Karácsony múltával is érdemes a legendákkal foglalkozni. Maga a szó eredetét tekintve az olvasással van kapcsolatban – szó szerinti fordításban olvasandót jelent –, s valójában egy vallási tárgyú kisepikai műfaj. Szűkebb értelemben véve a keresztény szentek életét mondja el, és fő eleme a csodatételek és a szent erényeinek felsorolása, ezáltal a legfontosabb erkölcsi tanítások, példák bemutatása. Történelmünk igencsak jeleskedik legendákban, a magyar irodalom leghíresebb legendái többnyire latin nyelven születtek. Legismertebbek a Szent Istvánról, Imre hercegről, Szent Lászlóról, Szent Gellért püspökről, Szent Erzsébetről szólók; magyar nyelven született a Szent Margit-legenda.
A legenda hagyományos egyházi műfaja három feladatnak tesz eleget: bizonyítékul szolgál a szent csodáira, megörökíti életük eseményeit, és nevelő célzatú olvasmány. A legendák közös jellemezője, hogy hőseikben típust ábrázolnak, eszményt igyekeznek felállítani. Mégpedig az utókor számára, hogy mindig legyenek példák előttük, ha valamilyen élethelyzetben cselekedniük, dönteniük kell.
Ám ahhoz, hogy valakit legendának tartsanak, annak a saját alkotó terében valóban olyan teljesítményt kellett az utókorra hagynia, amire mindenki felnézhetett. Mert a legendák egyben példaképek is. De nézzük, kik válhattak legendává mondjuk a sport területén! Muhammad Ali legenda? Igen, az. A profi ökölvívás legendája, aki megreformálta a saját sportágát, azzá tette a profi bokszot, ami. Nagyon kevesek mérhetők hozzá. Vagy Szergej Bubka vagy éppenséggel Michael Schumacher, vagy akár Usain Bolt legenda? Minden sportszerető olvasó pontosan tudja a választ. És még hosszan lehetne a sort folytatni. Az ő teljesítményük, kitartásuk, tudásuk valódi példa az utókor számára.
De nem kell a határainkon kívül példaképet keresnünk a mai fiatalok számára, ha a sport kerül szóba. A polihisztorként is számon tartott Weisz Richárd például előbb nyert versenyt távolugrásban, diszkosz-, majd kalapácsvetésben, aztán rúdmászásban és függeszkedésben, mint birkózásban, holott ő az utóbbi sportág első magyar olimpiai bajnoka. És ha már egyszer a szőnyegen járunk, nem feledkezhetünk meg a kétszeres olimpiai bajnok Kozma Istvánról sem. A halhatatlan Pici, akiről szerencsére az utókor is méltóképpen emlékezik: róla nevezték el a rövidesen megépülő első birkózóakadémiát. Aztán ott van nekünk Papp László, mindenki Laci bácsija, akihez hasonló tudású bokszolót nem sokat hordott a hátán a föld. Ma már teret, ökölvívó- akadémiát neveztek el róla, ahol az ifjú tehetségeket nevelik, próbálják a sportágban tartani.
És akkor a labdarúgásról, a legnépszerűbb, már-már vallásként számon tartott sportágunkról is ejtsünk néhány szót. Arról a magyar fociról, amely egykor Zsengellérék, majd később az Aranycsapat nevétől volt hangos. Büszkék lehetünk, hogy adtunk a világnak egy Puskást, egy Albertet. Olyan legendák ők, hogy bárhol legyünk a világban, ha kimondjuk ezeket a neveket, azonnal tudni fogják, honnan is jöttünk, még akkor is, ha arról például fogalmuk sincs, hol lehet Budapest a térképen.
Ám nem kell messzire mennünk, hiszen legutóbb a riói olimpián is születtek magyar legendák, legyen elég Kozák Danuta vagy Szilágyi Áron nevét említenünk, akik megvédték még Londonban szerzett bajnoki címeiket. De a medencék jelenlegi legeredményesebbje, Hosszú Katinka is már helyet követelt magának a Halhatatlanok Klubjában, ugyanúgy, mint korábban Darnyi Tamás vagy éppenséggel Egerszegi Krisztina.
Valamennyiükről modern legendákat lehetne írni, amelyben a főhősök eszményt igyekeznek felállítani a fiatalok, az utókor számára. Becsüljük meg valamennyiüket, ápoljuk méltón emléküket, hiszen ők maguk a legendák – és ez a mi világunk igen nagy szerencséje.
