Szolidaritás vagy haszonvágy?

A svéd állam a saját rászorulói helyett a migránsokat támogatja.

Még az ünnepek előtt történt egy svéd középiskolában, ahol tanárként egy ottani magyar férfi is dolgozik. Pénteki nap volt, az igazgató váratlanul gyűlést hívott össze, Hogyan kezeljük az újonnan érkezett gyerekeket? címmel. A gimnáziumba ugyanis új diákok érkeztek, akik láthatóan a húszas éveik végén jártak (néhány meglett harmincas is akadt közöttük), ám a papírok szerint ők egytől egyig az úgynevezett „kísérő nélkül érkezett kiskorú migráns” kategóriájába voltak besorolva. Nem volt náluk semmilyen okmány, és jellemzően január 1-jén születtek – nyilván mindez teljesen független attól a ténytől, hogy a kiskorúak (különösen ha szülő nélkül érkeznek) könnyebben kapnak menekültstátust. És van még egy dolog, ami fontos: a svéd bevándorlásügyi minisztérium tetemes összeggel jutalmazza azokat az önkormányzatokat, amelyek ezeket a gyerekeket befogadják, és iskolapadba ültetik.

A térítés javát az önkormányzatok lefölözik, hogy más tevékenységben keletkezett hiányt pótoljanak, a „kisdiákot” pedig rálőcsölik az iskolára. Kimondva-kimondatlanul azt kérve a pedagógusoktól, kezeljék úgy az ivarérett férfiakat, mintha azok pattanásos kamaszok lennének. A gyűlésen az igazgató megmagyarázta a tantestületnek, hogyan gondolkodjanak ezekről a diákokról. Jó, hogy informálnak minket arról, mi a véleményünk, legalább tudni fogjuk, amikor kérdeznek, gondolta a magyar férfi, és eszébe jutott egy másik kor, amit szocializmusnak neveztek, és ahol hasonló módon mondták meg neki, miről hogyan kell gondolkodnia.

Aznap este az állami tévé híradójában a tanár azt láthatta: a svéd pénzügyminiszter csökkenti a fogyatékosok és mozgássérültek támogatását, mert sokba kerülnek a bevándorlók. Ismétlem: a leginkább rászorulóktól vonják meg az erőforrásokat, mert kellenek a migránsoknak. Megtehetik, mert a fogyatékosokért semelyik antirasszista sem tüntet, ők szó szerint a társadalom leggyengébbjei.

Emberünk a helyi újságban is érdekes dolgokat talált. Egy göteborgi önkormányzat politikusa (a liberális Helene Odeljung) arról beszélt: a svédeknek meg kellene nyitniuk az otthonaikat a bevándorlók előtt (arra nem tért ki, hogy ő maga eddig hány embert szállásolt el). A következő hírben arról olvashatott, hogy Halmstad megyében egy ügyintéző azt javasolta, az állam használjon ki egy eddig nem alkalmazott törvényi paragrafust az ingatlanelkobzásról, és einstandolja az emberek nyaralóját a migránsok elszállásolására. A javaslatot – egyelőre – elvetették. Ha alaposabban megvizsgáljuk a svéd bevándorlási rendszer lehetőségeit, könnyen észrevesszük: ideális kifizetőhely azoknak, akik vissza akarnak élni a nagyvonalúságával, és persze azoknak is, akik üzletet látnak a migránsokban. Igaz, közben rosszul járnak azok, akik nem elvesznek a közösből, hanem évek hosszú sora óta befizetnek a kasszába.

Nézzünk pár példát! A Hem och Hyra a svéd lakásbérlők országos szervezetének (Hyresgästföreningen) lapja. Egy pártokhoz nem kötődő, érdek-képviseleti szervezetről van szó, szélsőjobbos vagy rasszista jelzővel egyáltalán nem lehet őket vádolni. Ebben a lapban megírták, hogy a Värmland megyei Torsby faluban egy főbérlő felmondott tizenkét bérlőnek, mert a bevándorlásügyi minisztérium magasabb térítéssel kecsegtetett. A főbérlő, Erik Jonsson nem titkolta, hogy míg a bérlőktől évi 295 ezer koronát szedett be, a bevándorlásügyi minisztérium 10,3 millió koronát ajánlott fel, hogy abban az ingatlanban, ahol addig tizenkét bérlő lakott, 144 migránsnak teremtsen helyet. Innen, Kelet-Európából úgy tűnik: ennyi pénzért könnyű a migránsokat szeretni.

A térítések mértéke akkora, hogy eltorzítja a piaci lakásversenyt. A torsbyi esetben az utolsó bérlő, Evy Hellqvist lakásába később 66 személyt jegyzett be a főbérlő. Az esetet a szakszervezet a helyi önkormányzat lakásbérletügyi osztálya elé terjesztette, azzal a szándékkal, hogy legyen egy joggyakorlat arról: a főbérlő nem mondhat fel a bérlőknek, ha jogi személy (ez esetben a bevándorlásügyi minisztérium) igényli a lakásokat. Mivel az utolsó bérlő beleegyezett a felkínált térítésbe, az eljárás megszűnt, és az ingatlanok júdáspénzzel való einstandolása folytatódhat. Ez nem elszigetelt eset: Örebro és Värmland megyékben eddig hatszor történtek hasonló kilakoltatások. Megtehették, mert az illetékes svéd törvény szerint minden olyan szerződéses bérlő, aki már több mint kilenc hónapja lakik ugyanott, három hónapos felmondási idővel kirakható. Ha a felmondásra nincs nyomós ok, a bérlőnek térítést kell adni.

A nagyvárosokban egyszerűen nincs bérlakás, hosszú várólisták vannak – Stockholmban például tíz évnél is többet kell várni rá. Ha most a bevándorlásügyi minisztérium soron kívül kap lakásokat, a sorok még hosszabbak lesznek. A lakásügyi minisztérium is aktivizálta magát: javaslatot tett egy központi adatbázis létrehozására, ahova a főbérlőknek kötelességük lenne a kiüresedett lakásokat bejelenteni (most csak önkormányzati szinten vannak ilyenek, ott is önkéntes alapon). Természetesen ezekhez hozzáférhetne a bevándorlásügyi minisztérium, soron kívül lefoglalva a megürült lakást.

Egy Svédországban élő kurd közgazdász, Tino Sanandaji többször szót emelt a bevándorlásbiznisz ellen. Szerinte a térítések akkorák, hogy ebbe a cirkuszba mindenki be akar szállni. Már a büntetés-végrehajtás is átadna két börtönt a bevándorlásügyi minisztériumnak, és felajánlották a helsingborgi fogdát is a menekültek elhelyezésére. A kérdés persze az: honnan van az irdatlan mennyiségű pénz a migránsokkal kapcsolatos költségekre? Nemrég Magdalena Andersson pénzügyminiszter bejelentette, hogy a kormány nem fogja követni a „koronát koronáért” gyakorlatot. Ez azt jelenti, hogy ezentúl nem kell minden egyes költségvetésből kifizetett koronára fedezetnek lennie, a hiányt kölcsönből pótolják. Nem is kicsiből: a bevándorlásügyi minisztérium 80 milliárd koronát kért a következő két évre.

Magdalena Andersson pár napja egy napilap vitarovatában arról értekezett, hogy a megnövekedett költségeket részben egy 8 milliárdos megtakarítási csomagból, részben a svéd segély (SIDA és más szervezetek) megnyirbálásából állná. A megyék és önkormányzatok támogatottsága is csökken 11 milliárddal. Azzal, hogy az állam forrást von el tőlük, tovább növeli a kedvet a migránsok befogadására, mert azt viszont bőkezűen finanszírozza – így az önkormányzatok tömegesen állnak be a menekültbizniszbe. Az eredmény: minden önkormányzat nyíltan szereti a menedékkérőket. Szereti, mert ez éri meg neki. A busás anyagi haszon képes megváltoztatni az embereket is. Bert Karlsson egy vidámpark és egy lemezcég tulajdonosa. A kilencvenes években még a bevándorláskritikus újdemokrata (Ny Demokrati) párt egyik frontembere volt. Ma ő az egyik leghíresebb menedékkérőlétesítmény-tulajdonos. Karlsson korábban kritizálta a bevándorlásügyi minisztérium busás térítéseit, most pedig tartja a markát. A fentiek fényében talán nem túlzás kijelenteni, hogy nem a szolidaritás hajtja, hanem a haszonvágy.

A helyi közmédiában ezekkel a kérdésekkel nem foglalkoznak. A sajtónak az a része, amely utánamegy a számoknak, hamar megkapja a rasszista jelzőt. Jonas Bjärby baloldali szélsőséges aktivista a malmői roma tábor bontásakor azt mondta: „Nem akarok olyan országban élni, amely nem tud gondoskodni a leggyengébbjeiről.”

Vajon a svéd fogyatékosok támogatásának csökkentése miatt Bjärby mikor fog elköltözni?