Lepsénynél még megvolt

Ma már a Fidesz sem híve annak, hogy a helyi dolgok helyben dőljenek el.

Az idősebbek, főként a mai ötvenesek a Kádár-kori televízióból jól emlékeznek egy Salamon Béla által előadott, gyakran ismételt bohózatra. A Balaton közelében a jelenetbeli motorról leesik a főnöke felesége, és nyoma vész; a sofőr pedig így magyarázkodik: „Főnök úr, kérem, Lepsénynél még megvolt.”

Valahogy így vagyunk ma – többek között – a rendszerváltozás egyik nagy vívmányával, az önkormányzatisággal: egy ideig még megvolt. A tanácselnökök helyett polgármesterek jöttek, a végrehajtó bizottsági titkárok helyett jegyzők, a döntéseket pedig választott helyi képviselők hozzák. Huszonhét éve gyakoroljuk a demokráciát. Nem ördöngösség, lehet jól és rosszul is művelni, akárcsak a focit vagy a főzést, s ha a szereplők elrontják, annak megvan a maga következménye. A rossz csapat kiesik a bajnokságból, a silány ételt főző szakács vendéglője előbb-utóbb csődbe megy, a semmittevő, hazug, korrupt politikusokat pedig leváltják. Elvileg. Ha nem szól bele – tehát nem korrupt – a játékvezető, az adóellenőr, és ha nem tévesztik meg teljesen a választókat.

Sajnos a magát nemzetinek, konzervatívnak, sokáig polgárinak is mondó Fidesz–KDNP-kormány 2014 után mintha elfelejtette volna, melyek azok az értékek, amelyek Lepsénynél még megvoltak. Az állam ugyanis az önkormányzatoktól nemcsak a 2010 előtti MSZP–SZDSZ-kormányoknak tulajdonítható adósságokat vette át, hanem a helyi feladatok zömét is elszipkázta. Mindegy, milyen településtípust nézünk, az ott élőknek nincs igazi beleszólásuk az oktatásba, az egészségügybe. A kormány ugyancsak kisgömböcként hízik a közösségi közlekedés, a hulladékgazdálkodás központosítása révén.

Az állam önkormányzati szinten is mindent kézben akar tartani. Ez a folyamat valójában csaknem mind a 3200 önkormányzatot érinti, és természetesen ott fáj igazán, ahol a legszegényebbek élnek: a kistelepüléseken. Leglátványosabb viszont Budapesten, ahol a Fővárosi Közgyűlés az eljelentéktelenedés, míg a közszolgáltató cégek a csőd, jobb esetben a lassú elsorvadás felé sodródnak. Tarlós István kormánypárti főpolgármester ismét csak abban bízhat, hogy ha a napokban sikerül végre Orbán Viktorral beszélnie, a miniszterelnök – ahogy a mesében Óz, a nagy varázsló – majd segít. Csakhogy ennek már nincs túl sok köze sem a demokráciához, sem az önkormányzatisághoz.

Ahogy annak sem, hogy Tarlós István A nemzet fővárosa című, 2009-es Budapest-programjában kiemelten szereplő Fővárosi Közmunkák Tanácsának újraélesztését valakik az elmúlt hat évben megakadályozták. Pedig az 1870 után létrejött, szakemberekből álló autonóm testület munkájának köszönhetően készült el például az Andrássy út, a Nagykörút, a Millenniumi Földalatti Vasút, a Margit híd, a Szabadság híd, a Széchenyi fürdő. Ma viszont kormányzati machinációval sem kezdődött meg még a 3-as metró rég várt felújítása. Nem alakulhatott meg a német mintára tervezett, a politikától független városigazgatóság sem. Ehelyett kormánypárti érdekkörök Tarlós Istvánra erőszakoltak egy átláthatatlan működésű közbeszerzési céget. Egy 1997-es konferencián Rapcsák András, Hódmezővásárhely kereszténydemokrata, majd fideszes polgármestere és országgyűlési képviselője így jellemezte az önkormányzatiságot: „Nem lehet széjjelválasztani az önkormányzatok működését a civil szerveződésektől. A település társadalmának a hangja a civil szerveződésekben artikulálódhat.” Lázár János ma is köztiszteletben álló elődjét, akinek a tiszántúli városban szobrot is emeltek, ezekért a mondatokért ma a Fideszben simán Soros-bérencnek bélyegeznék.

Rapcsák András említette a szubszidiaritás elvét, amelyet a kereszténydemokrácia és a konzervativizmus is magáénak vall, s lényege, hogy a helyi dolgok helyben dőljenek el. Még 2001-ben, amikor Orbán Viktor első kormánya idején megkapta a Hanns Seidel Alapítvány Franz Josef Strauss-díját, az egyik átadó Edmund Stoiber volt. Az akkori bajor miniszterelnök beszédében három alapelvet említett, amelyek meghatározzák Európa értékrendjét. Első a személyiség: az ember méltósággal bíró egyén, aki saját magáért felelős. Második a szolidaritás: az ember mint szociális lény közösségben él, és felelősséggel tartozik azokért, akik saját erejükből nem képesek fennmaradni. Harmadik pedig a szubszidiaritás: a kisebb egység minden olyan kihívásnak, amit képes elvégezni, önmaga tesz eleget, és csak ezután lép be a következő szint, mert ez a segítség gyakran beavatkozást is jelent. Annak a katasztrofális eredménye, hogy Magyarországon a helyi szinteken 2010 előtt beavatkoztak a balliberálisok, közismert. Ha a Fidesz nem akarja beállítani, sőt megdönteni ezt a rekordot, Orbán Viktornak, Lázár Jánosnak és a többieknek vissza kell menniük Lepsényig, hogy sürgősen megkeressék, amit elhagytak.