Tudod, nektek, magyaroknak az a problémátok, hogy az utolsó nagy győzelemért kis túlzással Nándorfehérvárig kell visszalapozni a nemzeti emlékezetben – egy orosz ismerősöm fogalmazott így, amikor a nemzeti önbecsülésről beszélgettünk. A május 1-jétől 10-ig tartó orosz ünnepségsorozat idején érkezett Budapestre, megnézett egy operettet, elment a Széchenyibe, majd a saját megfogalmazása szerint romantikus európai körútján a barátnőjével Bécsbe utazott tovább, ahol este az Operába volt jegye, hogy aztán másnap Berlinbe menjen, igyon egy jó sört, s elégedetten körbenézzen a Reichstag és a Brandenburgi kapu környékén. Ott, ahol 71 éve a győztes szovjet hadsereg katonái kitűzték a sarló-kalapácsos vörös zászlót.
A magyar nemzeti identitást valóban jelentős mértékben meghatározza, hogy az elmúlt jó három évszázadból két dicsőséges, ám elbukott szabadságharcra, két kevésbé dicsőséges vesztes világháborúra és a fájdalmasan vérbe fojtott ’56-os forradalomra emlékezhetünk. Az oroszoknak viszont nem kevés önbizalmat ad a győztesen megvívott második világháború, a maga több mint 20 millió áldozatával, a világ jobbik részének összefogása adta erkölcsi tőkével, amely mára a szemükben elhomályosítja a kommunista kísérlet bűneit, a sok és felesleges szenvedést, a közben más népek szuverenitását sértő birodalmi terjeszkedést. Nem véletlen hát, hogy május 9., a győzelem napja a mindenkori hatalomnak a nagyság felelevenítését szolgáló tudatos nemzetépítő törekvése mellett s ellenére valójában nagyon is személyes, szakrális ünnep. Nem egy katonai vagy politikai, hanem sokkal inkább vallási attribútumokkal bíró esemény, ahogy nevezik: a szent háború. Mindenekelőtt emlékezés a minden családot kivétel nélkül érintő szenvedésre, az áldozatokra, s persze a hősiességre, valamint a mindent feloldó győzelemre. Logikus, hogy ezekre az érzésekre épít a hatalom is, és a második világháborúban aratott diadal – külsőségeiben a mind grandiózusabb parádékkal vagy a György-szalaggal megerősítve – különösen az elmúlt jó másfél évtizedben a nemzeti identitás sarokkövévé vált.
S amennyire tisztában van ennek jelentőségével az orosz hatalom, annyira jól tudják a Kreml vetélytársai, hogy milyen fontos lenne az éledező hidegháborús hangulatban e sarokkő kiütése. A mind kiélezettebb információs háború közepette tehát Vlagyimir Putyin mellett ez a második világháborúban aratott győzelem került a Nyugat célkeresztjébe. A szovjet szerepvállalás kisebbítése nem most kezdődött, ám paradox módon éppen a hidegháború végével, a Szovjetunió szétesése után vált erőteljesebbé. Évről évre felerősödtek a viták a második világháború értékeléséről, s elkezdődött a találgatás arról, ki megy el a moszkvai ünnepségekre. A Nyugat és Oroszország viszonyának két évvel ezelőtti lehűlésével aztán minden eddiginél nagyobb fokozatra kapcsolt a múlt átértékelése. Az orosz–ukrán konfliktus az egyik oldalon Kijev kollektív lenácizását, míg a másikon a geopolitikai vetélkedés részeként a máskor oly keményen elítélt neonáci eszmék relativizálását hozta. Az egyébként e kérdésre igencsak kényes Európa egyre inkább elnézte Ukrajnában a banderista reneszánszot, míg a Baltikumban a Waffen SS éltetését.
A Moszkvával legélesebben szemben álló Lengyelország egyébként történész végzettségű külügyminisztere már arról beszélt, hogy Auschwitzot az ukránok szabadították fel, a nagyhatalmak pedig tavaly arra sem voltak képesek, hogy együtt emlékezzenek a náci Németország feletti közös győzelem 70. évfordulóján. Közben egymást követik a nyugati sajtóban a Sztálin újraértékeléséről szóló írások. Azzal, hogy a második világháború a modern orosz identitás kérdésévé vált, kétségkívül fokozatosan javul a zsarnok diktátor elfogadottsága. A felmérések szelektív értékelésekor azonban csak azt illik leírni, hogy az oroszok 54 százaléka szerint Sztálin inkább pozitív szerepet játszott az ország történetében. Pedig az elfogadás alapvetően a győztesnek és nem a kegyetlen diktátornak szól. Sztálin a hatalom szelektív interpretációjának köszönhetően is a nagyság szimbólumává vált, ám ezzel együtt a lakosság 60 százaléka még véletlenül sem élne az uralma alatt.
Ennél is érdekesebb azonban a Moszkvát a történelem meghamisításával vádoló, önmaga hasonló törekvéséről azonban nagyvonalúan elfeledkező, oroszok millióinak halálát zárójelbe tevő, az aktuálpolitikát követő nyugati propaganda hatása. Ma ott tartunk, hogy a francia IFop és a brit Populus intézetek friss felmérése alapján Nyugat-Európában az emberek mindössze 15 százaléka véli úgy, hogy a Szovjetunió kulcsszerepet játszott a Hitler feletti győzelemben. Ott tartunk, hogy valójában az amerikaiak gyűrték le a náci Németországot. Ennél már az is jobb, hogy – a Russia Today egy riportja alapján – a New York-iak közül többen azt sem tudják, hogy kik és ki ellen harcoltak a második világháborúban.
