De eljött a nap, amikor már nem volt többé értelme, hogy Lózsi Béla egyáltalán elábrándozzon azon: ő bizony felmászik a citromsárga műanyag tetőre. Egy újabb álmos vasárnapon – hiába, az álmos vasárnapok már csak ilyenek – jött ugyanis egy szélvihar, és felkapta a műanyag tetőt. Először csak tépkedte a szegélyét, aztán szép lassan kiszakad a citromsárga műanyag, a tartócsavarok pedig ott maradtak magukban, pőrén.
Lózsi Béla pedig nem arra gondolt, hogy mostantól kilát majd a csillagos égre, vagy hogy lenéz majd fentről a gyártelep levéltetvektől hemzsegő ecetfáira. Inkább elképzelte, milyen lenne megkapaszkodni a repülő, citromsárga műanyag tetőben, és elrepülni valahova messzire. De aztán visszahuppant az alumíniumból tákolt őrbódéjába bepasszírozott fröccsöntött kerti székbe. Elvégre másfél órája hátravolt a műszakból, azt még le kellett dolgoznia. Ha törik, ha szakad.
