Az újságírót beszippantja a közeg, ha vissza is fogná magát szakmai okokból, akkor is érvényesül a porszívóhatás. Leveti a képzeletbeli munkaruhát, és üvölt torkaszakadtából a hálószaggató bomba vagy a tökéletes benyúlás után. Hogy szakmai vagy szurkolói „ártalom” ez, mindegy. Viszont nem álca és nem máz, amit azért ken magára az ember, hogy leperegjenek róla az észérvek, amelyek a méregdrága vb-rendezés ellen szóltak.
Miután két héten át kiordítottuk magunkat a medencepartokon, ugyanúgy felmerülnek a régi kérdések. Miért került méterenként több mint százmillió forintba a Batthyányi téri óriástorony? Miért építettünk horroráron semmibe vezető bicikliutat a Duna-parton? Miért nem készült el időben a füredi helyszín, vagy a szervezők margitszigeti központja? Miért mertünk belevágni egy olyan világesemény megszervezésébe, amelyet a mi végső költségvetésünk ötödéért sem akart elvállalni Guadalajara?
Ráadásul jönnek az újabb fordulatok: a vezetési válság kiteljesedett az úszósportban, nap mint nap friss fejleményekkel szembesülhetünk, a szövetség elnöke immár esélytelen.
Én viszont addig is, amíg ismét végleg elmerülünk a sport- és a sporttalan politikában, ebben a brutálisan forró nyárban egy pillanatra még szurkoló szeretnék lenni. Visszautazni az időben bő két hetet, várva a fiúk görögök elleni elődöntőjét, Hosszú Katinka 400 vegyesét, visszahallgatva Kozma Dominik napi aranyköpéseit. Hogy ne felejtsük el máris teljesen: ez volt a mi világbajnokságunk, két hét ragyogás, felejthetetlen sportsikerekkel, lelkes önkéntesekkel, Yakult joghurttal. Finom volt az íze.
