Az iszlám és „az emberség Európája”

Az európai társadalmak és az itt élő muszlim nők ellensége nem a burkini, hanem a kényszer.

Egyetértek Puzsérral abban, hogy az európai demokratikus államoknak igenis van tennivalójuk az iszlám „európaizálása” terén. Ezen azonban nem félinformációkon alapuló kolonialista sztereotípiák, hanem árnyalt, a valódi tapasztalatokat integráló ismeretek mentén, az érintett közösségek bevonásával kell dolgozniuk. A burkinitilalom fő problémája, hogy – a XIX. századi naiv-aufklérista nemzetépítési projekthez hasonlóan – összekeveri az integrációt az erőltetett asszimilációval. Nem békés együttélésre, hanem beolvadásra, nem az iszlám „európaizálására”, hanem önfeladásra ösztönöz, ami nyilvánvalóan nem lehet opció a sok millió békés, de vallása szabad gyakorlásához ragaszkodó muszlim számára.

A burka vagy a nikáb (és minden, a test mellett az arcot is takaró női öltözék) valóban biztonsági kockázatokat rejt, de emberi jogilag is nehezen tolerálható. Az arc láthatósága nemcsak az azonosíthatóság szempontjából kulcskérdés, de az egyéni önkifejezés, a személyes kommunikáció alapfeltétele is. Így a „láthatatlanság” összeegyeztethetetlen az európai együttélési normákkal és a női egyenjogúság eszméjével. Tegyük hozzá, hogy a burka és a nikáb esetében lényegében törzsi eredetű, helyi jellegű viseletekről beszélünk, amelyek nem következnek szükségszerűen az iszlám előírásaiból. Tiltásuk ezért nem sérti a vallásszabadságot, elhagyásuk a többségi társadalom részéről jogosan elvárható „integrációs minimum”. Ezzel szemben az arcot szabadon hagyó burkini a modern divatipar praktikus megoldása, amely vallásos muszlim nők milliói számára teszi lehetővé a kényelmes időtöltést a strandon vagy az uszodában.

Ha a cél a méltóságon és szabadságon alapuló békés együttélés, nem pedig az erőszakos uniformizáció, az iszlám illendőség koncepciójának megfelelő öltözék tiltása felesleges, következetlen és kontraproduktív. Felesleges, mert nők tömegei számára a burkini nem kényszer, hanem lehetőség, amely nem jelent komolyabb biztonsági problémát egy egyrészes fürdőruhánál. Következetlen, mert miközben a tilalmat kifejezetten a muszlim nők „felszabadítására”, illetve asszimilációjára találták ki, ritkán esik szó arról, hogy a vallásos zsidó nők „kóser fürdőruhája” nem sokban különbözik a burkinitől; a hétköznapi szörfruháról nem is beszélve, amelyek betiltása – helyesen – senkinek nem jutna eszébe. És kontraproduktív, nemcsak azért, mert az integrálni kívánt nőket kizárja a nyilvános strandokról és uszodákból, de azért is, mert minden racionális indok nélkül támasztja alá az iszlám ellen agresszív háborút vívó, csak jelszavakban toleráns, elnyomó Nyugatról alkotott dzsihadista rémképet – a radikalizálódás egyik fő motorját.

Tudomásul kell vennünk, hogy ami az egyik nő számára kényszer és elnyomás, a másiknak önként vállalt vallási kötelesség, vagy egyenesen a szabadság garanciája lehet. Sok nő persze valóban családi vagy közösségi nyomásra fedi el testét a strandon. De legalább ennyien csak így érzik magukat szabadnak és egyenjogúnak – olykor a családi nyomás ellenében is. Számukra a burkini tiltása – ahogy a fejkendőé is – azt jelenti, hogy férfiak szabják meg nekik, mennyit kötelesek mutatni a testükből. Mintha egy keresztény, zsidó vagy vallástalan nő holnaptól kizárólag meztelenül járhatna nyilvános strandra. Az európai társadalmak és az itt élő muszlim nők ellensége nem a burkini, hanem a kényszer. Ezért nem egy ártalmatlan ruhadarab tiltásán kell munkálkodni, hanem a szabad választás jogának garanciáin. A határvonal a felismerhetőség és az önkéntesség: minden ezen túlmenő tiltás az európai civilizáció alapértékeit sértő, káros túlkapás.

Az európai iszlám vallásgyakorlat reformja, illetve – Bassam Tibi kifejezését kölcsönvéve – az euró-iszlám létrejöttének és megszilárdulásának ösztönzése égetően fontos közös európai feladat. A jobbító szándék azonban nem elég. Ha a problémáit szaporító „balekság Európája” helyett az „emberség Európáját” választjuk, nemcsak „a másság mindig jó” vulgárliberális dogmájával, de az ész nélküli asszimilációs reflexekkel is érdemes szakítanunk.

A szerző politikai elemző