Két út áll előttünk

A legmagasabb jogi fórumok döntése komoly dilemma elé állítja a devizahiteleseket.

Gyönyörű népdalunk így kezdődik: „Két út áll előttem, melyiken induljak?” Talán meglepő, de látni fogjuk, hogy a forintosítás nem egyetlen vágányra terelte a devizahiteleseket. Gondoljuk csak el, vajon miért került a devizaalapú hitelszerződésekből fakadó jogok és kötelezettségek kérdése 2010 óta többször is a legmagasabb hazai és európai jogi fórumok elé (Kúria, Európai Bíróság)? Mert a szerződések több szempontból is értelmezésre szorulnak. Állíthatja ezek után bárki is, hogy az e szerződésekben foglalt kötelezettségek világosak lennének a hitelezőre, az adósra, sőt – a tömegessé váló problémák miatt – a mindenkori kormányra nézve?

Amit a törvényhozás menetében a kormány, valamint a bankok és várakozásaikban az adósok is egyaránt elfogadtak, a következő: a devizaalapú szerződések tömegesen kisebb-nagyobb mértékű javításra szorulnak (a mértékek tekintetében az érintettek érdekei eltérnek egymástól). A törvény megszületett, a bankok elküldték az elszámolást az adósoknak, de nagy a bizonytalanság és az elégedetlenség az utóbbiak körében. Az adósoknak az általuk eddig befizetett összeg 15-20 százalékát visszautalták tisztességtelen elszámolás címén. Ez az összeg azonban elmarad ahhoz képest, amilyen mértékben időközben tőketartozásuk megnőtt a csaknem kétszeresére drágult svájci frank miatt. Az elszámoltatás után az adósoknak új hitelt kell felvenniük, de – ami elképesztő volt – sokszor az eredetihez hasonló összegben. Hét-nyolc év jelentősen megnőtt törlesztési terhe ez esetben még arra sem futotta, hogy tőketartozásuk érezhető mértékben csökkenjen. Ez persze kiváltotta az érintettek megdöbbenését és tiltakozását.

Úgy járt tehát devizahiteles adósunk, mint az egyszerű spanyol ember a XVIII. században, amikor a kérdéses termék árát megkérdezte: – 11 peso – hangzott a válasz –, de mert nincs pénzed, neked másik 11 pesót nyom. És mert ez neked nagyon sok pénz, tehát nem is biztos, hogy fizetni tudsz, azért még 8 pesót rászámítok. Azaz 11 meg 11 meg 8 peso, összesen 30 peso. Rendben? – Rendben – válaszolt magát megadva a paraszt, aki számolás dolgában nem volt éppen kiművelt.

Vagyis adósunk, mert nem volt pénze lakása megvásárlására, hitelt vett fel, aminek árát többször kell megfizetnie. – Rendben? – kérdezhetnénk a fentebbi történet szerint mi is. – Rendben – válaszolhat a mai magyar adós, ha ő is „kiműveletlen” a számolás dolgában. Mégis egyre több zavarodott devizahiteles kérdezi: miért annyi a tőketartozása? Előző példánkhoz visszatérve, mintha azt kérdezné spanyol emberünk, miért éppen 30 peso? Ha adósunk magát megadva azt mondja az elszámolásra, hogy rendben, akkor elfogadja azt is, hogy a bank által kimutatott tőketartozását többé nem vitathatja. Nem vitathatja a felszámított hitelköltségeket, és többé arra sem kérdezhet rá, hogy miért rá terhelték – minden korlát nélkül – az árfolyamveszteségeket. Egyúttal az elszámolásban megjelölt tőketartozás fedezetére, amely gyakran nem sokkal kevesebb, mint az eredetileg felvett hitele, új hitelszerződést köthet. Igaz, ettől ma már borsódzik a háta az egyszerű állampolgárnak, de érthető, hogy a bizonyosság jobb lehet, mint az a bizonytalanság, amelyet a már átélt árfolyamváltozások okoztak. Azt sem igazán látja át, hogy a magas jogi fórumok – a szigorúbb fogyasztóvédelmi elveket is tekintetbe véve – más utat is megnyithattak számára.

De miről mond le a devizahitel-szerződésétől egy huszárvágással megszabadulni szándékozó adós? Lényegében arról, hogy beperelhesse bankját az elszámolásban nem rendezett sérelmek miatt! Az elszámolással ugyanis korábbi hitele megszűnik. Lemond tehát arról, hogy az Európai Bíróság által is hangsúlyozott fogyasztói érdekeit érvényesíthesse. Ebben az esetben egyetlen út marad számára: nekifoghat elszámolása átvizsgálásának. Jó, ha ehhez is előveszi minden tudását, és úgy tesz kísérletet a dokumentumok megértésére. A nehézségek felméréséhez elég felidézni, hogy korábban éppen arra intették, ne is próbálkozzon meg azzal, hogy akár csak megbecsülje a visszajáró összeget, mert annak kiszámítása még a matematikában jártasaknak sem egyszerű.

Ha gondolatbeli adósunk már felmérte az elszámolásra adható válasz első útjának előnyeit és hátrányait, utánanézhet a másik útnak. Tovább kérdezhet magában a tőketartozására: hát az meg miért éppen annyi? Jó, ha ekkor újra veszi a fáradságot, és gondosan utánajár valós helyzetének. Gondoljon arra, hogy milyen eredményre jutottak a legfelsőbb bírói fórumok az adósok jogainak és kötelezettségeinek értelmezésében. Így például a Kúria jogegységi határozatából világos, hogy egy szerződés pusztán azért, mert devizaalapra helyeztetett, még nem tisztességtelen (mint ahogy az sem, hogy az infláció miatt nőhet a kamatláb). De fontos és kevéssé idézett a Kúria jogegységi határozatának másik passzusa, amely szerint a devizaalapú hitelek akkor tekinthetők tisztességtelennek, ha „az általánosan tájékozott, ésszerűen figyelmes és körültekintő átlagos fogyasztó [ ] számára annak tartalma a szerződéskötéskor [ ] nem volt világos, nem volt érthető”. A felsorolt feltételek értelmezése bizonyára nem jogi munka. A közgazdász és szociológus szakma mindeddig nagyvonalúan a jogra hárította a devizaalapú hitelekből fakadó jogok és kötelezettségek értelmezésének feladatát (és persze felelősségét is). A Kúria határozatából azonban látható: ezt nem tette jól.

Az el nem végzett munkát ebben a cikkben nem tudom pótolni, de már itt fel lehet tenni kérdést: ugyan mennyiben teljesülnek a Kúria által megszabott feltételek? Vajon „az általánosan tájékozott, ésszerűen figyelmes fogyasztó” számára világos volt-e, hogy szerződésében az árfolyamváltozások tekintetében mekkora kockázatot vállalt? Ne felejtsük el, hogy a 2004–2008 körüli években a lakosságnak nem volt és nem is lehetett tapasztalata a globális devizapiacokon végbemenő árfolyammozgásokról, hiszen évtizedekig el volt zárva nem csupán a devizapiactól, hanem magától a devizától is. Ráadásul a 2000-es évek elején a forint viszonylagos árfolyam-stabilitása, sőt vitatható felértékeltsége éppenséggel félretájékoztatta a lakosságot a vállalt kockázat mértékéről. A bankok tisztában voltak azzal – hiszen bőséges szakmai irodalom állt rendelkezésükre –, hogy a magyar lakosság nemhogy túlzottan kockázatvállaló lenne, hanem ellenkezőleg, túlzottan kockázatkerülő. A kockázatot inkább a forint inflációjában és magas kamataiban látták. A devizaalapú hitel felvételére vállalkozó ügyfelek tömege tehát – ebben biztosak lehettek a pénzintézetek – alapjában véve kockázatkerülő volt. Ha pedig azt kellene gondolnunk, hogy a bankok tömegével szerződtek ésszerűtlenül kockáztató ügyfelekkel, akkor ez az ő szakmai hozzáértésüket kérdőjelezné meg.

A forint árfolyamkockázata 2007-ben vált kritikussá, amikor a nemzetközi pénzügyi válság kitört (a hazai irodalom többnyire – helytelenül – 2008-ra teszi annak kezdetét). Itt jegyezzük meg, hogy a pénzügytörténeti írások bizonyosan némi iróniával fognak majd írni a hazai devizaalapú hitelezés fellendülésének meglehetősen furcsa időzítéséről, vagyis arról, hogy hazánkban éppen 2007-ben és 2008-ban szárnyalt az ilyen üzletkötés, amikor annak kockázata rendkívülivé nőtt. Ezt bizonyára érzékelték a kormányzati szervek is, hiszen 2008 decemberében a Pénzügyminisztérium és a legnagyobb hazai bankok megállapodtak abban, hogy a várhatóan megugró törlesztőrészletek lakossági súlyát a pénzintézetek megfelelő módon enyhíteni igyekeznek. 2010-ben, két év késlekedéssel megkezdődött a tárgyalás a kormány és a banki szféra között a devizahitelesek helyzetéről és a megoldás kereséséről.

Csak egy gondolat erejéig, de kitérek a kamatváltoztatás sajátos banki logikájára a devizaalapú hitelek esetében. A helyzetet egy valós történettel illusztrálom. 2009-ben egy felső szintű pénzügyi alkalmazott panasszal fordult hitelező bankjához, és megkérdezte, miért emelték a hitelének kamatát akkor, amikor a svájci frank kamata csökkent? A válasz erre az volt, hogy a kamat a bank üzletpolitikájának része. Vagyis hazánkban a bankok (fogalmazhatok így, mert a megkérdezett pénzintézethez hasonlóan jártak el a többiek is) a kamatokat „üzletpolitikájuk”, és nem a szerződésben feltüntetett jogaik szerint határozták meg?! Ezzel akár havi 20-30 ezer forint többletterhet róhattak egy magyar adósra egy hasonló feltételekkel hitelhez jutó lengyelországi társához képest, ahol a kamatokat ilyenkor csökkentették.

Összegzésként hangsúlyozzuk, óriási erőfeszítés és több év munkája áll a mögött, hogy több lépcsőben ugyan, de mintegy 1000 milliárd forint a bankok zsebéből visszaáramlik jogos tulajdonosaikhoz, a devizaadósokhoz. Ez jelentős pénzügytörténeti eseménynek számít! Mindezt erős kormányzati szándék, kivételesen fáradalmas jogi munka és nem kevésbé fáradalmas tárgyalások, alkudozások sora előzte meg. Az előkészítés fázisában levő családi csődvédelem pedig a munkanélküliségen túl az adósok más okból bekövetkező válsághelyzeteinek kezelésére is szolgál majd. Mégis látnunk kell, azzal, hogy a forintosítás az aránytalanságokat a maga meztelenségében tárta az adós elé, valójában azt a kérdést tette fel neki: Rendben? Mert az adósok azt is tudják, hogy az aránytalan terheket nemcsak elfogadniuk kell, hanem viselniük is a jövőben, méghozzá kamatostul. Tehát mielőtt belebonyolódnának az elszámolás rejtelmeibe, érdemes arra is időt szakítaniuk, milyen útmutatást adott számukra – azaz nem csupán a bírósági értelmezésért folyamodó kormányok számára – a Kúria és az Európai Bíróság többéves munkája. Ennek megértése legalább olyan fontos feladat az adós számára, mint a banki elszámolásé. Ami azt jelenti, hogy az elszámoltatási és forintosítási törvény hatálybalépése után még mindig ott tartunk, hogy két út áll előttünk

A szerző közgazdász