Hosszú az autóút, szól a rádió, félóránként hírek. Mindent megelőz a Németországban megerőszakolt magyar lány esete, gyorsan kikerekedik a történet, kielégül a tudásszomj. Megtudjuk az áldozat életkorát, hogy melyik megyéből származik, aztán hamarosan azt is, hogy melyik városból. Ismerjük a német kisváros nevét, hogy miért volt ott a lány és a barátja. Esetleg még ha a nevét, a címét és a telefonszámát tetszenének közölni, gyorsabban menne a beazonosítás, hogy aztán végképp egy perc nyugta se legyen szerencsétlennek. Nemhogy empátia, de kímélet sincs: a bulvár haláltáncot jár a maradék becsület tetemén. Nem új keletű dolog ez, komoly hagyományai vannak (lásd Heinrich Böll: Katharina Blum elveszett tisztessége), ez már csak a végjáték.
És akkor csodálkozunk, hogy a nő nem fordult a magyar külképviseleti szervekhez. Ott kérdéseket tesznek ám fel, rögvest a trauma után. Miként nyilván a helyi hatóságok is megtették. Az ügyészség egyébként nem vacakol, hamarosan tárgyalás következik, a három előember kaphat akár néhány hónapot, az is lehet, hogy bebudaházyzzák őket tizenöt évre, de így vagy úgy, az a legvalószínűbb, hogy első adandó alkalommal kitoloncolják mindhármukat. Repülő, turistaosztály fizetve. Viszlát, kérem a következőt.
Íme, mert nincs megállás. Mindeközben belehalt sérüléseibe az a nő, akit „migráns férje” (ez komolyan így jelent meg egy magyar hírportálon egy olyan házaspárról, amelynek mindkét tagja szír volt) felgyújtott egy németországi menekültszálláson. A kedves papa (három gyerek maradt utánuk) szintén meghalt, miután az akció során maga is lángra kapott. A híradásokból megtudhattuk, hogy korábban már történt köztük úgynevezett családon belüli erőszak. Anélkül, hogy bagatellizálni akarnám a „más kultúrából érkezettek” szexuális ámokfutását Kölntől Svédországig, szelíden megjegyezném, hogy a nő (szex)tárgyként való elképzelése és hasznosítása nem muszlim specifikum. Nemrég például egy magyar városban hurcolt be három férfi egy fiatal nőt egy alkalmasnak látszó lépcsőházba. És ezen nincs mit csodálkozni. Egy olyan társadalomban, ahol a bulvár az úr, és az értelmiség, ahelyett, hogy az osztályhatalomhoz vezető úttal kacérkodna, a konzumkultúrával foglalkozik, könnyen kialakulhat az a tömeges kényszerképzet, hogy szabad a préda, az érvényesülés egyedüli lehetősége pedig az erőszak.
De még mielőtt úgy gondolnánk, hogy ezen a téren a muszlimok és az észak-balkániak viszik a prímet, vessünk egy pillantást a művelt Nyugat irányába. Londonban három férfi megerőszakolt egy nőt, az aktust videóra vették, és élőben közvetítették a neten. A „való világot” 2800-an nézték, és érkezett egy rakás lájk. Amerikában egy Brock Turner nevű „sztárúszót” az esküdtszék bűnösnek talált nemi erőszak elkövetésében, miután rajtakapták egy eszméletlen, levetkőztetett nővel a jó hírű Stanford Egyetem campusán. Ezért ugyan ráverhettek volna egy erős budaházyt (14 év), de végül hat hónapot kapott. Bizonyára jól viselkedett, mert néhány nappal ezelőtt, büntetésének csak a felénél, szabadlábra helyezték. Ezek természetesen kiragadott esetek. De az a baj, hogy a helyzet ennél sokkal rosszabb.
Vegyük Kanadát. Talán emlékszünk még a magyarországi romák lánglelkű megmentőire, miközben a különféle őslakosközösségekhez tartozók tömegei élnek nyomorúságos körülmények között. Már akik megmaradtak az irtó hadjárat után, illetve azt követően, hogy gyerekek ezreit adták „nevelőszülőkhöz”, akik aztán rabszolgaként dolgoztatták őket. A nőkkel meg valahogy úgy alakult történelmileg, hogy csupán a 80-as évek óta négyezer fölött jár a meggyilkolt vagy nyomtalanul eltűnt őslakos nők száma. Az előző kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy csak elszigetelt jelenségről van szó. Ez is egy vélemény, bár valljuk be, ha négyezer nőnek „lába kél”, az azért már látszik. Így gondolhatta ezt a mostani miniszterelnök is: egy öttagú bizottság napokon belül megkezdi munkáját. Korlátozott jogosítványokkal, de legalább egy régi adósság törlesztésének kétségkívül nemes szándékával.
Justin Trudeau az ország történelmében először őslakos nőt nevezett ki az igazságügyi tárca élére, és szintén őslakos a feltáróbizottságot vezető bírónő. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség: alighanem botrányos ügyekre derül majd fény, egyedi, ám felettébb jellemző esetekre a jéghegy csúcsáról, valamint rendszerszintű megállapítások is születnek. Rendőrségi félrenézések és eltussolások, korrupció, rasszizmus és szexizmus, borzalmas nyomor, iskolázatlanság és tudatlanság, családon belüli és kívüli erőszak – mindez megállapítást nyer majd szépen.
Egyetlen picinyke kérdés marad majd csupán: mihez kezdjünk mindezzel a felhalmozott tudás birtokában? Az erőszakolókkal, a nőfelgyújtókkal, a megkövezőkkel, a becsületgyilkosokkal, a csiklóvagdosókkal, a magyar és angol betegekkel, a kanadai sorozatgyilkosokkal és a többi kreténnel?
