ennek mindig nyíltan és közvetítés nélkül utat nyitnánk, az jelentősen emelné az emberi közösségek konfliktusszintjét. Nem is beszélve a kegyes hazugságokról, amikor valóban akár jó értelemben vett kíméletből hallgatunk el és/vagy szépítünk meg valamit. A hazugság megítélése tehát korántsem olyan ellentmondásmentes, mint amilyennek látszik.
Még mielőtt bárki félreértené, mindennek az előrebocsátásával nem a tavaly őszi hazugságot kívánom erkölcsileg mentegetni, sőt. Csak attól óvnám magunkat, hogy e valóban förtelmes tett elítélésének indokolt felháborodása közepette a hazugság problémakörét leegyszerűsítsük, netán mi is hazugsággal, legalábbis önáltatással próbáljuk mindezt feldolgozni.
Történelmi kontextusban elhelyezve a kérdést különbséget kell tennünk a közember hétköznapi hazugságai és az elitcsoportokhoz tartozó, a közösség valamilyen felhatalmazásával közfeladatokat ellátó, és ebbéli tevékenysége közben hazugságot elkövetők között. Már a legősibb tradicionális társadalmakban kiderülni látszott, hogy a közösség nem tud mindig és mindenféle cselekvés közvetlen aktora lenni. Ezért alakult ki az a sajátos munkamegosztás, amelynek lényege, hogy a közösség erre a célra felépített karakterű személyeket küld be azokba a cselekvési terekbe, ahová mint közösség nem tudhat minden esetben közvetlenül belépni.
Négy ilyen alapvető létkaraktert különböztethetünk meg: az uralkodóét, a papét, a hivatalnokét és a katonáét. Mindegyikük az emberi lét döntő fontosságú dimenzióit fejezi ki. A pap a közösség spirituális, morális, intellektuális reprodukciójának koordinálásáért felelős. A hivatalnok a lét-újratermelési szükségleteinek kielégítését egyre bonyolultabb intézményi keretek között megszervező közösség e tevékenységeinek összehangolásáért. Ezeknek a szükségleteknek egy speciális eleme a közösség „fizikai testének” védelme az ártó szándékú emberi törekvésekkel szemben, amit a katona létkaraktere lát el. És végül mindezen elitfunkciók szakrális összehangolásának felelőse az uralkodó.
A közösség persze sokoldalú eljárásokkal állandó ellenőrzés alatt tartja ezeket az elitcsoportokat, sőt azok között is létezik egy bonyolult szerveződésű kölcsönös ellenőrzési mező. Ezt a szakrális rendet végleg szétroncsoló felvilágosodás cinizmusát jelzi, hogy végül is helyesen emeli ki a lényeget: az eliteknek észben és erényben dúsaknak kell lenniük ahhoz, hogy történelmi küldetésüket betöltsék. Az ész jelenti azokat a tudásokat, amelyek lehetővé teszik Vass Csaba megfogalmazásával élve az „elgondolhatóság és megvalósíthatóság szabadságának” összehangolását, és az erény teszi lehetővé, hogy mindezt a folytathatóság létkritériumának is képesek legyenek alávetni. Vagyis, hogy semmiképpen ne uralkodhasson el az utánam a vízözön cinikus-gátlástalan létkaraktere. A felvilágosodás létroncsoló stratégiáját egyébként a reneszánsz alapozta meg, amelynek egyik legjellegzetesebb figurája Machiavelli, aki először fejti ki e pusztító létkarakter credóját, és valójában innen már szinte egyenes út vezet az elmúlt ősz eseményeihez.
Ez a nyugatias modernitás létstratégiája, amely, mint azóta láthatjuk, maga a megtestesült folytathatatlanság a megvalósult abszurditások világa. Csak azért állhatott fenn mégis fél évezreden át a XX. század közepéig, mert gátlástalan brutalitással fosztotta ki a Nyugaton kívüli világ (The West and the Rest) értéktereit. Ám a múlt század közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a világ a Nyugat létroncsolása ellen lázadó lokalitások permanens globális háborújával fenyeget. Ezt a válságot az új létmód, amely önmagát dezinformatív módon globalizációként nevezi meg, úgy igyekszik megoldani, hogy egyszerűen leváltja a valóságot.
Az új létmód lényege ugyanis a mesterséges lét megkonstruálására törekszik. Anyag helyett műanyag, élet helyett genetikusan módosított műélet, és lélek helyett mediatikus manipulációval tudatmódosított embernek látszó, de bármikor tetszés szerint lecserélhető identitással bíró lények létrehozására. Ezzel azonban egyúttal végleg összeomlik a tízezer éves alku, amely az eliteket a szakrális rend betartására és betartatására ösztönözte. A valóság maga válik a létroncsolás közvetlen eszközévé és tárgyává. A globalitás létmódjának rejtett hatalomszerkezete minden lokalitásban, tehát az elemi emberi közösségek mindegyikében strukturálisan kódolja a hazugságot. Kényszerítő, fegyelmező és értelmező hatalmi eszközei segítségével a hazugságot teszi igazsággá és az igazság válik megbélyegzett és veszedelmes hazugsággá.
Kényszerítő hatalmakat a transznacionális tőkestruktúrák testesítik meg, amelyek a közvetlen megélhetési szükségletek kisajátításával, alig burkolt erőszakkal bírják rá a lokalitások alávetett népeinek többségét, hogy életük újratermelését a tőkestruktúrák közvetlen érdekeinek rendeljék alá. A fegyelmező hatalmakat a valutaalap, Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítők és auditáló cégek jelentik, amelyek a lokalitások manipulált elitjeit szorítják rá figyelmeztető-fenyegető erejükkel a politikailag korrekt gazdaságstratégiai magatartásra, vagyis saját lokalitásaik kiszolgáltatottságának fenntartására. Az értelmező hatalom intézményes alkalmazását a globális média végzi, amely ennek segítségével az erőszak szabadságként, míg a szabadságra irányuló erőfeszítések a szabadságot veszélyeztető felforgatásként mutathatók be. Nacionalista, populista, protekcionista tehát mindenki, aki csupán természetes felelősséget érez saját nemzetéért, „népszerű”, amennyiben tiszteletben tartja választói demokratikus akaratnyilvánítását, és ha szükséges, igyekszik megvédelmezni a kiszolgáltatott lokalitást a globalitás pusztító hatásaitól.
Ez a sajátos patologikus szerkezet tehát strukturálisan kódolja a hazugságot, ezért a lokalitások kollaboráns elitjei folyton hazudnak. A népüknek jólétet és felemelkedést, hogy megválasszák őket, a globális birodalomnak meg azt, hogy korlátlanul és készségesen kifosztják érdekükben a saját lokalitásukat, hogy ennek fejében elnyerjék támogatásukat.
Ha mindezek nyomán most feltesszük a kérdést, hogy mi is történt itt a múlt ősszel, akkor nagyjából a következőket mondhatjuk el. Bár az ország önmagához reflexív módon még viszonyulni képes része számára a választások előtt is világos volt, hogy globális kifosztóink jelentősen emelni kívánják a birodalmi sarcot, és hogy a Magyarország nevű lokalitás régóta súlyosbodó válságának éppen ez a kifosztás az alapvető oka, de a politikai élet főszereplői közül ezt senki még csak nem is említette, és azóta sem említi.
Pontosabban a politikai „szélsőségesek” kivételével az imént említett evidenciát a középre törekvő politikai reprezentánsok közül senki nem tudja és főként nem is akarja említeni. Az ok kézenfekvő. Tudják, hogy csak a globalitás urainak a kegyéből kaphatnak felhatalmazást (a szuverén magyar nép közvetítésével persze) a kormányzásra, amely aztán így aligha épülhet másra, mint
a lokalitás további kifosztásában való (bűn)segédkezésre.
A helyzetből adódó fő kérdés tehát az, hogy lehet-e hazugságot leleplezni egy másik hazugsággal, úgy, hogy közben mi magunk is elhallgatjuk a lényeget. Azt a lényeget, ami talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság (tehát a rendszerváltás rendszere), az a globális hatalomgazdaság helyi diktatúrája, kollaboráns elitek által üzemeltetve.
A leggyakoribb ellenérv mindezzel szemben, hogy azért kell nekünk is hazudnunk, mert csak így kerülhetjük el a globális kiválasztó hatalom haragját és megtorlását. De ha ezzel a taktikával egyszer kormányra kerülünk, akkor persze nemzeti felelősségű stratégiát folytatunk majd. Ez a gondolati ív logikusan hangzik, de mégis hibás és veszélyes. Abban ugyan van igazság, hogy morálisan sokkal elfogadhatóbb, ha a globalitásnak hazudunk a népünk érdekében, mint ha a népünknek hazudunk a globalitás kiszolgálása érdekében. De két fontos és fenyegető ok miatt sem fogadható el ez az eszmefuttatás. Az egyik, hogy egyszerűen nincs idő. A nemzet társadalmi reprodukciós mechanizmusai (népesség, egészség, békesség) az utolsó csepp tartalékaikat élik fel. A másik, hogy a védelmi képesség szétroncsoltsága szintén veszélyes sávba ért. Az ellenzék vezető erejének tehát
az érthető, de nem menthető taktikai valótlanságok hangoztatása után végre az igazsággal kellene előállnia.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár