Komoly médiavisszhangot váltott ki a hír, miszerint a Mercedes Hungária Kft. tavalyi eredményét osztalék formájában teljes egészében kivitte Magyarországról. A gyakorlat más hazai autógyártó esetében (Audi) is sűrűn előfordul. Miután közismert, hogy az említett társaságok komoly kedvezményeket élveznek, sőt létrehozott munkahelyenként közel tízmillió forintos támogatásban is részesültek, az érdeklődés érthető. Amikor a támogatások összege nyilvánosságra került, a hazai vállalkozók körében igen éles kritikákat is kiváltott, állításuk szerint a magyar tulajdonú vállalkozások hasonló nagyságrendű támogatásról még csak nem is álmodhatnak.
A témával kapcsolatos cikkek írói között többségben vannak azok, akik szerint mind az autógyárak által követett gyakorlat, miszerint kiviszik a hasznot, mind a kapott anyagi juttatások végső soron az ország javát szolgálják (Szajlai Csaba: Mercedes, a mi lányunk. Magyar Hírlap, 2015. augusztus 6.), vagy – mint Boros Imre a Napi Gazdaságban árnyaltabban fogalmaz – üzemgazdasági szempontból nem szerencsés a konstrukció, de nemzetgazdasági szempontból kulcsfontosságú.
Mindezzel többé-kevésbé egyet lehet érteni, egyébként pedig a leírt gyakorlat akár a kedvezményeket, akár a profitkivitelt tekintve világszerte elterjedt. Megjegyezném, hogy azért érdekelne a kormányszóvivő vagy Lázár János reakciója a Magyar Hírlap cikkében leírtakra, miszerint hazánk egy tőke- és pénzszegény ország, ahol a multik és az uniós támogatások nélkül fű sem nőne. Nesze neked hazai tulajdonú bankszektor meg felemelkedő nemzeti középosztály
Érdemes a kérdésnek egy másik aspektusát vizsgálnunk. A döntő érv, ami miatt ezek a cégek itt működnek, ugyanis az, hogy a megkötött megállapodások de facto mentesítik őket a teljes magyar bürokráciától, hatósági vegzálástól, véget nem érő ellenőrzésektől, kezdve a cégalapítástól, folytatva a bármilyen engedély megszerzésével, az adó- és egyéb ellenőrzéseken át egészen az áfa visszaigényléséig vagy visszatartásáig, és még sorolhatnám.
A hazai bürokrácia, a hatóságok nehézkessége, lassúsága, a vonatkozó jogszabályok keszekuszasága, az ellenőrző szervek részéről sokak által vélelmezett rosszindulat, az áfa finanszírozásából fakadó, sok esetben a vállalkozás likviditását és puszta létét veszélyeztető gyakorlat Nemzeti Adó- és Vámhivatal általi alkalmazása az Audi és a Mercedes számára ismeretlen. Telephelyeikre a NAV be sem teheti a lábát. Jaj lenne annak az adóellenőrnek, önkormányzati ügyintézőnek, munkaügyi ellenőrnek, aki megpróbálna a hazai vállalkozókkal szemben alkalmazott gyakorlat szerint eljárni velük kapcsolatban. Az autógyárak által alkalmazott, az összeszerelendő, külföldről érkező alkatrészek mozgását vezénylő logisztikai és számviteli modellnek nem kell áfafinanszírozási kockázatokat kezelnie. A fejlesztésre kiszemelt területet környezetvédelmi szempontból kifogásoló természetvédő hirtelen a rendőrségi fogdában, majd a bíróság előtt találná magát.
Összefoglalva: kis hazánkban ezek a cégek az említett szempontokból területenkívüliséget élveznek. Ez igazi hungarikum, fel lehetne venni a listára. S e tény sokkal fontosabb, mint a munkahelyteremtő támogatás összege vagy a profit kivitele, mégpedig elvi szempontból. Ugyanis jelzi, hogy voltaképpen mi a véleményük a multinacionális vállalatoknak a hazai „vállalkozásbarát” jogrendszerről és a jogalkalmazók működéséről. Egy mondatban összefoglalva: nem kívánnak velük találkozni, ha egy mód van rá. Azt az egy módot pedig szerződésben kötik ki, amelynek aláírására akkor van esélyük, ha kellően nagy volumenben exportra termelnek. Minden egyéb szempont másodlagos, továbbmegyek: nem létezik.
Pontatlanság lenne azt állítani, hogy az ismertetett működési modell és kísérőjelenségei csak a német tulajdonú autógyárakra jellemzők. Dunaújvárosban biztosan emlékeznek a Hankook gumigyár betelepedését kísérő eseményekre.
Hazánkban kétféle vállalkozási környezet létezik. Az egyiket nagy vonalakban bemutattam, a másikat minden magyar cégtulajdonos és ügyvezető ismeri. Versenyhátrányunk úgy a hazai, mint a globális piacon elsősorban ebből fakad. A felmerülő járulékos költségek ugyanis kibírhatatlanok, a stresszről, félelemről nem is beszélve. A tőkehiány szintén fontos tényező, de nagyon jól tudjuk, vannak olyan iparágak, amelyeknél nem elsődleges fontosságú, hogy mindjárt az elején eurómilliók álljanak rendelkezésre. Ezek azok az ágazatok, amelyek a politikusok által előszeretettel hangoztatott kreativitást, újításokat, találmányokat használják, jobban mondva használnák fel. De létrehozásukhoz nincs meg az induláshoz szükséges üzleti tér és levegő. Előbbit betöltik merev, bürokratikus jogszabályokkal és ügyintézéssel, utóbbit elszívják az ügyeskedők, áfacsalók, és nem utolsósorban a hatósági jogalkalmazási gyakorlat. Ennek következtében válik a magyar tulajdonú vállalkozás másodrendű szereplővé. Élő példa a Traubisoda esete, ahol a külföldi védjegybitorló ellen tizenöt évig pereskedett a tulajdonos. Vajon a Coca-Colával ezt meg lehetett volna csinálni?
Az említett gondolkodásmód a magyar hatóságoknál egyszerűen kiirthatatlan. Ugyan nem is nagyon törekednek a változtatásra. Negyedszázada tartó „eltökélt arccal egy helyben járásunk” (copyright: Ossian együttes) fő oka ez.
A kreativitás, a találmányok, újítások, fejlesztések világában, különösen az informatika, a reklám és kommunikáció, illetve az ezeket felhasználó szolgáltatások terén túlnyomó többségben a fiatalok vannak otthon, övék a vezető szerep. Ők viszont elutasítják a kettős mércét. Inkább külföldre mennek, annak minden következményével együtt. (Kivéve azokat, akik komoly lehetőségeket látnak vagy ismeretséggel bírnak az államapparátusban, hiszen manapság ott gyorsan meg lehet gazdagodni, karriert építeni.) A kreatívakat egyik kormány sem volt képes itthon tartani az elmúlt huszonöt évben. Nem lettünk informatikai nagyhatalom sem, pedig ha valahol, akkor itt lenne keresnivalónk. Erről bárki tájékozódhat, ha elolvassa a tárgyban született írásokat, például az Informatikai Vállalkozások Szövetsége elnökének tollából. A bürokrácia lebontására minden kormány kivétel nélkül ígéretet tesz, kommunikációjában stratégiai célként kezeli.
Eredménytelenül. Legalábbis a magyar vállalkozók szempontjából. Amíg ez nem változik, addig az összeszerelő műhelyek országa maradunk. Jó esetben.
A szerző közgazdász
