Egyetértek Puzsérral abban, hogy az európai demokratikus államoknak igenis van tennivalójuk az iszlám „európaizálása” terén. Ezen azonban nem félinformációkon alapuló kolonialista sztereotípiák, hanem árnyalt, a valódi tapasztalatokat integráló ismeretek mentén, az érintett közösségek bevonásával kell dolgozniuk. A burkinitilalom fő problémája, hogy – a XIX. századi naiv-aufklérista nemzetépítési projekthez hasonlóan – összekeveri az integrációt az erőltetett asszimilációval. Nem békés együttélésre, hanem beolvadásra, nem az iszlám „európaizálására”, hanem önfeladásra ösztönöz, ami nyilvánvalóan nem lehet opció a sok millió békés, de vallása szabad gyakorlásához ragaszkodó muszlim számára.
A burka vagy a nikáb (és minden, a test mellett az arcot is takaró női öltözék) valóban biztonsági kockázatokat rejt, de emberi jogilag is nehezen tolerálható. Az arc láthatósága nemcsak az azonosíthatóság szempontjából kulcskérdés, de az egyéni önkifejezés, a személyes kommunikáció alapfeltétele is. Így a „láthatatlanság” összeegyeztethetetlen az európai együttélési normákkal és a női egyenjogúság eszméjével. Tegyük hozzá, hogy a burka és a nikáb esetében lényegében törzsi eredetű, helyi jellegű viseletekről beszélünk, amelyek nem következnek szükségszerűen az iszlám előírásaiból. Tiltásuk ezért nem sérti a vallásszabadságot, elhagyásuk a többségi társadalom részéről jogosan elvárható „integrációs minimum”. Ezzel szemben az arcot szabadon hagyó burkini a modern divatipar praktikus megoldása, amely vallásos muszlim nők milliói számára teszi lehetővé a kényelmes időtöltést a strandon vagy az uszodában.
Ha a cél a méltóságon és szabadságon alapuló békés együttélés, nem pedig az erőszakos uniformizáció, az iszlám illendőség koncepciójának megfelelő öltözék tiltása felesleges, következetlen és kontraproduktív. Felesleges, mert nők tömegei számára a burkini nem kényszer, hanem lehetőség, amely nem jelent komolyabb biztonsági problémát egy egyrészes fürdőruhánál. Következetlen, mert miközben a tilalmat kifejezetten a muszlim nők „felszabadítására”, illetve asszimilációjára találták ki, ritkán esik szó arról, hogy a vallásos zsidó nők „kóser fürdőruhája” nem sokban különbözik a burkinitől; a hétköznapi szörfruháról nem is beszélve, amelyek betiltása – helyesen – senkinek nem jutna eszébe. És kontraproduktív, nemcsak azért, mert az integrálni kívánt nőket kizárja a nyilvános strandokról és uszodákból, de azért is, mert minden racionális indok nélkül támasztja alá az iszlám ellen agresszív háborút vívó, csak jelszavakban toleráns, elnyomó Nyugatról alkotott dzsihadista rémképet – a radikalizálódás egyik fő motorját.
