Valami emberek. Azok uralják mostanában a Földet. Sokasodtak, igába hajtottak, aztán most ez van. A tápláléklánc csúcsa, jól behavazva. Hogy mi lesz velük, azt közülük senki sem tudja.
Nyolcvan évvel ezelőtt, amikor megszületett egy kisfiú Dél-Amerikában, nem gondolta volna senki, hogy pápa lesz Rómában, az Örök Város püspöke, és könyvek sora foglalkozik majd vele. A világ túlnyomó része mit sem tudott róla évtizedekig, mígnem egyszer azt mondta: jó estét. Az egyik könyvben (Ferenc pápa útján – XXI. századi beszélgetések, Athenaeum Kiadó, 2016) tudós magyar emberek beszélnek róla, a kérdezők által legmeghatározóbbnak tartott kijelentései kapcsán, amelyek közül hál’ istennek számos kiverte a biztosítékot a magukat kereszténynek vallók között is. Meg egy cigány asszony a monori szegénytelepről, a Joli. A kérdezők azt mondják neki, Ferenc pápa egyik fő gondolata: ahogy az Isten irgalmas, úgy mi is legyünk mindig irgalmasok másokkal. Mire a válasz: Nagyon jó. Ez lenne az emberiség lényege, ez kéne a világban. Merthogy ha valaki irgalmas, akkor nincs háború, nem ölik meg egymást az emberek.
A könyv nehezen tehető le, mert a híres és okos emberek reflexiói minimum továbbgondolásra késztetnek. És mert a Joli, akinek a saruját hordozni sem vagyok méltó, megmondja a frankót. Aleppó, Aleppó, hull a hó – dúdolgatom közben önkéntelenül, ki tudja már, mióta, mire észreveszem. Olyan, mint egy mondóka, és – kérdezi a bennem élő Joli – akik mindezt tették, miről álmodnak karácsony éjjelén? És én a morál és az etika szent nevében mit tennék velük legszívesebben? Másik orca, mi? Kereszténynek lenni kemény meló, fajtársaim.
Járt közöttünk egy másik nő is, Katie Kirkpatrick. Van róla egy fotó, huszonegy évesen, daganatos betegség végstádiumában. A sokadik kemoterápiás kezelés közepette mosolyog, az esküvőjére készül. Csont és bőr. Egy másik fotográfián a szertartáson látható. Minden a helyén van. Fátyol, virág, oxigéncső. És még fájdalom és szenvedés. Oh, sister morphine – énekelte egykor Mick Jagger. A ruhából folyamatosan be kellett venni. És a srác, aki elvette feleségül. Mint József, akit nyilván szintén hülyének néztek. Katie Kirkpatrick öt nappal a lagzi után meghalt. Angyalból angyal lett.
Aleppó, Aleppó, hull a hó. Hogy is van ez, Uram? Jó, tudom, a szeretet mindent vitt. Na de akkor is. November végén a ki tudja, hányadik légi csapás során elhunyt Anasz al-Basa, aki bohócként járta Aleppó keleti részét, hogy mosolyt és vigaszt vigyen a háborús traumát átélt gyerekeknek. Lefordítom: a poklot választotta. Anasz két hónappal a halála előtt nősült, de nem akarta elhagyni a várost, mert továbbra is segíteni akarta a civileket, ajándékot és reményt akart vinni a kölyköknek. Hogy Anasz muszlim volt-e vagy keresztény, nem tudom. Hogy a karácsony a gyermek születése, azt tudom. Hogy a gyermek Isten ajándéka, miként a Megváltó, azt is. Anasz nem bonyolította túl a dolgokat, boldogságot és szeretetet csempészett egy le- és elaljasodott világba.
Még egy fotográfia, ez nem olyan messze készült, mint ahonnan az a sok migráns érkezett. Veszprém itt van mindjárt, ahogy Monor is. A képen egy család: szép anya, rokonszenves apa, meg egy kissrác, a neve Vince. Vince születésétől fogva gégekanült visel. Csak pépesített ételt kaphat a torkába helyezett műanyag csövön át, amit időnként cserélni kell. Vince ötéves. Édesanyja, Veronika egyebek között ezt írja a blogjában: Sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy úgy kezdődik a reggel, hogy a kisfiam beugrik az ágyunkba, és azt mondja: Meglepetés! Ki jön velem játszani? Az ember valójában hálátlan, mert mindig arra vágyik, ami épp nincs meg az életében. Már jó ideje nem játszogatok ilyen gondolatokkal, hanem hálás vagyok azért, ha éjszaka hallom Vince szuszogását
Valami emberek. Azok uralják mostanában a Földet.
###HIRDETES2###
