A csatlakozási szerződések az EU tizenöt tagját, továbbá Ciprust, Máltát és Szlovéniát mentesítik az alól, hogy korlátlanul megnyissák földpiacukat a tőke számára, viszont a keleti tízeket erre kötelezik. A tekintélyes értelmiségiekből, közéleti szereplőkből álló Százak Tanácsa kérte a kormánytól annak megfontolását, hogy a csatlakozási szerződés e jogsértő rendelkezéseinek jogorvoslatát rendes felülvizsgálati eljárással kezdeményezze az Európai Tanácsnál. Az ajánlást, amit jogi szakvélemény támaszt alá, a kormány nevében a földművelésügyi miniszter elutasította.
Az indokok szerint „a szerződések módosításához valamennyi tagállam egyhangú döntése szükséges”, ennek formája több országban a népszavazás, így az előkészítés tíz évig is tarthat. Akár egy tagállam ellenérdeke kizárhatja a jogorvoslatot, miközben „jelen kérdésben több tagállamnak is ellentétben állnak az érdekei az ajánlásban megfogalmazott kezdeményezéssel”. A felülvizsgálat fő akadálya az, hogy „a földszerzés szabályainak az uniós jog hatálya alól való kivétele alapvetően lenne ellentétes az európai integráció céljaival”. Végül a minisztériumi indoklás leszögezi, hogy a javasolt jogorvoslat szükségtelen: „A kormány a vonatkozó hazai jogszabályi környezet kialakítása során a fenti keretek között is folyamatosan arra törekszik, hogy a termőföldek magyar tulajdonban tartását és a helyben lakó földművesek tulajdonszerzését és valós földhasználatát tudja garantálni.”
Látszólag ezek elsöprő érvek, de valójában alaptalanok. Nem igaz, hogy az alapszerződés – amelynek része a csatlakozási szerződés is – csak a tagállamok egyhangú döntésével módosítható. Az ugyanis az Európai Tanács egyszerű szótöbbségéhez köti a javaslat érdemi tárgyalását, és a kormányképviselők konferenciáján a tagállamok „közös megegyezéssel” döntenek az alapszerződés módosításáról. Ha ez az előírás egyhangú döntésről szólna, úgy a normaszövegnek kifejezetten utalnia kellene a tagállamok vétójogára. A „megegyezés” viszont érdekegyeztetést jelent, ami az egyes államok részéről kompromisszumot is enged a többségi álláspont javára, amelynek alávetik magukat.
Bár a módosítás tagállami jóváhagyásra szorul, a ratifikáció aligha húzódhat tíz évig. Ha két év után azt a tagállamok 80 százaléka megtette, úgy a tanács köteles intézkedni az akadályok elhárításáról. Nem helytálló érv, hogy több tagállam ellenérdekelt saját földpiaci önrendelkezése törvényességének helyreállításában. Számolni kell ugyanis azzal, hogy Brüsszel diktátuma hamarosan éppúgy kizárja a tizennyolcak földjogi önrendelkezését, mint ahogy azt eleve elvonta a tízektől. Ezért az EU mind a 28 tagállamának objektív létérdeke, hogy a szerződésmódosítás garantálja számára a földtulajdon és a földhasználat nemzeti szabályozásának azt a kizárólagos hatáskörét, amelyet hat alapintézmény kötelezően biztosít a részükre. A törvénysértések a tőkeérdek egyoldalú, jogtalan érvényesítése miatt álltak elő. A valódi érdekütközés tehát nem a tagállamok között, hanem azok és a globális tőkeuralom között feszül.
A minisztériumi érvelés egyik csúsztatása, hogy a szerződésmódosítás a földszerzés szabályait kivenné az uniós jog hatálya alól, és ezzel az uniós integráció céljait sértené. Ez nem így van. Ellenkezőleg, a törvényesség helyreállítása az elsődleges közösségi jogon belül, az alapintézmények tiszteletben tartásával történne, mert éppen azok erősíthetik meg a tagállamok kizárólagos hatáskörét a földjogi önrendelkezésre. Az integráció céljainak emiatt előálló sérelme így fogalmilag kizárt. Ezt a tagállami hatáskört 1957 óta mindmáig változatlanul fenntartó jogintézmény is bizonyítja: az EGK/EU alapítói és a később csatlakozók az integráció egyik, mindenkori alapcéljának tartják az államterületük feletti korlátozott önrendelkezésnek mint a nemzetállami lét döntő feltételének a megőrzését és ennek alkotmányos garanciáját.
Földviszonyaink valósága mindennél meggyőzőbben cáfolja a minisztérium álságos állítását, amely szerint a föld tőkének minősítése is biztosítja „a termőföldek magyar tulajdonban tartását és a helyben lakó földművesek tulajdonszerzését”. Ennek cáfolatához elég egy pillantást vetni a 2013. évi földtörvényre, amely kitárja a földpiac kapuját a külföldi tőke előtt, mivel földszerzésre jogosult „földműves” lehet bel- és külföldi agrárcég tulajdonosa, sőt az unión kívüli jogi személy is.
Ugyanakkor a minisztérium álláspontjának hozadéka, hogy nem vitatja az alapszerződésen átgázoló, halmozott közösségi jogsértéseket, amelyekkel a csatlakozási szerződéseket előkészítő Európai Bizottság a tízeket földpiacuk korlátlan megnyitására kényszeríti. A hallgatólagos beismerésben szerepet játszhat, hogy e jogsértések cáfolhatatlanok. Ez előrelépés az ügyben, mert tudományos kutatás eddig ezt a tényt hitelesen, bizonyító erejű dokumentumokkal még nem tárta fel, és a közösségi jog sérelmeit hazai politikai döntéshozó sem ismerte el.
Miért nem él a kormány a földtőke törvényességi felülvizsgálatának uniós esélyével? Az egyik politikai ok kézenfekvő. A csatlakozási szerződés e jogellenes részét éppen az első Orbán-kormány fogadta el, és földpolitikája azóta is a legfőbb uniós vívmányt, a tőkeszabadság mindenhatóságát szolgálja. Ígéretei a nemzeti önvédelemről szólnak, de az intézményi végrehajtás kiterjeszti a tőkés nagybirtokrendszert, azt földtulajdoni monopóliummal, földhasználati kiváltságokkal véglegesíti, és a földszerzéshez szabad utat ad a nemzetek fölötti tőkének. Ez – többek között – látványosan tetten érhető a külföldi tőkeberuházót kiszolgáló „ingatlanfejlesztésnél”, amely a kiszemelt termőföldet (a mérték és a földminőség közérdekű korlátjai nélkül) kivonja a művelésből, és mint ingatlant a valós értékéhez képest jelképes áron a beruházó tulajdonába adja. Dacára annak, hogy a befektető bárhol a világon kénytelen beérni a föld bérletével.
Csakhogy földjogi önrendelkezésünk jogtalan kizárása óta a történelem kereke nagyot fordult. Európában a nemzetállam ma végnapjait éli: azzal szembesül, hogy a tőke globális uralmi rendje már jelképesen sem fogadja el az államiság 1648 – a vesztfáliai béke – óta élő fogalmát, ami három ismérvre épül. Ezek az önálló, sérthetetlen államterület, a saját – etnikai alapú – népesség és a rajtuk gyakorolt főhatalom. Az utóbbi lényegében már ma is az unióé mint „szuperállamé”. Az EU szövetségi állammá, Európai Egyesült Államokká való átalakításának terve (amit a lisszaboni szerződés 2007-ben még nem tudott kierőszakolni) a tagállamokat maradék önrendelkezésüktől is megfosztja. Így szuverenitásuk teljesen kiüresedik, csak formális lehet. Az etnikai gyökerű népesség – az Európára zúduló népvándorlás milliós áradata miatt – többé nem lehet államalkotó többség: az őslakosság a népességzuhanás, az elöregedés, a munkaképes fiatalok elvándorlási kényszere, valamint a társadalmi-kulturális bomlás következtében a saját államterületén kisebbségbe szorulhat, vagy a kihalás szélére is kerülhet. Az államterület sorsát a tőkediktátum azzal pecsételi meg, hogy az uniós jog a földet Európában mindenütt tőkévé minősíti majd. Ezzel a tizennyolcak földjogi önrendelkezése is megszűnik.
Ilyen végveszélyben a jog csak egyetlen eszközt hagy a nemzeti önvédelemre. Ez a maradék szuverenitásnak foggal-körömmel való megtartása. Ezen múlik, hogy a tagállam végképp feloldódik-e az őt elnyelő szövetségi államban, vagy megőrzi azon hatáskörét és funkcióit, amelyek nélkül nem létezhet. Ebből a szempontból különösen fontos az állam uniós földjogi önrendelkezése, mert egyrészt ez a megmaradás elemi létfeltétele, másrészt azt ma is maga az alapszerződés garantálja, amelynek a közösségi jogsértésekkel történő felszámolása zajlik. Az a tagállam, amely – bármilyen okból – nem él a rendes felülvizsgálattal, a földtulajdon és a földhasználat szabályozására irányuló nemzeti önrendelkezését már csak az unióból való kilépéssel szerezheti vissza. Emiatt a kormány állásfoglalása sorsdöntő és történelmi felelősséggel jár: vagy az önfeladást választja, vagy azt a szabadságharcot, amely – más tagállamok közös érdekű intézményvédelmi fellépésével – visszaállíthatja törvényes földjogi önrendelkezésünket.
A szerző az MTA doktora, professor emeritus
