Amikor még vasárnap kora délután, a vizes világbajnokság zárónapján a FINA hajóján ringatóztam, az járt a fejemben, hogy ha ketten ütnének bottal, akkor sem tudnék negatív véleményt mondani Magyarország eddigi legjelentősebb sporteseményéről. Ültem a verőfényben, balomon az óriás-toronyugrók felhőt karcoló emelvénye. Pár perccel azelőtt a világ legmerészebb sportolóit lestem szájtátva, ahogy szinte felnyársalja őket az Országház kupolatornya – ámulatba ejtőbb panorámahátteret sportág nem álmodhat magának. Jobbomon a kontinens legnagyobb parlamentje magasodik az ég felé, naponta látom, mégis lenyűgöz.
Miután kigyönyörködtem magam, a hajó tévéjén keresztül jött szembe a darabonként 900 lóerő, élőben, Mogyoródról. Amellett, hogy nézők tíz- vagy százmilliói kapcsoltak oda a vizes vb versenyszámaira, a Formula 1 szerelmesei is Budapestre figyeltek egy hosszú hétvége erejéig. A nemzeti érzület fellángol.
Felszállás előtt betoppantam még a mólón felhúzott mini vb-arénába. Látványos fali sportági ismertetők, friss pogácsa, üdítő, légkondi enyhítette a forróság okozta migrént. Ha vizes vébés turista lettem volna, le lettem volna nyűgözve. Újságíróként is le voltam. Bárkánk kiköt az arénánál. Itt már jártam, a vízilabda Bajnokok Ligája hatos döntője avatta fel. Akkor néhány tucat lelkes egri és szolnoki vízilabdabolond és jó tízezer fővárosi szemlélődő ült a lelátón. Amikor kiengedték a hangjukat, úgy is remegett a billentyűzet az ember keze alatt.
Ezúttal kis híján berepedt a monitor is, hiszen csapott a célba elsőként. Láss csodát, a férfi vegyes váltó hetedik helyénél sem esett nagyot a decibelmérő mutatója, pedig a magyar drukker különös ismertetőjele a kínzó maximalizmus. De nem itt, a lenyűgöző úszópalotában. A Hajós Alfréd uszodában, a vízilabdázás Wimbledonjában – a nagy szerb ellenfél, Filip Filipovic szavai ezek – sem, ahol mindig ez volt. Rendben, hogy a lelátó tömött az olaszok elleni férfimeccsen, a görögök elleni elődöntőn, de hogy az ötödik helyért menő női mérkőzésen is csaknem az, péntek délután fél kettőkor, nos, az nem szokványos. Az eksztázis folyamatos, nincs megállás, csak szurkolás, olykor őrjöngésbe átcsapó biztatás. Meg Hosnyánszky-csavar. Viszont sehol egy kordon, egy könnygázfelhő, egy anyázás, egy lovasroham. Polgári szórakozás van, hadd mondjam így, magas hőfokon.
Az újságírót beszippantja a közeg, ha vissza is fogná magát szakmai okokból, akkor is érvényesül a porszívóhatás. Leveti a képzeletbeli munkaruhát, és üvölt torkaszakadtából a hálószaggató bomba vagy a tökéletes benyúlás után. Hogy szakmai vagy szurkolói „ártalom” ez, mindegy. Viszont nem álca és nem máz, amit azért ken magára az ember, hogy leperegjenek róla az észérvek, amelyek a méregdrága vb-rendezés ellen szóltak.
Miután két héten át kiordítottuk magunkat a medencepartokon, ugyanúgy felmerülnek a régi kérdések. Miért került méterenként több mint százmillió forintba a Batthyányi téri óriástorony? Miért építettünk horroráron semmibe vezető bicikliutat a Duna-parton? Miért nem készült el időben a füredi helyszín, vagy a szervezők margitszigeti központja? Miért mertünk belevágni egy olyan világesemény megszervezésébe, amelyet a mi végső költségvetésünk ötödéért sem akart elvállalni Guadalajara?
Ráadásul jönnek az újabb fordulatok: a vezetési válság kiteljesedett az úszósportban, nap mint nap friss fejleményekkel szembesülhetünk, a szövetség elnöke immár esélytelen.
Én viszont addig is, amíg ismét végleg elmerülünk a sport- és a sporttalan politikában, ebben a brutálisan forró nyárban egy pillanatra még szurkoló szeretnék lenni. Visszautazni az időben bő két hetet, várva a fiúk görögök elleni elődöntőjét, Hosszú Katinka 400 vegyesét, visszahallgatva Kozma Dominik napi aranyköpéseit. Hogy ne felejtsük el máris teljesen: ez volt a mi világbajnokságunk, két hét ragyogás, felejthetetlen sportsikerekkel, lelkes önkéntesekkel, Yakult joghurttal. Finom volt az íze.
