Kakasok éve: Trump és Orbán

A liberális dogmák elutasításából nem következik a haveri kapitalizmus.

Miniszterelnökünk, Orbán Viktor a liberális demokrácia bírálatát már hamarabb elkezdte, és időben felült az újraiparosítás vonatára is: 2016-ban a kormány erre gazdasági stratégiát dolgozott ki. A károgók szerint ez rövidlátó provincializmus, de a szoftverek és a robotok hatalomátvételéig még eltelik néhány évtized, és a feldolgozóipar informatikai alapú fejlesztése az élvonalhoz közelítheti a gazdaságot.

Az elmúlt év gazdasági téren sikereket hozott Magyarországnak. Végre két hitelminősítő is befektetésre érdemesnek tartja az országot, növekedett a gazdasági teljesítmény, a költségvetés egyensúlyban van, és csökkent a külső eladósodás. A jobb gazdasági helyzet lehetővé tette a fizetések jelentős növelését az egészségügyben, ahol ez különösen időszerű volt, valamint a minimálbérek emelését, ami feltehetőleg magával húzza az általános bérszínvonalat. A 2010-ben elkezdődött gazdasági stabilizálás eredményei beértek. Ezt a bátor megoldást bizonyára a gazdaságtörténet neves tettei között fogják számon tartani.

A migráció reálpolitikai kezelése és a határvédelem is meghozta az eredményét: Orbán Viktor személye az EU-ban felértékelődött. Kérdés, mire fogja felhasználni a magyar kormány ezt a javuló elfogadottságot, növekvő mozgásteret. Azokat az alaptalan feltételezéseket, amelyek a kormányt az EU-ból való kilépés szándékával vádolják, nyugodtan elfelejthetjük. Ennek az opciónak nincs realitása. Tény viszont, hogy az Európai Uniót nem csak a brexit rendíti meg. Alapos elemzések mutatják ki, hogy hosszú távon sincs felzárkózás: a déli periféria és a fejlett központ közötti gazdasági fejlettségbeli szintkülönbségek nem csökkentek. A volt szocialista országok szintje közeledett ugyan a fejlettekéhez, de az nagyrészt még az 1990-es rendszerváltás egyszeri hatásának köszönhető; a korábbi tervgazdaságok elfojtott növekedési energiáit felszabadította a piacgazdaságra való átmenet. Kelet-Európának határozottan ki kellene állnia az egységes piac megreformálásáért. Hiába a hatalmas költségvetési transzferek, a brüsszeli szabályok úgy vannak beállítva, hogy ezekből elsősorban infrastruktúránkat és jóléti rendszereinket fejleszthetjük, de nem a gazdaságot. A visegrádi országok és köztük hazánk megnövekedett politikai súlyát elsősorban az egységes piac megreformálására kellene felhasználni. Ugyanis nem volt még példa olyan felzárkózásra a modern gazdaságtörténetben, amelynek során az állam ne támogatta volna masszívan és közvetlenül a gazdaságot és az exportot – ez az, amit a jelenlegi uniós szabályozás nem tesz lehetővé.

Gazdasági sikereink nemzetközi összevetésben azonban nem olyan kimagaslók, a felminősítés is csupán az éppen még ajánlott kategóriába szól. Ráadásul a nemzetközi versenyképességi rangsorban még le is csúsztunk. Az elemzést készítő svájci intézet szerint ennek fő oka a politika és a gazdaság egészségtelen összefonódása. Az angolban crony capitalismnak nevezik ezt a jelenséget, magyarul haveri kapitalizmusnak. Amíg a klientúraépítés a balliberális gazdasági érdekeltségekkel szembeni kiegyensúlyozást szolgálta, még úgy-ahogy elfogadható volt. Mára azonban bizonyára túlmegy ezen a határon.

A stabilizálást a kormány erőteljes központosítás mellett érte el. Azonban ami kiváló, bátor stratégia volt egy rendkívüli helyzetben, az nem jó a békeidőkben. A túlzott központosítás – ha már nincs rá szükség – és a nem piackonform szabályozás elnyomja a kezdeményezést, a kreativitást, a piac által közvetített hatékonyságot. A központosítás logikája átterjed olyan területekre is, ahová nem lenne szabad, és így sérül a demokrácia. A felzárkózást szolgáló beavatkozó gazdaságpolitika nem azonos az autokrata gazdaságirányítással és a klientúraépítéssel.

Az év végi PISA-eredmények arculcsapásként érték a kormányt. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a közoktatásban a jó eredmények elérésének előfeltétele az iskolák és a tanárok önállósága. Tények helyett egyre inkább kompetenciákat kellene tanítani, egy olyan miniszter irányítása alatt, aki nem kompetens az adott szakterületen. Az adminisztratív kényszerek helyett inkább Finnországba, Észtországba vagy Angliába szóló ösztöndíjakat kellett volna osztogatni a tanároknak tapasztalatszerzés céljából.

2016-ban a világgazdasági folyamatok kedvezők voltak, idén ez nem vehető biztosnak. Olyan feszültségek vannak kialakulóban – megint a bank- és pénzügyi szférában –, amelyek Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint akár még a 2008-as válsághoz hasonló fejleményekhez is vezethetnek.

Kétségtelen, hogy Donald Trump és Orbán Viktor politikájában vannak közös vonások: a konzervatív ideológia, a nemzeti érdekek hangsúlyozása és a liberális dogmák elutasítása. Egyes politológusok a populizmus világhullámáról beszélnek. Ha ez alatt elitellenességet értünk, akkor a milliárdos Trump és a nemzeti elitet építő Orbán nem tartozik ide. Nem bíznának a hagyományos intézményekben? – ez a populizmus másik kritériuma. Miniszterelnökünk hatalomkoncentrációja erre utal, de nincs jele annak, hogy Trump hozzányúlna az alkotmányos berendezkedéshez. A hazai gazdaság védelme sem populizmus, hanem a nemzetközi gazdasági együttműködésből fakadó előnyök eltérő megítélése.

Nagy különbséget jelent azonban, hogy az Egyesült Államok új elnöke – ebben biztosak lehetünk – nem szándékozik úgy beavatkozni a gazdaságba, hogy a személyes kapcsolatok felülírják a piaci törvények működését, és a siker azok függvénye legyen. Nem klientúrát épít, nem egyes vállalkozók meggazdagodása a cél, hanem egy kevésbé globalista gazdasági stratégia megvalósítása. Trumpnak a balliberális elitet kritizáló retorikája nem terjed át a gazdaságra, és nem rontja annak versenyképességét. A magyar gazdaság viszont, bár jelentős sikereket ért el, a túlzott központosítás és a beavatkozások miatt képességein alul teljesít.

2017-et írunk. Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok! Le a haveri kapitalizmussal!