Multikulturalizmus: polgárháborús ideológia

A géppisztolyos őr most a nyugati liberális újságíró bőrébe bújva adja le sorozatát.

Erik Zemmour párizsi újságíró (a németországi Die Zeit úgy mutatja be, mint francia konzervatív felfogású szerzőt, aki algériai bevándorlók Párizsban született fia és hitvalló zsidó) szerint a multikulturalizmusban azt a szörnyűséges ideológiát kell látnunk, amely felváltotta a XIX. század pusztító ideológiáját, a nacionalizmust és a XX. század nem kevésbé gyilkos politikai totalitarizmusait. Mint írja, „a XXI. század számára a globalizáció antirasszista, multikulturális ideológiája ugyanaz lesz, ami a XIX. század számára a nacionalizmus és a XX. század számára a totalitarizmus volt: háborúkat kirobbantó messianisztikus fejlődéshit, amely a nemzetek közti háborút a nemzeteken belüli háborúvá változtatja”.

Zemmour nem Magyarországról értekezik, ő nem ismeri azt a multikulturális hideg belháborút, amely az egykori kommunista párt tagjaiból és annak holdudvarából kinőtt, ideológiailag továbbra is támadó baloldali-liberális közeg, valamint a társadalom ellenük védekező többi tagja közt dúl. Az emberek nagy része ideológiák nélkül szeretné leélni az életét, ám a társadalom egy kisebb, harcos, folyton változó politikai eszmékbe kapaszkodó csoportja (akik a történelem egy bizonyos szakaszában tényellenesen „többségnek”, oroszul „bolseviknak” nevezték magukat) immár egy évszázada próbálja saját színét váltó ideológiáit rájuk kényszeríteni. Ha felismernénk, hogy itt az etikáról – vagyis az adott szóról –, a kultúráról, a történelemről és a vallásról eltérő felfogást valló két világ vívja immár évszázados hol hideg, hol meleg belháborúját, akkor azt is be kellene látnunk, hogy Magyarország multikulturális ország, és példaszerű illusztrációja Zemmour tételének. A tények felismerése ugyanakkor közelebb vihet bennünket e háború befejezéséhez.

A francia gondolkodó azt is állítja, hogy „a fő probléma a bevándorlás és ami ezzel együtt jár, hogy francia földön egy másik nép jön létre”. Szerinte a megoldás Schengen felszámolása, a határok bezárása és a külföldiek hazaküldése. Ha ez nem történik meg, háború fog kitörni. A belháború megakadályozása érdekében azonban nem szabad embertelen eszközöket alkalmazni, hiszen ezzel Európa újra és minden bizonnyal most már végérvényesen saját gyökereit árulná el – amivel a történelmi fejlődés általunk ismert csúcsát, a Nyugat utolsó lehetőségét, a demokráciát is önpusztító morális válságba sodorná.

Nem véletlen, hogy Zemmour sok kritikát kap, miközben hihetetlen példányszámban vásárolják könyveit. „Ha két nép él egy területen, akkor általában háború dúl. Ezt már a merényletek előtt is mondtam, amelyek most igazolnak.” Ahogy a Die Zeit írja, az 1958-as születésű, francia nevelést kapó Zemmour Párizs északi részén, egy külföldiek által lakott gettóban nőtt fel. Ő maga így vall erről: „Az algériai zsidók nagyon patrióták és asszimilációra készek voltak. A vallást csak otthon művelték.”

Éppen a francia patriotizmus ösztönzi saját politikai és nemzeti identitásának védelmére, melyektől ő az egyetemesen befogadó keresztény gyökereket elválaszthatatlannak tartja. „Levágják keresztény gyökereinket, és általános multikulturalizmust kényszerítenek ránk. Egyre több francia úgy érzi, hogy nincs otthon Franciaországban.” A XXI. század politikusainak Európában olyan politikát kellene folytatniuk, amely segíti az embereket, hogy otthont találjanak kontinensükön és szűkebb hazájukban, nemzeti államukban. Otthont, valahogy úgy, ahogy az észak-amerikai kontinensen kétszáz éve olyan államot és jogrendszert építettek fel, ahová azóta a világ minden részéről érkeznek az otthonkeresők. Egy új, otthonteremtést lehetővé tevő jogalkotás és politika keresésének, illetve megkérdőjelezésének kifejeződése az a fogalmi vitákban megnyilvánuló hideg polgárháború, amelyet a régi, önfelemésztő „rend” őrei vívnak az új politikusnemzedék ellen.

Aki nem sejti, hogy Magyarországon a liberalizmus–illiberalizmus vita nem elméleti, hanem a multikulturalizmus gyakorlati megnyilvánulása, az távol van ennek az országnak a megértésétől. A marxista–kommunista „szöveget” nagyon kevesen hitték el annak idején – még a szövegelők sem –, a liberálisra meg azért nem fogékony a többség, mert felismerte, hogy ugyanazok vagy ugyanazoknak a gyermekei szajkózzák, akik korábban szögesdróttal vették körül az országot, és gépfegyverrel kaszabolták le azokat, akik nem fogadták el a szabadság megtiprását. Először lelőjük azt, aki a szabadságot (libertas) akarja, majd később tényellenesen szabadságpártinak (liberális) nevezzük magunkat, és így vadászunk most már nyugati újságírói segítséggel ugyanazokra. Az a benyomásunk támadhat, hogy ebben az országban száz éve üldözik azokat, akik egyszerűen szabad emberként akarnak élni – és nem politikai ideológiák szolgáiként.

A géppisztolyos őr most nem az állami hivatalokban ülő elnyomó ideológusok (akiknek későbbi liberális utódai ekkor még különlegesen jól felszerelt „Sztálin-óvodákba” jártak) hatalmát védi, hanem a nyugati liberális újságíró bőrébe bújva adja le sorozatát. A külföldi sajtó mit sem sejtő munkásaitól menetrendszerűen jön a liberális kioktatás, de sajnos nem jelzik, ők mit is értenek liberalizmus alatt. Az angolszász felfogást? A német liberális gyakorlatot? A francia politikai fogalomértelmezést? Avagy éppen azt az egyveleget, amit itthon egyesek liberalizmusnak, mások álliberalizmusnak neveznek, de aminek semmi köze nincs a fogalom eredeti jelentéséhez, filozófiatörténeti variánsaihoz? A nyugati újságírók fejében meg sem fordul, hogy amikor Orbán Viktor illiberalizmust mond, valójában il-álliberalizmust akar kifejezni. Ennek megfelelően szavait érthetjük így is, vagyis hogy ő az itt élő, ideológiamentes, nem álliberális emberek szóvivője.

„Ha a népszuverenitás elvét gyakoroljuk, az még nem jelenti, hogy nem vagyunk demokraták. Csak nem vagyunk liberális demokraták.” Állításával Orbán egyáltalán nem lóg ki sem az európai demokráciák politikusainak sorából, de még az izraeli törvényhozástól sem tér el, ahol szintén azt a régi-új kérdést vitatják, lehet-e egy ország egyetemes törvényeken alapuló demokrácia és ugyanakkor nemzetállam. Sok múlik azon, hogy egy ország esetében a nemzet már a demokratikus politikai forma előtt létezett-e (mint például Magyarországon és Németországban), vagy a demokrácia létrehozásával és azáltal jött létre (mint az Egyesült Államokban). Ha valaki demokratának vallja magát, akkor ezzel állást foglal az egyén államalkotó autonómiája, szabadsága mellett – hiszen ezek nélkül nincs demokrácia. Minden demokrácia megalapozója és létrehozója a szabad (liber), tetteiért felelősséget viselő polgár. Ebben az értelemben minden demokrata eleve szabad. Ha a demokrata nem liberális, azzal nem azt mondja, hogy nem demokrata, hanem csak azt, hogy a magát Magyarországon liberálisnak nevezővel – aki szerinte álliberális – nincs egy platformon.

A multikulturális belháborúk felszámolására talán a konstitucionális patriotizmus lehet alkalmas. Az Amerikai Egyesült Államok polgárai multikulturális társadalmukat a hazájuk iránti elkötelezettség és patriotizmus eszméjével kapcsolják össze. Ezt az egyetértést kezdte ki 2001. szeptember 11-ével kezdődően az iszlám terrorizmus, rávilágítva az amerikai konstitucionalizmus keresztény eredetére, és azt a még végiggondolatlan tételt generálva, hogy a harcos mohamedanizmussal nem lehetséges békés, demokratikus és szabad együttélés. Európában még összetettebb a helyzet, a multikulturális Európába az önmagukban is multikulturális nemzetállamok megegyezésén keresztül vezet az út.

A magyar miniszterelnök így értelmezi saját politikai beállítódását: „Magyar fejjel kell gondolkodnom. Ez épp eléggé nehéz. Ezért a magyar álláspontot a nemzeti érdekekből vezetjük le.” Orbán Viktornak számtalan híve van Nyugat-Európában, elismert tudósok, művészek, politikusok olyan személynek látják, aki szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt kommunista nómenklatúrával, és miután annak vezetői és ideológusai hatalommentési szándékkal liberálisokká váltak (és mint ilyenek most nem a keleti szomszédhoz, hanem a Nyugathoz dörgölőznek), ő átlátott a szitán, és következetesen végigviszi Magyarország felszabadítását. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak nyilatkozta, hogy ha „25 év egy nem posztkommunista nemzedéknek nem volt elég (hogy megszabadítsa a kommunizmustól és a kommunistáktól az országot – B. J.), akkor ez azt jelenti, hogy nem eléggé tehetséges”.

Szellemi, kulturális, érzelmi ügyekről van szó, az önálló, öntudatos, nem parancsteljesítő, nem külföldről irányított polgár neveléséről, a világnézetről, az egyéni szabadságról, az önmeghatározásról, a saját országról, és benne az egyének önmaguk által meghatározott helyéről. Orbán hangsúlyozza, elvárhatjuk, hogy mindazok, akik a politikát és a gazdaságot vezetik, szeressék országukat, és azt próbálják szolgálni, teljesen függetlenül attól, hogy milyen etnikai, kulturális, politikai vagy nyelvi gyökerekkel bírnak. Szerinte új patriotizmus van születőben, azoké, akik szeretik azt az országot, ahol születtek (vagy amelyet hazájuknak választottak), és annak javát akarják.

Mikor nyugati újságírók azt sugallják, hogy a magyar miniszterelnök patriotizmusa nem modern fogalom, elfelejtik, hogy éppen a nagy frankfurti gondolkodó, Jürgen Habermas alkotta meg az országában nagyon is divatos „alkotmányos patriotizmus” fogalmat. Őt pedig még senki nem vádolta antimodernizmussal. Orbán a gyökerektől független szeretetről beszél a saját ország iránt, melyet minden itt élő ember otthonának kíván. A saját multikulturális ország kibékítésén és szeretetén keresztül juthat el minden nemzetállam a soknemzetiségű és sokkultúrájú Európa szeretetéhez és fenntartásához. Lehetséges ennél többre törekedni, ennél többet javasolni egy ország, egy kontinens szabadságra és jólétre vágyó polgárainak?

A szerző Svájcban végzett filozófus