Mielőtt jobban a dolgok mélyére nézünk, érdemes kicsit felidézni a múltat. Nem is olyan régen, 2006-ban még felelős politikus, Gyurcsány Ferenc mondta ki az elhíresült mondatot: el lehet menni Magyarországról! (Igaz, akkor ő valójában a munkáltatókra gondolt, amelyek a magas adókat sérelmezték, de a miniszterelnöki kirohanást sokan a munkavállalók külföldre küldéseként értelmezték.)
Azt viszont már nem kellett félreérteni, amit a Demos magyarországi fórumán mondott 2005 decemberében: „A legnagyobb tehertétele az országnak, hogy a huszonéves ifjúságunk nem elég mobil, itthon akar boldogulni ahelyett, hogy külföldre menne dolgozni.” Az akkori miniszterelnök szerint komoly hátrányt jelentett az országnak, hogy „a magyar ember, kérem szépen, az istennek sem akar megmozdulni”, ezért Magyarországon a brit koronának több alattvalója dolgozik, mint amennyi magyar dolgozik Nagy-Britanniában.
Mindezek fényében elég érdekes volt a baloldali ellenzék idei hisztériakeltése az „Orbán-rezsim miatt külföldi munkára kényszerült magyarokról” – a kampány hevében még másfél milliós becsült adat is elhangzott.
A folyamat egy ideje már jól látható, hiszen a Tárki tavalyelőtti felmérése szerint minden ötödik magyar, a lakosság 19 százaléka tervezte, hogy külföldön vállaljon munkát. Zömükben fiatalok: a 30 év alattiak közel fele, a 31–40 évesek harmada akart szerencsét próbálni Nyugat-Európában.
Nem akarom szépíteni a helyzetet, a háromszázötvenezer ember sem kevés. A Helyzetkép a magyar elvándorlásról című jelentésből (amely nyolc ország tizennyolc partnerintézményének segítségével vizsgálta a Délkelet-Európa hosszabb távú migrációs és demográfiai folyamatait) kiderült, hogy a kivándoroltak döntő többsége a 18–49 éves korosztályhoz tartozik (tehát erejük teljében lévő magyar munkavállalókról van szó), és minden ötből négyen egy évnél régebben hagyták el az országot. Az adatok egyértelműen jelzik a kivándorlók átlag feletti iskolai végzettségét és a diplomások koncentrációját – míg az itthon élő lakosság körében a nyolc általánost vagy annál kevesebbet végzettek aránya 24, addig a kivándoroltak között ez az érték alig 6 százalék. Fordított a helyzet a diplomásoknál: arányuk az összlakosságban 18, a kivándoroltak között 32 százalék.
A Magyarországról elvándoroltak döntő többsége az Európai Unió államaiban, azon belül is Németországban, Nagy-Britanniában, illetve Ausztriában él (Európán kívül a leggyakoribb célállomás az Amerikai Egyesült Államok). A három kiemelt célországba vándorlók, de az „átlagos” magyar kivándorlók közül is a Nagy-Britanniába települők sajátos demográfiai összetételű csoportot alkotnak. Az ide költöző magyarok különösen fiatalok: az adatfelvételkor az átlagéletkoruk mindössze 33 év volt, kiköltözésük idején pedig mindössze 29 évesek voltak. Túlnyomó részük nőtlen vagy hajadon.
A felmérés eredménye szerint a külföldre költözött magyarok negyede utal haza rendszeresen pénzt, és az is megállapítható, hogy minél régebben él valaki külföldön, annál valószínűbb, hogy már nem szándékozik hazatérni. Elgondolkodtató, hogy a megkérdezettek csupán az esetek 10 százalékában tudtak határozott, időponthoz vagy legalább körülbelüli időintervallumhoz köthető hazatérési szándékról beszámolni.
Amikor a magyar kivándorlási hullámról beszélünk, érdemes megnézni a térség, különösen a szomszéd országok helyzetét. Magyarország messze van az élmezőnytől: Albániából majdnem a lakosság fele ment el 1989 óta (egész pontosan negyvennégy százalék), Bulgária 19, Szerbia 18 és Románia 16,6 százalékkal jóval előttünk jár. De még a jóval fejlettebb Ausztriából is többen mentek el, mint tőlünk: a sógorok a lakosság 6,1 százalékát vesztették el ily módon, míg tőlünk a népesség 5,3 százaléka dolgozik és él külföldön. A másik vád sem áll meg, amely szerint nálunk gyorsult az utóbbi években a legjobban a kivándorlás: keleti szomszédunknál 2010 és 2013 között a lakosság 1,7 százaléka vándorolt ki, tőlünk ennek harmada.
A szomszédokra való mutogatás nem megoldás, a helyzetet valahogyan kezelni kell, mert egyszerűen nem mondhatunk le ennyi jól képzett magyar állampolgárról. De nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a jól képzett kelet-európai munkaerő elcsábítása a „fejlett világ” kőkemény gazdasági érdeke. Térségünkből ugyanis fegyelmezett, jó munkabírású, alkalmazkodó, azonos kultúr- és vallási közegből érkezett munkavállalókat kapnak, akik kevés pénzért végeznek minőségi munkát.
Érkezésükkel nem növekedik a terrorveszély, nem akarnak mecseteket építeni és jellemzően beszélik a nyelvet is (a román kivándorlók ezért mennek előszeretettel Olasz-, Spanyol- vagy Franciaországba, mert a nyelvi rokonság miatt nagyon hamar be tudnak illeszkedni). A diplomás emberek elcsábítása mellett (a klasszikus agyelszívás példája az orvosok átcsábítása jó fizetéssel, vagy a tehetséges egyetemistáknak felajánlott ösztöndíjak, majd a végzés után érkező visszautasíthatatlan állásajánlat) a szociális területen van óriási igény becsületes, megbízható és olcsó munkaerőre.
Ausztriában, Németországban, a skandináv államokban, de még Izraelben is idős emberek ezreit gondozzák olyan, tisztességben megőszült kelet-európai fiatal nyugdíjasok vagy ötven fölötti munka nélküli nők, akik hónapokra kiköltöznek az illetőhöz, és nyugati szemmel nézve kevés pénzért gondozzák őket. A nyugat-európai politikusokat nem érdeklik a kelet-európai szétszakított családok, egyszerűen csak örülnek a társadalom elöregedésével jelentkező új problémák (számukra) megnyugtató megoldásának.
A helyzet tragédiáját jól jelzi, hogy sok kelet-európai országban igen jelentős a hazautalt jövedelmektől való függőség, és a szociális ellátórendszereket jobban megviseli a nagyfokú elvándorlás. Romániában, ahonnan legalább hárommillió ember ment el a középkorosztályból, szülők nélkül maradtak a kisgyerekek és segítő kezek nélkül az idősek. A szakemberek új, eddig nem tapasztalt problémák tucatjait azonosították az „eperszedők árvái” között – az ideiglenesen szülők nélkül maradt gyerekeket azért nevezik így, mert az első tömeges kivándorlás jellemzően mezőgazdasági idénymunka, többek között eperszedés miatt indult Romániából.
Egy pszichológus például így fogalmazott egy interjúban: „nagyon sok panasz volt a tanítónők, tanárok részéről, az olyan gyerekek viselkedésére és tanulmányi eredményeire, akiknek a szülei kint dolgoznak”. Egy idén készült román felmérés szerint még mindig a külföldön dolgozó vendégmunkások jelentik keleti szomszédunk gazdaságának egyik húzóágazatát: tavaly több pénzt küldtek haza, mint amennyit a külföldiek befektettek az országban (összesen 4,2 milliárd eurót). Ennek az az ára, hogy az országban legalább hatvanezer kiskorú él egyedül, de ennél sokkal többen vannak, akiket nagyszülőknél vagy rokonoknál hagytak. A távszülők miatt már egy egész generációt neveznek Skype-gyerekeknek: ők számítógépen kapnak szülői nevelést és simogatást.
Immár nálunk is helyzet van, summázhatnánk a fentieket, és nem ártana, ha mi elkerülnék azokat a gondokat, amelyekkel a szomszédaink már évek óta szembesültek.
