Kálváriánk folytatódik. Telefonos orvosi segítséget kérünk Magyarországról. Ezt követően sós oldatot adagolunk kiskanállal a betegnek, és dinnyét minden mennyiségben, hogy ne száradjon ki. Megkapjuk a felszólítást az orvostól: ha délig nincs vizelet, haladéktalanul menjünk át Romániába, a legközelebbi kórházba. Nyolc óra kínszenvedés után reggelre stabilizálódik a kisfiú állapota. A hányás abbamarad. Délelőttre sikerül kiimádkozzuk a pisis pelenkát is. Az orvossal való egyeztetés után úgy döntünk, maradunk. Másnap estére, amikor már abban bízunk, hogy mégis visszatérhetünk a nyaralós kerékvágásba, először az anyuka, pár órával később az apuka esik ágynak, sokszori hányással. Erőtlenül fekszenek egymás mellett az ágyban, váltják egymást a fürdőben. A gyógyulóban lévő kisfiúra este és éjszaka egy ismerős székely anyuka ügyel.
Másnap egész napos böjt, némi mentateával, vízzel, dinnyével. Majd napokig margarinos kenyér teával. Reggel, délben, este – a megrakott tányérokból falatozó üdülőtársak értetlenkedő tekintete mellett. Később már egyszerűen félek bármit is megkóstolni a kínálatból, így maradok a kenyér mellett. Aztán legyengült szervezetünk miatt mindhárman makacs torokgyulladást kapunk, ami még odahaza is hetekig tart.
Én mégsem akarok lebeszélni senkit Bulgáriáról. Velünk lévő barátaink például minden gond nélkül megúszták a nagy evészeteket (és a szálloda több száz vendégéből is csak néhányan jártuk meg – bár szerintem az egy is bőven sok). Idézzük is nekik a mondást, amikor már kicsit jobban vagyunk, és valamennyire visszatér a humorérzékünk is: jó disznónak nem árt semmi. Jövőre azért kísérletezés helyett biztosan visszatérünk a járt útra megint.
A szerző református lelkész, újságíró
