Éjfél körül arra ébredünk, hogy a gyerek hány. Jó, megtörténik, gondoljuk, valami rosszat evett. Aztán egy óra múlva jön a következő, és ez így ismétlődik folyamatosan. Kiül a veríték a homlokunkra, reménykedünk, hátha abbamarad. De nem, amikor az ételtől kiürül másfél éves kisfiunk gyomra, onnantól zöldes-sárgás váladékot hány. Nincs mese, nem várhatunk tovább, összepakoljuk, lemegyünk a recepcióra, kérjük, hogy hívjanak mentőt.
Jó háromnegyed óra múltán be is fut a kocsi. Rövid vizsgálat után megállapítják, amit amúgy is tudunk: gyomorrontás, és már zötyögünk is az egészségügyi központba, ahogy ők nevezik. Mert kórház nincs Albenában, a kedvelt bolgár üdülőhelyen – ahol pedig főszezonban több ezer ember nyaral a 44 hotelben. Kétszer megszúrják, egyik sem talál vénát, nem tudják bekötni neki az infúziót. A kezünkbe nyomják a gyógyszert, itassuk meg vele, felírnak hányáscsillapítót is, receptre. Hajnali 3 óra van, délelőtt 10-kor nyit az első gyógyszertár. Kiállítják a számlát, 50 eurónyi levát kell fizetni az „orvosi ellátásért” – vagy minek is nevezzem. Hiába a sok utánajárással kiváltott európai biztosítási kártya, olyat ők még nem láttak, azt mondják. Nincs értelme hajnalban vitázni, inkább fizetünk. A jó tanács ellenben ingyen van: ha nem marad abba a hányás, induljunk haza.
Nesze neked, Bulgária, all inclusive, fehér homok, egy éven át várt-tervezett nyaralás. Már biztosak vagyunk benne, hogy tévedtünk, amikor székely barátaink unszolására hagytuk magunkat letéríteni a járt útról, és a tíz éve jól ismert és megszeretett Isztria helyett a Balkán felé fordultunk. Mert egyébként Bulgária hiába szép, s hiába fektettek a vendéglátásba is sokat – úgy tűnik, nem veszi be a gyomrunk. Különösen, ha az ételt legyek szállják, és az éttermi tisztaság komoly kívánnivalót hagy maga után.
Elsőre úgy tűnik, mintha csak mi elégedetlenkednénk, de aztán látjuk, hogy naponta jön a mentő, és vannak, akik az étteremben cirkuszolnak a koszt miatt. Tegyük hozzá, a háromcsillagos hotelben nem nyugati vendégek vesznek körül bennünket, sőt közép-európaiak is csak mutatóba vannak. Elsősorban románok, erdélyi magyarok, moldávok pihennek itt. A szálloda internetes és Facebook-oldalán is az ételre panaszkodnak a legtöbben. Visszajárókkal is összefutunk, akik azt mondják: egy-két éve még színvonalasabb volt a kínálat. Egy marosvásárhelyi család azt újságolja, egy éve egy 60 fős csoport 50 tagja a 35 kilométerre fekvő Várna kórházába került, szintén ételmérgezéssel. Ők megúszták – és idén is ide jöttek nyaralni.
Kálváriánk folytatódik. Telefonos orvosi segítséget kérünk Magyarországról. Ezt követően sós oldatot adagolunk kiskanállal a betegnek, és dinnyét minden mennyiségben, hogy ne száradjon ki. Megkapjuk a felszólítást az orvostól: ha délig nincs vizelet, haladéktalanul menjünk át Romániába, a legközelebbi kórházba. Nyolc óra kínszenvedés után reggelre stabilizálódik a kisfiú állapota. A hányás abbamarad. Délelőttre sikerül kiimádkozzuk a pisis pelenkát is. Az orvossal való egyeztetés után úgy döntünk, maradunk. Másnap estére, amikor már abban bízunk, hogy mégis visszatérhetünk a nyaralós kerékvágásba, először az anyuka, pár órával később az apuka esik ágynak, sokszori hányással. Erőtlenül fekszenek egymás mellett az ágyban, váltják egymást a fürdőben. A gyógyulóban lévő kisfiúra este és éjszaka egy ismerős székely anyuka ügyel.
Másnap egész napos böjt, némi mentateával, vízzel, dinnyével. Majd napokig margarinos kenyér teával. Reggel, délben, este – a megrakott tányérokból falatozó üdülőtársak értetlenkedő tekintete mellett. Később már egyszerűen félek bármit is megkóstolni a kínálatból, így maradok a kenyér mellett. Aztán legyengült szervezetünk miatt mindhárman makacs torokgyulladást kapunk, ami még odahaza is hetekig tart.
Én mégsem akarok lebeszélni senkit Bulgáriáról. Velünk lévő barátaink például minden gond nélkül megúszták a nagy evészeteket (és a szálloda több száz vendégéből is csak néhányan jártuk meg – bár szerintem az egy is bőven sok). Idézzük is nekik a mondást, amikor már kicsit jobban vagyunk, és valamennyire visszatér a humorérzékünk is: jó disznónak nem árt semmi. Jövőre azért kísérletezés helyett biztosan visszatérünk a járt útra megint.
A szerző református lelkész, újságíró
