A másik alternatíva Németországnak

A jobboldali populizmusnak kedvez, ha a demokratikus pártok között nincs markáns különbség.

Számos konzervatív szavazónak túl baloldali a merkeli CDU, ezért ikszelt át az AfD-re. A baloldalon pedig a szegények tartanak attól, hogy az integráció költségeit, esetleges kudarcainak következményeit majd nekik, és nem a jómódú balliberális polgároknak kell viselniük – ők ezért választották ezúttal az AfD-t. A tartományban korábban relatíve erős neonáci NPD hívei pedig azt remélhették, hogy az AfD-nek esélye van cselekedni is. A 2013-ban még csupán euróellenes liberális protestpártként alakult AfD a politikai spektrum minden szegletéből kap tehát támogatást. Ez adja jelenleg az erejét, de éppen ez teheti sikereit egyszerivé. Az AfD is pontosan tudja, hogy egy ilyen széles tábornak, amit csak a düh tart össze, nem tud pozitív válaszokat kínálni. Az elkeseredettség azonban nem tartós politikai ideológia.

Angela Merkel minden bizonnyal abban bízik, hogy ha elül a tavalyi menekülthullám – elvégre idén legfeljebb háromszázezer menedékkérő érkezhet Németországba –, akkor az elégedetlenség is gyorsan elcsendesedik. Merkel pedig tud kemény is lenni a menekültkérdésben. Talán még emlékszünk arra a palesztin kislányra, aki tavaly nyáron elsírta magát, mert a kancellár közölte vele: nem jöhet mindenki, sokakat vissza kell majd küldeni.

Miért változtatta meg akkori álláspontját? Merkel természettudós, azaz őt elsősorban a tényekkel lehet meggyőzni. Tavaly augusztusban pedig ez történt. Akkor előállt egy olyan helyzet – részben a budapesti kormány lépései miatt is –, hogy a német kancellár csak egy humanitárius katasztrófa (amivel a határok fegyveres erővel történő lezárása, a menekültek tömeges visszaküldése járt volna) és egy rendkívüli, nehezen belátható következményekkel járó döntés között választhatott. Merkel azt is érzékelte, miként reagál a német közvélemény és a német társadalom egy jelentős része a síró palesztin kislányra. Nem akart hát több százezer síró menekültet látni. Ha Merkel tavaly augusztusban kemény marad, és nem engedi át Magyarországról a menekülteket, akkor Magyarországon és Európa külső határain – amelyeket a tavalyi rendkívüli helyzetben csak fegyveres erővel lehetett volna „megvédeni” – olyan jelenetek játszódtak volna le, hogy abba egészen biztosan belebukott volna. A kancellárt éppen ezért nem csupán egyfajta protestáns moralitás, de politikai érzéke is vezette, amikor a német társadalomban tavaly valóban erős menekültbarát álláspontnak engedett.

Merkel nem a nagy víziók embere, a menekültkérdésben is csupán kis lépésekkel akart előrearaszolni. Tavaly szeptemberi lépése mégis túl nagynak bizonyult. Abban bízott, hogy a német társadalom menekültbarát politikát vár el tőle. És ő mindig is jól rá tudott érezni a közhangulatra. Amikor például 2011-ben a fukusimai katasztrófa hatására atomellenessé lett a német társadalom – akkoriban éppen a német Zöldek szárnyaltak úgy, mint ma az AfD –, akkor Merkel egy hirtelen mozdulattal a CDU-t, az atomlobbi leghűbb szövetségesét betolta a Zöldek elé. Merkel lett az atomstop kancellárja, és a Zöldek össze is estek. A menekültválság kellős közepén, amikor a német társadalom többsége elszörnyedve nézte a híradók képeit, hasonló lépéssel akarta ismét hatástalanítani a baloldalt. Az atomstop kancellárja a humanizmus kancellárja akart lenni – ami mindenképp alternatívátlanná tette volna őt a baloldaliak szemében.

És tény, hogy Merkel mellett a német baloldal azóta is alig kap levegőt. Így nem baloldalról jött az alternatíva, hanem azon AfD részéről, amely tavaly nyáron még majdnem kimúlni látszott a belső pártcsatározásokban. Miután azonban a párt vezetését átvette egy radikális kör, már nem az euró lett a legfőbb ellenfél, hanem Németország „elidegenítése”. Merkel menekültpolitikája megadta a lehetőséget arra, hogy a CDU–CSU-tól jobbra megjelenjen egy komoly politikai erő. És mivel Merkel döntését a baloldali értelmiség egy jelentős része eleve támogatta, a baloldali pártok kritikái nem voltak olyan hatásosak, mint az AfD rendszerellenzékisége.

Merkel tavalyi döntése óta (a múlt vasárnapival együtt) négy tartományi választás volt. Merkel ebből kettőt meg is nyert, igaz, sajátosan, mert az ő álláspontját Mainzban vagy Stuttgartban a szocdemek és a zöldek képviselték. A két nyugatnémet tartományi választáson a szocdem, illetve zöldkormányfő éppen azért tudott győzni, mert a kancellár menekültpolitikáját védték akár a helyi CDU-val szemben is. Keleten azonban Merkel elszámolta magát. Márciusban Szászország-Anhaltban huszonnégy, most vasárnap Mecklenburg–Elő-Pomerániában pedig húsz százalékot kapott az AfD.

Megállíthatatlanul tör előre az AfD? Merkel vagy ők – erről szól majd a német politika? A helyzet azért ennél bonyolultabb. A most vasárnapi tartományi választásnak ugyanis van egy másik olvasata is. A CDU visszaesett ugyan, de a szocdemek megőrizték az első helyüket, sőt, akár egy valóban baloldali kormányt is alakíthatnak a kommunista Baloldallal együtt. Ehhez meglenne a többségük. Ahogy minden bizonnyal meglesz a többsége egy szocdem–zöld–kommunista koalíciónak a szeptemberi berlini tartományi választás után is.

Az AfD sikerét eddig az adta, hogy Merkel egyedüli ellenpólusaként tündökölhetett. Pedig a baloldal is bírált sokszor. A szocdemek elnöke, Sigmar Gabriel például már tavaly nyáron azt mondta, hogy nem lehet mindenkit befogadni, pár hete pedig egyenesen felső határt javasolt a menekültek száma kapcsán. A kommunista Baloldal részéről meg Sahra Wagenknecht, a párt leninista frakcióvezetője állította szembe többször is a német szegények érdekeit a menekültekével. És még a legmenekültpártibb Zöldektől is hallható volt bírálat: a gazdag Tübingen zöldpolgármestere, Boris Palmer az EU külső határainak fegyveres védelmét is elképzelhetőnek tartotta volna.

Ám hiába e baloldali hangok, mégis az AfD nyers stílusa hallatszott jobban. Pedig Merkelnek nem csak az AfD lehet az alternatívája. Ha a baloldal képes a szociális kérdéseket előtérbe helyezni, akkor még az AfD-t is hatástalaníthatja. Az AfD szavazóinak többsége ugyanis nem is sejti, hogy kedvenc pártja igazából kemény neoliberális elveket vall a szociál- és a gazdaságpolitika terén. Az AfD azért tud előretörni, amiért Merkel mellett a baloldal alig látható. Akinek nagyon elege van, az akkor is az AfD-re szavazna, ha amúgy egyéni érdekei a baloldal követeléseivel jobban egyeznének.

Németországban egy év múlva országos választások lesznek. A CDU még mindig vezet annyira, hogy Merkel negyedszerre is vállalhassa a kancellárjelöltséget. Egy nagykoalíciónak bizonyosan akkor is meglenne a többsége, ha az AfD megszorongatná a nagyokat. Az osztrák példa azonban éppen azt bizonyítja, hogy csak a jobboldali populizmusnak kedvez, ha a demokratikus pártok nem egymás alternatívái, hanem kizárólag a jobboldali populizmuséi akarnak lenni. A jelenlegi német politikának is jót tenne ezért, ha a merkeli úttal szemben nemcsak a dühödt tagadás, azaz az AfD, hanem egy tényleges program is felmutatható lenne.

A német szociáldemokráciának el kell szánnia magát, hogy a szociális kérdések hangsúlyozásával (elvégre e téren a CDU és az AfD között nem is olyan nagy a különbség) nyisson a két baloldali ellenzéki párt felé. Ez lehetne az a másik „alternatíva Németországnak”, amelyre minden demokráciának szüksége van. Különben jönnek azok, akik csak hangosak, dühösek és veszélyesek tudnak lenni.

A szerző jogász, újságíró