A hangzatos névről annyit, hogy a titokban formálódó megállapodás ellenzői és támogatói mindössze egyetlen pontban értenek egyet: ez a szerződés elsősorban nem a kereskedelemről fog szólni, holott épp erre hivatkozva születik. A 820 millió főt érintő övezet sokkal inkább a nagyvállalati befektetők védelmét garantálja, számukra és érdekükben nyitja meg Európát. Partnerségről pedig végképp szó sincs, mert ehhez elvileg két egyenrangú fél szükségeltetik, itt azonban egy szuperhatalom erőlteti rá akaratát a gyengébbre. Marad tehát a transzatlanti jelző, ami földrajzilag megállja a helyét, ha az óceán túlpartját csak az Egyesült Államok jelenti. A célegyenesbe fordult tárgyalássorozat célja a multik által oly kedvelt neoliberalizmus kiterjesztése az 500 millió lakosú, a globális termelés közel egynegyedét adó Európai Unióra. Az egyezménnyel a mamutvállalatok immár legálisan is a szabályozók pozíciójába kerülnének a világ legnagyobb és leggazdagabb szabad kereskedelmi övezetében, ami ellen nemcsak Európában, de az óceán túlpartján is tiltakoznak.
A megállapodás elfogadtatásához éppen ezért óriási marketingerőket vet be az Egyesült Államok és – érdekes módon – az uniót képviselő Európai Bizottság (EB) is. A népszerűsítés elkelne, hiszen az unió polgárainak zöme ellenzi a génmódosított anyagból készült, klórral kezelt élelmiszer behozatalát, a multik érdekében felvizezett fogyasztóvédelmi szabályokat és az európainál lazább amerikai környezetvédelmi előírások átvételét. A paktumról éppen ezért kezdettől fogva a hallgatás taktikáját választották a felek: az érintett 820 millió állampolgár éveken át szinte alig tudhatott valamit a jövőjükbe beleszóló tárgyalásokról. Amint a TTIP szövegezése a végéhez közeledett, látni lehetett, hogy megmaradtak a legnehezebben emészthető részek, amelyeket már aligha lehet letuszkolni az uniós tagállamok torkán az eddigi módszerekkel.
A kommunikációs technika tehát változott: következett a sikerpropaganda. Herman Van Rompuy, az Európai Tanács előző elnöke még tavaly is azzal kampányolt, hogy az egyezményt „a józan ész” diktálja, és a hivatalos brüsszeli álláspont ma is változatlan: mindkét fél számára kedvező, úgynevezett win-win helyzet (a politika világában van ilyen?) állna be, csak el kell tüntetni a két nagyhatalom között még megmaradt kereskedelmi, befektetési és szabályozási korlátokat.
Ennek a veretes hazugságnak mondott ellen Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász, aki a Project-syndicate.org oldalon a múlt héten közölt elemzésében „a multik titkos hatalomátvételének” nevezte a TTIP-t, amely szerinte az amerikai fogyasztóknak sem előnyös. Stiglitz a szabad kereskedelmi egyezmény hiteles kritikusa: egyrészt amerikai, másrészt szakmailag elismert, sőt, kijárta a neoliberális iskolát is, így pontosan tudja, miben csalódott. A Világbank volt vezető közgazdászaként és Bill Clinton elnöki tanácsadójaként kellő tapasztalatot és tekintélyt szerzett, a patinás Columbia Egyetem professzoraként pedig egyetlen multinacionális vállalattól sem függ, így a vitában nem érintett, nincs vesztenivalója. Nyugodtan leírhatta, hogy a megállapodás a nyugati államok demokratikus intézményrendszerét áshatja alá, mert kívülről határozná meg az országok saját jogi és szabályozói kereteit. Kerek perec kijelentette, hogy a mamutvállalatok nemzetközi érdekvédelme zajlik az EU és Amerika közti szabad kereskedelmi tárgyalások apropóján, ez a titkolózás fő oka. Valóban, a lobbicsoportok sokkal többet tudnak a megállapodás részleteiről, mint a civil szervezetek, a lakosságot pedig senki nem kérdezte (nem merték). Az oly sokat hangoztatott „európai értékek” nevében az uniós vezetés ebben az ügyben sem kíváncsi állampolgárai véleményére. Amit igencsak fájlalunk, mivel az EB néhány tagja 28 ország nevében tárgyal, tehát ezek szerint a mi érdekeinket is ők képviselik. De hogy pontosan kik is tárgyalnak 500 millió ember nevében – nem tudni. A politika iránt napi szinten érdeklődők számára legfeljebb egy név lehet ismerős: Federica Mogherini kül- és biztonságpolitikai főképviselőé, aki a szabad kereskedelmi övezet kialakításával, az észak-afrikai menekültek kérdésével és a közel-keleti helyzettel egyszerre (!) foglalkozik. A kétgyermekes olasz anyuka bizonyára rátermett, és tengernyi az ideje, ám még a brüsszeli bürokrácia ésszerűségi mércéjével mérve is megmagyarázhatatlan, hogy ilyen horderejű ügyek egyetlen biztos hatáskörébe tartozhassanak. (Még akkor is, ha az uniónak gyakorlatilag nincs egységes külpolitikája.)
Az euroatlanti szabad kereskedelmi övezet kapcsán ismét előtérbe került az uniós vezetés demokráciadeficitje, a tagállamok lakosai ugyanis szeretnék tudni, kik és milyen felhatalmazással mondhatnak igent az amerikai génmanipulált termékek behozatalára és az európai fogyasztóvédelmi szabályok átírására. A fejünk felett döntő 28 biztos közül vajon hánynak ismerik itthon a nevét? Részünkről Navracsics Tibor felel az ifjúságpolitikáért, a kultúráért, az oktatásért és a sportügyekért, de mi van a többiekkel?
Az EB szerint demokratikus felhatalmazásuk alapja, hogy „a bizottság tagjainak egyharmada (kilenc fő) részt vett a tavalyi európai választásokhoz kapcsolódó kampányban, ahol párbeszédet folytattak a polgárokkal, és kérték a támogatásukat”. Ennyi. És ez nem tűnik soknak.
A TTIP-tárgyalások nagy részét egy belga politikus, bizonyos Karel de Gucht korábbi kereskedelmi biztos, illetve két máltai egészségügyi biztos bonyolította le (egyiküknek dohányipari lobbizás miatt távoznia kellett), jobb, ha így utólag megtudjuk: ők képviselték a mi érdekeinket is. Nevükhöz fűződik az amerikaihoz kísértetiesen hasonló kanadai szabad kereskedelmi megállapodás is, amelyben már rögzítették: a multinacionális cégek országokat is beperelhetnek, és kártérítést kérhetnek elvárt vagy elmaradt profit miatt. (Ahogy például Ausztráliát a Philip Morris a dohányzás visszaszorítását sikeresen célzó dobozcímkézési törvénye miatt.) A vitákat egy három főből álló nemzetközi magánvádbíróság döntheti el, ők ítélkezhetnek arról, hogy egy-egy nemzet törvényhozása nem csorbította-e az adott multi profitszerzéshez fűződő jogait. Abszurd. A befektető-állam vitarendezési eljárás (ISDS) egy nagyvállalatot a nemzetállam szintjére emel, és megengedi, hogy néhány jogász (vagyis nem a választópolgárok) arra kötelezzen egy államot, hogy változtasson a törvényein egy-egy nagyvállalat elvárt hasznát biztosítandó. Nonszensz. És erről a Barroso-bizottság néhány kivételezett tagja a fejünk felett már tavaly megegyezett, sőt, márciusban az új bizottság is megerősítette, hogy a magánbíróságok jogait benne hagyják a kanadai szerződésben. Ha ez így megtörténhetett, vagyis a tudtunk és beleegyezésünk nélkül dönthetett erről néhány, erős demokráciadeficittel kinevezett brüsszeli bürokrata (és a lobbisták), akkor mit várhatunk az amerikai szerződés előkészítésétől?
Stiglitz professzor szerint határozott, „harsogó” nemet kell mondanunk a TTIP-re az óceán mindkét partján. Kérdés, elhallatszik-e a tiltakozó tagállamok hangja Brüsszelig.
