Az elidegeníthetetlen magyar föld

Ami az országban történt az a Szent István óta élt-halt nemzedékek felelőssége.

S miközben nemtelenül újgazdagokat dagasztunk-kelesztünk a nemzetnek, a gazdálkodni vágyó hazai fiatalok élete megy a levesbe. A magát oly erősnek tartó kormányzat teljesítménye mégis miben nyilvánul meg, ha képtelen lemetszeni az elburjánzó vadhajtásokat?

A családinak szánt otthonteremtési kedvezményt a semmit sem termelő lakástámogatásba fektetni vétek. Az amúgy indokolatlanul, vagy épp a csok belengetése miatt csillagászati magasságokba emelkedő, az ingatlanárakon zsírosan kereső budapesti ügynökök zsebét mi értelme a jogállamiság keretei között degeszre tömni? Az Európai Unió 2020 után a felzárkóztatási alapokon biztosan változtat, és így várható a földalapú támogatások megnyirbálása is. Ez előreláthatóan ismét a vidék lakosságát fogja sújtani. A most kőművesekkel betondzsungelekbe és kultúrsivatagokba beszántott, haszontalanul szétszórt pénzmag akkorra már hiánygazdálkodássá terebélyesedik.

Sok a megválaszolatlan kérdés a föld körül. Még Mária Terézia császárné is tudta, és be is tartatta: „Ha a birkát nyírni akarod, akkor etetni is kell!” Márpedig ha másra nem is futotta, juhot mindig tartottak a Kárpát-medencében. De melyik más nép tudna ma évszázadokat várni arra, hogy ősi jussát visszakapja, méghozzá a miénkhez hasonló birkatürelemmel?

Minden, ami itt az országban történt és történik, a Szent István óta élt-halt több száz nemzedék felelőssége. Ugyanakkor minden a miénk, úgy, ahogyan megörököltük. Felesleges és haszontalan idegenekre, vagy akár egy földet vigyázó Istenre hárítani a felelősséget, aki ráadásul saját képmására teremtett egy nem ember által írt dns-nyelven bennünket. Ide jutottunk, innen kell most újra felállni. A Teremtőhöz képest mi csak a bérlők jogán ágálhatunk az örök igazságot tükröző természet adta törvények ellen – ha egyáltalán érdemes. Nem kellene végre a látszat helyett igazi, a termőföldhöz illő mellérendelt közösségeket alkotni? Városban, de még faluban is mára ellehetetlenedett a családok egyszerű újratermelésen, anyagi-szellemi javakkal való gazdálkodáson alapuló boldogulásának alapja. Mindenki elvágyik, valahová, maga sem tudja, milyen idegen földekre, számára ismeretlen nagyvárosba menne. Helyben viszont olyan hatalmas anyagelvű vagy „rokoni” (értsd: sógor, koma, jó barát stb.), politikusi összefonódáson alapuló kapcsolati tőke van kialakulóban, amelyet még az erre korábban vak is egyre élesebben lát. A kormánynak sem ildomos ezt palástolni, mert a szög előbb-utóbb kibújik a zsákból.

A felvetett kérdésekre legjobb azonban, ha nem mástól várjuk, magunkban keressük a választ. Ezt követelné meg az erkölcs, ha le nem váltotta volna a szekularizált jogállamiság. Mert egyébként mégis rajtunk áll vagy bukik a földdel kapcsolatos országosan egyeztetett viszonyunk. A híresztelések ellenére csak hitbizományba kaptuk azt, amit ma birtoklunk/bitorlunk, s nem örökbe. Vegyük észre: tévedtünk, amikor Istent és vele az anyaföldet magunkon kívülre helyeztük, vagy hagytuk, hogy a szívünkből külső erők a legszentebb ereklyénket kiparancsolják. Vállalni kellene az ezzel járó felelősséget, a jó gazda gondosságát, s ne próbáljuk kényszeredetten valaki másra hárítani, magunktól elidegeníteni. Mert a dns-írás-olvasás-tudományunk fehéren-feketén arról szól, hogy itt lettünk helyben megteremtve a Kárpát-medence minden „jószágával” egyetemben, innen rajzottunk ki, ide tértünk vissza, és Európa szívében nőttünk apostoli királysággá. Bennünket nem a frissen épített kerítés tett azzá, akik vagyunk, hanem a por, amelyből vétettünk, és amivé leszünk.

A szerző bioinformatikus, a Vásárhelyi Tájépítész Népfőiskola Egyesület alapító elnöke