A bankok nem mennek sehová

A külföldi pénzintézetek itt bekasszírozott pénzének jó része kamatfelárak révén már régen kirepült az országból.

Amikor hazánkban bevezették a bankok különadóját, szinte egy emberként azt jósolták hazánk külföldi elemzői és a hazai média kedvenc neoliberális közgazdász szubkultúrája, hogy a piacba történő ilyen durva állami beavatkozás kiváltja a hazánkba települt külföldi tulajdonú bankok kivonulását. Azt is mondták, hogy az országban megnövekedett kockázat miatt jelentősen csökkenni fog a bankok hitelezése. Ebben igazuk volt, mert a hazai cégekkel való „kockázatos” üzletelés helyett forrásaikból ezermilliárd forintokat helyeztek el inkább kockázatmentesen, de biztos hozammal a magyar jegybankban, amit azóta is ott tartanak. Azonban eddig nem ment el egy sem közülük.

Ma azonban arról szólnak a hírek, hogy közülük több is menni készül. Különös értelme ebben a helyzetben annak van, hogy áttekintsük, mikor és miért jöttek ide tömegesen, itt az elmúlt több mint másfél évtizedben mit végeztek, és ha tényleg menni akarnak, annak mi az oka. A versenynek mondott bankrendszer nálunk úgy jött létre, hogy egyes külföldi tulajdonú bankok már a nyolcvanas években szabad utat kaptak és kiemelkedő profitokat értek el a jegybankkal folytatott, mára már igazoltan minden tisztességes üzleti norma szerint bennfentes üzletelés révén. Ami náluk haszon volt, az a jegybankban hosszú évekre a nemzetközi számviteli normáktól való fényévnyi távolságra folytatott könyvelés révén feltáratlan veszteség maradt. 1987-ben, az akkor banki decentralizációnak nevezett folyamat keretében annak egy részét szétparcellázták a három akkor létesített új magyar tulajdonú kereskedelmi bankba, ahol a változatlan számviteli gyakorlat ezeknek a veszteségeknek egészen 1993 végéig biztos fedezékül szolgált. A maradékot pedig 1997-ben zúdította a kétharmados szociálliberális kormányzat új adósságként az állam nyakába. Az állam 1993–94-ben adófizetői pénzekből mintegy ötmilliárd dollárnak megfelelő forrás felhasználásával feltőkésítette a bankokat, amivel azok tőkeerejük révén is versenyre kelhettek volna a jegybanki kegy folytán korábban ide telepített és háborítatlan bennfentes egységben működő bankokkal.

De nem ez történt. Az egyébként a piac, a piaci megméretés és verseny elvét naponta hirdető döntéshozók itt is kivételt tettek. A teljes rendszert néhány hónap alatt külföldi tulajdonosoknak adták, olyan árakért, ami még a bankokba betett állami tőkepótlást sem hozta vissza, nem is beszélve az ilyen tranzakcióknál szokásos és a várható üzleti haszonból levezetett tetemes felárakról. Ezt a gyakorlatot még a régiónkban sem folytatta egyik ország sem állami javai „privatizálásakor”. A bankok eladása inkább ajándék volt a vevőknek, mint olyan befektetés, aminek megtérüléséért nagyon izgulniuk kellene. A megtérülés miatt valóban nem volt sok izgulnivaló. A két évtizedig rendületlenül magas infláció és az azt messze meghaladó vezető kamatok, valamint az így létrejött felügyeleti háborgatás nélkül működő baráti „versenybankkartell” mesés profitokat eredményezett. A bankok kiszolgálták az érdekkörükbe tartozó multinacionális cégeket, de hasznukat kezdetben inkább az államkassza horribilis kamatain és a kis ügyfelekkel szemben (hazai tulajdonú cégek és háztartások) alkalmazott, brutálisan magas szolgáltatási díjakból szerezték. A hazai kis- és középvállalati ügyfélkör soha nem került érdeklődésük középpontjába. Nagy a kockázat, sokba kerül az ügyfelek hitelképességének minősítése – mondták, és milyen igazuk volt. Ennél sokkal egyszerűbb és kockázatoktól mentes volt az állam fejése, részint adósságai felvásárlása, részint a jegybankban mindig infláció feletti alapkamaton fialtatott ezermilliárdok révén. Arról nem is beszélve, hogy az államadósság döntő része éppen a bankok – beleértve magát a jegybankot is – konszolidációjának terméke. A konszolidáció ugyanis új államadósság kibocsátásával történt, mert a folyó állami bevételek arra nem nyújtottak fedezetet.

A 2002-es kormányváltás után a lakásépítések állami támogatási rendszerének felszámolása az addigra a belföldi indíttatású gazdasági növekedés gerincének számító építőipar összeomlásához vezetett volna. A horribilis forintkamatok ugyan tömték a profitot a bankok zsebébe, ahol az adós az állam vagy a jegybank volt, de romba döntötték volna a lakásra áhítozókat, ha 20–25 évre hazai pénzben jut eszükbe eladósodni. Hirtelen nagyot zuhant volna a gazdasági növekedés. Az úttörő mindig segít, így tettek a bankok is, amikor a növekedés leállása miatt aggódó kormány segítségére siettek az azóta elkriminalizálódott devizára hivatkozó, valójában forinthiteleik révén. Megtörtént a bankok, a kormány és a jegybank bűnös összekacsintása, mint Kádár idején. Ez a bűntettsorozat minden bankszakmai érvet figyelmen kívül hagyva a legfelsőbb bírói szinten legutóbb is menlevelet kapott. A konstrukció egyrészt eddig mesés hasznot eredményezett a bankoknak, ugyanakkor a világháború utáni legsúlyosabb társadalmi válságot okozta. Ma is a hazai középosztály jó részének megsemmisülésével fenyeget.

A hírek szerint a most menni készülő bankok vélhetően azt látták be, hogy elmés devizaalapú konstrukcióik hátralévő hozadékát éppen e fenyegető válság miatt lehetetlen realizálni. Kiváltképpen nem a mai kormány fejbólintása mellett. De semmi komoly esély nem mutatkozik arra sem, hogy ez a helyzet a közeli parlamenti választások után változna. A legfelső bírói testület pedig kiadta nekik az erkölcsi bizonyítványt, ami bárhol lobogtatható. Eddigi hasznaik már az anyabankok könyveiben pihennek, itt meg a nem fizető ügyfelek miatt felhalmozódtak a veszteségek. Jobb ilyenkor venni a kalapot, mint vállalni a sok jóval nem kecsegtető bizonytalant.

Bankügyekben gyakran élnek a közönséget megtévesztő szóhasználattal. Most is ez történik. A bankok ugyanis nem mennek el, mint 1991-ben a szovjetek tették; csak a tulajdonosaik fognak változni, ami máskor, máshol és számtalanszor megtörtént már. A „Bankok kivonulnak!” szlogentől azonban a laikusok talán beijednek, gondolták a véleménydiktátorok, mert akkor majd nem lesz hitel. Egyébként ma sincs, ezért is kellett beindítani a jegybanki növekedési hitelprogramot elfogadható feltételekkel, miközben a jegybankban ma is ott hever mintegy ötezer milliárd forint kereskedelmi banki pénz, amit eddig is ki lehetett volna hitelezni. A bankok tehát itt maradnak, úgy, ahogy éppen vannak, könyveik telve veszteséggel, aminek jó része az anyabankok nyeresége, mert az itt bekasszírozott pénz nagy része kamatfelárak révén már régen kirepült az országból.

A hangzatos kivonulás helyett akkor miként fog lezajlani a tulajdonosok cseréje, azaz a bankok adásvétele? Jó példával szolgál a másfél évtizede történt bankprivatizáció. Akkor az állam mint eladó messze áron alul értékesítette a bankokat, sőt volt eset, amikor a vételár többszörösét fizette ki az új tulajdonosoknak hátrahagyott rejtett veszteségek címén a privatizációt követő években. A visszavásárlás sem történhet másképpen. A könyveikben veszteséget mutató és a közeljövőben feljavításra szoruló bankok tulajdona ma sem ér többet, némelyiküknek még súlyos összegeket is fedezetül kell hagyni tovább élő üzleteik potenciális veszteségeire. A vételárak kifizetése tehát nem lesz különösen megterhelő a tulajdonosoknak, de a neheze csak ezután jön. Cégtáblája szerint bankot kapnak, ahol a hazai ügyfeleket eddig szinte emberszámba sem vették, hiteleket a „nagy kockázat” miatt csak elvétve adtak, de hazai kollaborátorok áldásos közreműködésével nagy buzgalommal fejték az államot, magát a jegybankot is. Ma viszont fel kellene fedezni a hazai kis és közepes cégeket. Az eddigi üzleteléshez túl sok banki tudásra nem volt szükség, elég volt néhány hazánkba telepített hajcsár, és a velük harmonikusan együttműködő kollaboráns réteg, valamint egy seregnyi, nem sokat gondolkodó végrehajtó.

Mától azonban tényleg meg kell vizsgálni az ügyfelet. Senki sem szent, a jó feltételű, olcsó hitel ugyanis nagyon vonzó, nagy lesz a nyomulás és sok potenciális csókos ügyféljelölt. Nagy lesz a kísértés, hogy a bankkonszolidáció előtti jelenségek megismétlődjenek: sokan az állam terhére, csókos hitelek felvételével, azoknak cégsorozaton átvonszolt eltüntetésével szereztek vagyonokat a többi adófizető kárára. Kiemelt felelősség hárul a felügyeleti hatóságra az új tulajdonosi réteghez került bankok valóban prudens működtetésének ellenőrzése kapcsán. Ebből a szempontból a jegybankba telepített felügyeleti jogkörök potenciális előnnyel szolgálnak. Az inflációt és a magas kamatokat letörő jegybanki monetáris politika kihúzta a talajt az állam kíméletlen kizsigerelése alól. A devizahitelügy eddigi és várható további kezelése pedig eloszlatja a bankok illúzióját, hogy a spekulatív hasznokat besöpörjék innen.

A bankoknak ezentúl, ha tisztességes üzletet akarnak elfogadható haszonkulccsal, azért nagyon meg kell dolgozniuk. Az ide vezető út azonban még tele van buktatókkal.

A szerző közgazdász