Nem mindenki Charlie

Az általánosan elfogadott narratíva szerint a terroristák nem a keresztény gyökerű fehér civilizáció ellen léptek fel, hanem a sajtószabadság ellen. Biztos ez?

Franciaország méltóképpen meggyászolta tizenkét állampolgára halálát, akik terrortámadás áldozatai lettek. A francia politikai osztály érthető okokból használta fel saját legitimációjának növelésére és kétes erkölcsiségének feledtetésére a történteket. Sikertelen politizálásukról nem is beszélve. Egymást gyűlölő és pocskondiázó politikusok fogtak össze, és mindannyian azt bizonygatták, hogy kizárólag ők a demokrácia, a humanizmus és általában az emberi értékek letéteményesei. Emiatt összefogtak, tiltakoztak, akcióztak és demonstráltak. Kiálltak a korlátlan sajtó- és véleménynyilvánítás szabadsága mellett.

Közvetlenül a merényletek után kialakult légkörben – kegyeleti okokból – nem volt célszerű feltenni a kérdést: komolyan gondolják mindezt? A jövőben mindenki elfogadja a Charlie Hebdo kíméletlen, közönséges, obszcén és sokszor kifejezetten undorító stílusát? Ezt követően nincsenek kényes témák, következmények nélkül lehet gúnyolódni a kommunizmus áldozatain és a holokauszton? Egy jó poén mindennél többet ér? A vallásos emberek és az egyházak ne érzékenykedjenek, és mindenki vegye tudomásul, hogy a tehetségesnek kikiáltott, valójában sokszor szerény képességű karikaturisták és egyéb feltűnési viszketegségben szenvedő, zavaros identitású senkik mindent és mindenkit ócsárolhatnak, megtaposhatnak, kigúnyolhatnak és lejárathatnak. Minél közönségesebben és gusztustalanabbul teszik, annál sikeresebbek. Ők a Charlie-k, a liberális demokrácia megtestesítői és „védőszentjei”. Az ő szabadságuk korlátlan: azt tesznek, amit akarnak, amihez kedvük van, és úgy, ahogyan ők jónak látják. Az embereknek nincsenek jogaik, a személynek nincs méltósága, nem lehet érzékenysége, magánélete, privát szférája – mert a Charlie-k számára ezek nem létező dolgok, és végső fokon amúgy is minden és mindenki nevetséges. Csak ők nem, mert a szólásszabadság megvalósítóit csak csodálat illeti.

Az általánosan elfogadott narratíva szerint a terroristák nem a keresztény gyökerű fehér civilizáció ellen léptek fel, hanem a sajtószabadság ellen. Biztos ez? Nem lehet, hogy Európa balliberálisai ismét tévednek? A gyilkos, fundamentalista muzulmán terroristák tetteire nincs mentség, de vajon a fehér civilizáció gazdasági érdekeinek érvényesítése közben hány ártatlan muzulmán és színes bőrű hal meg naponta világszerte? Élelmiszerhiány, fertőzések vagy erőszak következtében. Ők nem is hallottak még a sajtó- meg a szólásszabadság fogalmáról. Számukra két szelet kenyér és egy liter tiszta víz jelenti az életet. Ennyiért dolgoznak milliók tizenkét órát naponta. De mert tisztelik szüleik hitét és saját történelmüket, nem értik, hogy Charlie-ék miért gúnyolódnak Mohameden meg Allahon.

Azt meg mi, európaiak nem értjük, hogy ha a szólás- és sajtószabadságnak nincs határa, akkor a Charlie Hebdo szerkesztői miért kezdtek aláírásgyűjtésbe a Nemzeti Front betiltását követelve. Miért próbálják kiközösíteni az egyik legnépszerűbb francia pártot a szalonképes franciák közösségéből? Éppen ők, akik szerint minden megengedett. A formállogika szabályai szerint Charlie-ék vagy mégsem liberálisok, vagy kettős mércét alkalmaznak, és csak a saját nézetrendszerükhöz tartozóknak biztosítják a korlátlan szabadságot. Az is magyarázatot kíván, hogy mi az oka a feltűnő aránytalanságnak. Miközben jókat lehet derülni a muzulmánokon meg a keresztényeken, a zsidókról alig esik szó. Pedig az is egy vicces vallás. A terrorizmust semmi sem igazolhatja, de az öncélú provokációk sem szolgálják a kontinens nyugalmát. Nem lehetséges, hogy sokkal bonyolultabb és összetettebb problémahalmazról van itt szó, mint azt elsőre gondolnánk? Olyan kérdésekről, amelyeknek a megválaszolására a politikusok és az őket kiszolgáló bulvárújságírók aligha képesek.

A szerző politológus