Tény, hogy ezzel szemben a primer energiahordozók elsősorban keletről, Oroszországból áramlanak hazánkba. Az oroszországi primer energiahordozók behozatali függősége számottevően nem csökkenthető. A megújulókkal semmiképp, a hazai lignittel is csak részben. Ez a felismerés vezeti a kormány energetikai külpolitikáját.
Az EU energiapolitikájának egyik alapvető ellentmondása, hogy az import primer energiahordozók közös piacát nem hozta létre. A meghatározó tagállamok külön utakon járnak. Például a legnagyobb kelet–nyugati gázvezeték vagy fél tucat EU-tagállamot elkerülve közvetlenül Oroszország és Németország között létesült. A látványosan induló Nabucco közös uniós vezetékprojekt létrejötte megkérdőjeleződött. Mivel a visegrádi országoknak közösek az energetikai érdekeik, a kibővített közép-európai regionalitás keretében lehetséges és szükséges az ellentmondások közös erővel történő feloldása.
Az energetikai ellátásbiztonság elsősorban gazdasági együttműködésen alapuló politikai garanciákkal erősítendő. Ennek fontos eszköze lehet a paksi atomerőmű bővítése. Ráadásul a bővítés tekinthető hatékony dekarbonizációs eszköznek is, vagyis az Európai Unió deklarált céljait tekintve is kifejezetten előnyösnek mutatkozik. Ezt erősítik azok a sajtóhírek is, hogy az aláírást megelőzően élénk egyeztetések folytak az illetékes uniós szakapparátussal, a megállapodás sikerének útját nyugati politikai és szakmai véleményformálók, tanácsadók egyengették.
2009-ben, az MSZP-kormány idején, a rendszerváltozás óta először, nemzeti konszenzus jött létre egy az ország hosszú távú jövőjét alapvetően meghatározó kérdésben, az atomerőmű-bővítés szükségességét illetően. Remélni lehetett, hogy a nemzeti érdek elsődlegessége áttöri a rövid távú pártérdekek mesterségesen emelt válaszfalait. Amióta az akkor ellenzékben lévő, ma kétharmados felhatalmazással bíró kormánypárt a nemzeti politikát egyre sikeresebben érvényesíti, az MSZP némi hezitálás után, mára teljesen kifarolt ebből a nemzeti konszenzusból, és a szociálliberális úgynevezett „demokratikus ellenzék” vezetőjeként alpári módon támadja a paksi bővítésre vonatkozóan létrejött megállapodást. Pedig nem történt más, mint hogy a kormány az említett felhatalmazás alapján folytatta és sikerre vitte az erőmű bővítésének előkészítését. A kormány egyébként betartotta az akkori miniszterelnök tanácsát is, amely szerint nem szokás ilyen tárgyalásokról az aláírás előtt információkat kiadni, mivel az idő előtti kiszivárogtatás rontja a kormány tárgyalási pozícióját. Ennek ellenére az aláírás előtt a gazdasági bizottságban a kormány tájékoztatást adott a készülő megállapodásról, amelyet hamarosan az Országgyűlés elé terjeszt jóváhagyásra. Kérdezhetnénk, hol sérül itt a demokrácia, miről beszélünk. Kik nyilatkoznak átlátszó, álszakmai köntösbe bújtatott álpolitikai kérdésekről, amikor a szakmai szervezetek egyértelműen támogatják a bővítést?