Első fordulós comme il faut Párizsban

Egészen mostanáig a baloldali francia értelmiség okkal félt, a szélsőjobb meg okkal remélt. Amikor azonban a France 2 közszolgálati televízió nyilvánosságra hozta az első részeredményeket az elnökválasztásról (Le Pen: 10-11 százalék), világossá vált, hogy véget ért a 2002-es korszak. Ahogy másnap a Libération írta: „véget ért a szocialisták rémálma”.
2007. április 22. után Franciaország belpolitikája ismét egy nyugat-európai államéra emlékeztet, ahol a baloldal a jobboldallal vívja küzdelmét, ahol a liberális centristák alkotják a mérleg nyelvét, s ahol a különböző jobb- és baloldali szélsőségek csak a politika perifériáján maradhatnak meg. Május 6-án így a jobbközép Nicolas Sarkozy kihívója a szocialista Ségolene Royal lesz. Ahogy illik. Comme il faut. Royal megkönynyebbülten vette hát tudomásul a választási eredményeket, de mégsem mosolygott túl sokat a választás éjszakáján. Mert bár a Le Pen nélküli második forduló hatalmas siker, és újabb lehetőség a meggyengült szocialistáknak, hogy visszahódítsák az Élysée-palotát, az előrejelzések mégsem nekik kedveznek.
Matematikailag nézve ugyanis Sarkozy van előnyben: a különböző jobboldali jelöltek (Bayrou, Le Pen, De Villiers, Nihous) szavazataival akár 60 százalékot is szerezhet. Csakhogy nem a matematika dönt majd, hanem a szavazók. És Sarkozy karakteres programja még jobboldali körökben is vitatott. Az általa meghirdetett szakítás (rupture) félelmet és elutasítást kelt számos szavazóban, így Sarkozy egyáltalán nem lehet biztos a kiesett jelöltek támogatásában.
Le Pen dühből utasítja el Sarkozyt, Bayrou taktikából. Le Pen nem tudja megbocsátani a magyar származású, konzervatív politikusnak, hogy az a Nemzeti Front hagyományos témáival nyerte meg az első fordulót – ahogy a pártelnökutódnak kijelölt Marine Le Pen mondta félig gunyorosan, félig keserűen: „Le Pen nézetei nyertek.” Igen, de Le Pen maga hatalmas bukást szenvedett el, s ezt sem ő, sem hívei nem felejtik el Sarkozynek. A centrista jelölt, François Bayrou, aki majdnem 20 százalékkal lett harmadik, pedig egyáltalán nem akar másodhegedűs lenni egy majdani Sarkozy-érában. Inkább elérkezettnek látja az időt arra, hogy felépítse Sarkozyvel szemben a liberális jobboldalt, amely a szocialisták irányába is nyitott lenne. Bayrou taktikázik, s örömmel fogadja a hízelgő ajánlatokat. Royal miniszteri posztokat ígért neki, sőt közös szerepléseket javasolt. Sarkozy nyomást próbál gyakorolni, s Bayrou pártjának képviselőit környékezi meg. Mindenki Bayrout akarja, pontosabban azt a majd 7 millió szavazót, aki az első fordulóban a centrista jelöltre voksolt.
Bayrou szemérmesen végighallgatta az ajánlatokat, a felkínált posztokat és állásokat, majd hallgatásba burkolózott. Hogy aztán április 25-én kijelentse azt, amit mindenki sejtett, s amitől a két rivális a legjobban félt. Bayrou ugyanis senkit sem támogat. Ehelyett bejelentette, hogy új pártot szervez Demokrata Párt néven. Sokan máris az olaszországi eseményekre emlékeztetnek, ahol ugyanilyen név alatt fognak egyesülni a centrista liberálisok és a szociáldemokraták. Netán Bayrou is erre készül? Az újságírói kérdésre Bayrou sejtelmesen hallgat.
A vadászat a szavazataiért azonban folytatódik, megjósolhatatlan eredménnyel: mert ugyan Bayrou mégiscsak jobboldalinak számít, de új hívei között számos baloldali és bevándorló van, akik sohasem szavaznának Sarkozyre. Pedig Sarkozy már a választások estéjén újrafazonírozta mondanivalóját, és a korábbi szélsőjobbos kiszólások helyett a centrumnak üzent. Hogy ő is egy új centrumpártot akar alakítani. Hogy ő is a politikai békét és együttműködést támogatja. Hogy ő – s nem Royal – a kompromisszumok embere. Az első forduló előtti markáns jelszavak ismeretében azonban hiteltelenül csenghetnek Sarkozy új jelszavai.
Royalnak így van még esélye. A verseny nyitott – hangoztatja megrögzötten a baloldal. És Royal tudja, hogy a győzelemhez elég, ha Sarkozyt szidalmazza. Ha a „mindenki, csak Sarko nem” („tous sauf Sarko”) jelszava mellett nem saját programjáról, vízióiról beszél, hanem az ellenfele jelentette „veszélyről”. A baloldali sajtó pedig szállítja az „érveket”, a jobboldali magyar választó számára nagyon is ismerős érveket: Sarkozy megosztja a társadalmat, viszályt szít, hatalommániás, egyszerre Hitler és Napóleon stb. Mintha ugyanezen vádak egykoron Orbán Viktor ellen is elhangzottak volna. Netán a baloldal tényleg mindenütt csak ellenfele erkölcsi megsemmisítése révén tudja a hatalmat megszerezni? Míg azonban Orbán folyamatosan úgy tett, mintha nem támadták volna, úgy viselkedett, mintha nem állandó golyózáporban lenne, Sarkozy keményen visszaüzent a szocialistáknak. „Honnan ez a gyűlölet?” – kérdezte már másnap Dijonban. A baloldal gyűlöletkampánya lelepleződött, s Sarkozy az áldozat szerepét játszhatja. És a szavazók meg szokták sajnálni az áldozatokat. Ezt a veszélyt Laurent Joffrint, a Libération főszerkesztője is megérezte, s a gyűlöletmentes kampány fontosságát hangsúlyozta írásában – kissé rontotta érveit cikkének agresszív stílusa.
Sarkozy küzdelme nehéznek látszik hát. De talán egyre többen ismerik fel, hogy a valódi változást nem Royal, hanem Sarkozy jelenti. Hogy a francia társadalom problémáit a hagyományos republikánus blabla nemcsak megoldani, de megnevezni sem tudja. Csak Sarkozy mer határozottan szembehelyezkedni a francia politikai állóvízzel. Royal szerint „Franciaország sorsát és arcát” választják meg május 6-án a polgárok. És bár Royal arca sokaknak jobban tetszhet, mint Sarkozyé, a csinos szocialista elnökjelölt válaszai, hol utópiába, hol semmitmondásba hajló lózungjai nem ígérhetnek sok jót a franciáknak.
Sarkozy győzelméhez azonban még nem elegendő, hogy ő a jobb, a felkészültebb. Kemény stílusa, markáns válaszai és hihetetlen munkabírása viszont segíthet neki megnyernie élete legfontosabb csatáját. És akár veszít, akár nyer, az eredményt csak magának köszönheti.

A szerző egyetemi hallgató