Hol tévesztett utat a Fidesz?

Hamis reménynek bizonyult, hogy 2010-től valóban polgári építkezés indul.

A polgári körök mozgalma, a konzervatív értelmiség a hatalom megszerzése után már egyáltalán nem volt fontos, pedig valamiféle kontrollt jelenthettek volna a kormány számára. A hatalom megszerzése után például közgazdász tanácsadó testületet hívott össze a kormányfő, de miután kiderült, hogy nem mindenben értenek egyet az új gazdaságpolitikával, már nem tartott igényt a szakértelmükre. Maradt az az elit, amely nem mert, nem akart ellentmondani Orbán Viktornak. Jól mutatja a változást, hogy olyan hangsúlyos személyek, mint Pokorni Zoltán, Áder János vagy Navracsics Tibor – akiknek volt határozott véleményük –, önként háttérbe vonultak, vagy idővel eltávolították őket a napi politika alakítói közül.

Az összefogásra csak a hatalom megszerzéséig volt szükség. Utána már szó sem esett arról, amit korábban ígért a kormányfő, tudniillik hogy a nép támogatásával megnyerjük a választásokat, majd vele együtt felvirágoztatjuk az országot. Ahogy az sem igaz, amit szintén a kormányfő mondott, hogy a Fidesznél csak munkát osztanak, pénzt nem. A sok tízezer önkéntesnek, akik családjuktól vették el az időt a kampány idején, valóban nem jutott pénz, a tűzhöz közel álló vazallusok azonban nagy kanállal meríthettek a közpénzből – ha képesek voltak azt okosan fölhasználni, ha nem.

Az új kormány a kétharmados többség birtokában egész pályás letámadást indított. Valódi – politikai, társadalmi, érdekvédelmi – egyeztetés nélkül minden elképzelését erőből átnyomta a parlamenten, a népet pedig a nemzeti konzultáció című bohózattal igyekezett elbódítani. Nem véletlen tehát, hogy számos jelentős konzervatív személyiség jelezte: „Nem erről volt szó, Viktor!” Különösen azután, hogy a hangzatos retorika mellett szinte naponta derül fény korrupciógyanús esetekre a Fidesz holdudvarában.

A feudalizmusra emlékeztető, ellentmondást nem tűrő politika mára odajutott, hogy – miután bekebelezte a magyar média javát – a bulvárújságírás legalját sem szégyelli igénybe venni ellenfelei megfélemlítésére. Ahogy az is természetes számukra, hogy az Európába özönlő – egyébként valóban nemkívánatos – tömegek által keltett riadalmat kihasználva lovalják félelembe az egész országot, csak azért, hogy megállítsák a 2015 elején elindult népszerűségvesztést.

Azt hiszem, az az Orbán Viktor, aki 1989. június 16-án a szovjet csapatok kivonását követelte Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén, igencsak összevonná a szemöldökét, ha látná mostani országlását. Mert könnyen lehet, hogy a polgári Magyarország következő húsz éve is ott fekszik abban a bizonyos hatodik koporsóban.