Sokan érezték úgy 2002 áprilisában, hogy összedőlt a világ, amikor a Fidesz ellenzékbe került. Aztán a baloldal csődbe vitte az országot, aminek terhét a magyar családok milliói viselik ma is. A Fidesz pedig alapjaiban változott meg. Szakértők tucatjai elemezték a 2002-es kampánystratégiát, s arra jutottak, hogy a mérsékelt kampánynak – beszéljenek az elért eredmények – volt tulajdonítható a sikertelenség. Orbán Viktor felhívására polgári körök alakultak, mert akkor még döntő részben polgárok szavaztak az egykori ifjúsági pártra, s tenni szerettek volna azért, hogy a polgári értékeket hirdető politikai erő kerüljön ismét a kormányrúdhoz.
Jól mutatja az akkori lelkesedést, hogy a két választási forduló között szinte az egész ország megmozdult, s csaknem megfordította az eredményt. A párt vezetése azonban szavakban talán igen, de tettei szerint nem bízott a polgári összefogásban. Az ezután gyökeresen megváltozott kommunikációban már nyoma sem volt az egykori polgári attitűdnek, az addig a baloldalra jellemző sárdobálás került előtérbe, azaz a szavazatmaximalizálás igénye felülírta a polgári értékeket.
Bár a polgári oldalon sokaknak nem tetszett a hangnemváltás, a balliberális oldal erőszakos kormányzása együtt tartotta a szavazótábort. Hogy 2006-ban mégsem sikerült a kormányváltás, az talán annak tudható be, hogy a Medgyessy-kabinet osztogatása elhitette a tömegekkel: valóban nagyot tud ugrani a pannon puma. 2006 őszének eseményei, az őszödi beszéd kiszivárgása, az azt követő, terrorcselekményekre emlékeztető rendőrattak, majd a 2008-as világválság döbbentette rá a tömegeket, hogy szó sincs valódi fejlődésről és demokráciáról – ismét becsapták őket. Az lett volna a csoda, ha ezután a Fidesz nem tud győzni 2010-ben.
Csúcson volt a polgári lelkesedés, az új kormánynak pedig késlekedés nélkül lépnie kellett, mert szétesőben lévő gazdaságot vett át. Az azonnali tűzoltás sikeresnek bizonyult, valóban talpra állt a gazdaság. Ám hiába reménykedtek sokan abban, hogy most valódi polgári építkezés indul, erről szó sem volt. Nem tudni, miként elemezték a győzelmet a pártban, annyi azonban bizonyos, hogy nem változott az emberek rosszabbik énjét célzó retorika. Primitív, szájbarágós szlogenekkel igyekeztek az ötletszerű kormányzás hibáiról elterelni a figyelmet.
A polgári körök mozgalma, a konzervatív értelmiség a hatalom megszerzése után már egyáltalán nem volt fontos, pedig valamiféle kontrollt jelenthettek volna a kormány számára. A hatalom megszerzése után például közgazdász tanácsadó testületet hívott össze a kormányfő, de miután kiderült, hogy nem mindenben értenek egyet az új gazdaságpolitikával, már nem tartott igényt a szakértelmükre. Maradt az az elit, amely nem mert, nem akart ellentmondani Orbán Viktornak. Jól mutatja a változást, hogy olyan hangsúlyos személyek, mint Pokorni Zoltán, Áder János vagy Navracsics Tibor – akiknek volt határozott véleményük –, önként háttérbe vonultak, vagy idővel eltávolították őket a napi politika alakítói közül.
Az összefogásra csak a hatalom megszerzéséig volt szükség. Utána már szó sem esett arról, amit korábban ígért a kormányfő, tudniillik hogy a nép támogatásával megnyerjük a választásokat, majd vele együtt felvirágoztatjuk az országot. Ahogy az sem igaz, amit szintén a kormányfő mondott, hogy a Fidesznél csak munkát osztanak, pénzt nem. A sok tízezer önkéntesnek, akik családjuktól vették el az időt a kampány idején, valóban nem jutott pénz, a tűzhöz közel álló vazallusok azonban nagy kanállal meríthettek a közpénzből – ha képesek voltak azt okosan fölhasználni, ha nem.
Az új kormány a kétharmados többség birtokában egész pályás letámadást indított. Valódi – politikai, társadalmi, érdekvédelmi – egyeztetés nélkül minden elképzelését erőből átnyomta a parlamenten, a népet pedig a nemzeti konzultáció című bohózattal igyekezett elbódítani. Nem véletlen tehát, hogy számos jelentős konzervatív személyiség jelezte: „Nem erről volt szó, Viktor!” Különösen azután, hogy a hangzatos retorika mellett szinte naponta derül fény korrupciógyanús esetekre a Fidesz holdudvarában.
A feudalizmusra emlékeztető, ellentmondást nem tűrő politika mára odajutott, hogy – miután bekebelezte a magyar média javát – a bulvárújságírás legalját sem szégyelli igénybe venni ellenfelei megfélemlítésére. Ahogy az is természetes számukra, hogy az Európába özönlő – egyébként valóban nemkívánatos – tömegek által keltett riadalmat kihasználva lovalják félelembe az egész országot, csak azért, hogy megállítsák a 2015 elején elindult népszerűségvesztést.
Azt hiszem, az az Orbán Viktor, aki 1989. június 16-án a szovjet csapatok kivonását követelte Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén, igencsak összevonná a szemöldökét, ha látná mostani országlását. Mert könnyen lehet, hogy a polgári Magyarország következő húsz éve is ott fekszik abban a bizonyos hatodik koporsóban.
