Miért nem akarjuk érteni a politikát?

A demokráciára leselkedő legnagyobb veszély, ha nem tolerálja saját sokféleségét.

Az elemzőnek egyre inkább az az érzése, hogy a mai magyar politikát vagy nem lehet, vagy nem akarjuk megérteni. Mindkét verzió valósága mellett szólnak érvek. A mai magyar politika tényleg annyira sok összetevőből áll, és annyira bonyolult, hogy ember (akár elemző) legyen a talpán, aki átlátja a legfőbb mozgatókat, és ezeket közérthetően, követhetően tudja prezentálni. De bármennyire bonyolult is mindez, mégis úgy hiszem: a második változat az igazabb. Nem nagyon akarjuk sem megismerni, sem megérteni ezt a politikát. Ennek okairól szeretnék elmondani néhány dolgot.

Amiből kiindulnék: az értéshez rendelkezésünkre áll egy nyelvezet, egy értelmezési keret, amelyet a késő Kádár-korban alakítottunk ki. Leegyszerűsítve: ennek az értelmezési keretnek a középpontjában a Nyugat áll, amelyet el kell érnünk. Ha elérjük (vagy megközelítjük), boldogok vagyunk, ha távolodunk tőle, elszontyolodunk, dühösek leszünk.

Ez az értelmezési keret azonban szűkös. Épp lényegét tekintve nem nyugati – minthogy a nyugati gondolkodás lényege a sokféleség, a pluralizmus. Ez azt jelenti, hogy nincs egyetlen felülreprezentált értelmezési keret sem, hiszen az elemzők nagyon sokféleképpen gondolják végig a dolgokat, és ez leszivárog a társadalomba. Azaz: elemző és társadalom egyek abban, hogy értéknek tartják a gondolkodási sokféleséget.

Nálunk semmi ilyesmiről nem volt szó a kezdetekkor sem, manapság pedig még kevésbé vetődhet fel hasonló. 1990 körül az volt a szentírás, hogy a felzárkózás mindent megold. Ahelyett, hogy az lett volna – nem a szentírás, hanem a természetes pluralizmus –, hogy nagyon sokfélét lehet és kell gondolnunk a fejlett és a felzárkózó országok egymáshoz való viszonyáról, miközben akár azt is nyíltan ki lehet fejezni, ha valaki bármiről is mást gondol.

Értem, hogy az átmenet után csak úgy lehetett megszabadulni a puha diktatúrától és az államszocializmustól, ha fölesküszünk a demokráciára. De vajon ez a fölesküvés azt kellett-e jelentse, hogy lemondunk minden mögöttes vitáról, és bepréseljük magunkat egy újmonolit gondolkodásba?

Bármilyen furcsa, a következőt szeretném mondani: a liberális demokráciára leselkedő legnagyobb veszélyek egyike, hogy nem tolerálja saját sokféleségét, és nem tűri akár a legszélsőségesebb véleményt is, ami történetesen nincs összhangban az uralkodó kánonnal. Megítélésem szerint a Fidesz soha nem tett volna szert akkora fölényre, amekkorát ma látunk, ha a magyar társadalom képes lett volna feldolgozni a demokratizálódás legnagyobb kihívását. Azt, hogy végre többféle módon gondolkodhatunk akár a világ legjobb rendszeréről, a demokráciáról is.

Mondhatjuk azt is, hogy a demokrácia csakis liberális lehet. 1990 körül ez korántsem volt egyértelmű, de ahogy haladtunk előre, azzá vált. Attól tartok azonban, hogy a magyar társadalom jelentős része egyszerűen nem tudta (ma sem tudja), mit jelent a liberális demokrácia. Az átmenet jelszavai között még a jelző nélküli demokrácia szerepelt. Menet közben azonban ez a demokráciacentrikus, ám a liberalizmust nem értő tömeg azt érzékelhette, hogy a jelzőtlen demokrácia hangoztatása nem komilfó, sőt apránként az ostobaság, a stupiditás szinonimájává válik. Ahelyett, hogy teljesen természetes vitahelyzet jöhetett volna létre, amelyben a különféle demokráciafelfogások képviselői szabadon kifejthetik nézeteiket, netán valódi vitákat folytatva tanulhatnak egymástól. Az ellenkezője történt – és ennek nagyon szoros összefüggése van a mával. Orbán Viktor sosem mond nagy beszédet az illiberális államról, ha a magyar közéletben – miként a hőn szeretett nyugatiban – eleven és egyenrangú viták zajlanak a témában, és nem érzik kisebbrendűnek magukat azok, akik pusztán demokráciáról beszélnek, és abban is hisznek.

De „a demokrácia csak liberális lehet” tétel egy követelményt is tartalmaz, ami arra vonatkozik, hogy aki nem feltétlenül ezt gondolja, az nosza, revideálja nézeteit, vetkőzze le gondolati bűneit, tegyen hűségnyilatkozatot. Ahelyett, hogy türelmes, lassú, értő meggyőzési folyamatban formálódott volna ki a gondolati konszenzus, melynek során azok sem érezték volna magukat lenézettnek, akik „csak” a demokrácia pártján állnak.

Fölvetődik egy másik, ráadásul igazán húsba vágó kérdés. Ez a magyar politikatörténethez vezet minket. Ezt a politikatörténetet végképp nem ismerjük. Megvan az indok, hogy miért nem. Azért, mert szintén az átmenet idején töröltük a saját történelmünket. Ki akartuk űzni tudatunkból az 1990 előtti magyar történelem minden korszakát. Boldogok voltunk, hogy végre nekünk is demokráciánk van, és a tudatunk legmélyére akartuk szorítani az egyéb korszakokat, Kádár- és Horthy-rendszerestül, mindenestül.

Márpedig ha ismerni és érteni akarnánk a magyar politika évszázados történetét, tudhatnánk, hogy korántsem olyan egyértelmű például a nyugatos mintakövetés. Ez a fő tendencia természetesen, de az elit és a társadalom nem csekély részében mindig ott lappang a kétely: lehet-e, szabad-e követnünk a külső mintákat? S voltaképp hogyan is képzeljük el ezt a mintakövetést? Merthogy az úgynevezett mintaadó országok maguk is változnak. Mi a változás mely szegmensére koncentráljunk most?

Kénytelen vagyok azt mondani: annak a levét isszuk, hogy nem akarjuk érteni saját magunkat. Nyugatosnak mondjuk magunkat, aztán meglepődünk, sőt megbolondulunk attól, hogy például a mostani kormány és annak közönsége nem – vagy nem úgy – nyugatos. Az ellenzék tartós versenyképtelensége is ezzel függ össze. Evidenciának veszi a leszűkített Nyugat-értelmezést, elvárná, hogy az egész magyar társadalom a liberális demokrácia híve legyen, közben fogalma sincs arról, hogy ennek a magyar társadalomnak milyenek a politikatörténeti hagyományai. Képtelen feldolgozni, hogy a magyar társadalom – sajnos – nem teljesen nyugatos. De az ellenzék e tévedése vagy félreértése önmaga félreértéséből is ered. Maga az ellenzék sem nyugatos abban a fent kifejtett értelemben, amennyiben számára a Nyugatról folytatott permanens vita nem jelent értéket. Ha én ellenzék lennék, saját versenyesélyeimet úgy kívánnám növelni, hogy hosszú társadalomtörténeti szemináriumokat veszek, és megpróbálom megérteni, hogy a magyar társadalom miért olyan, amilyen.

Hadd hozzam ide Eötvös József 1846-ban írott híres tanulmányát, melynek Reform a címe. Az elején szerepel ez a mondat: „Minden reformnak első feltétele jelen helyzetünk tökéletes ismeretében fekszik.” Ebben persze Eötvösnek nagyon nincs igaza. Tökéletes helyzetismeret nincs, döntéseink és értelmezéseink mindig tele vannak tévedésekkel. Ezzel kezdtem: a politika mindig bonyolult, és elemző legyen a talpán, aki követni és érteni tudja. Annyiban mégis fontos figyelnünk Eötvös intelmeire, hogy az önismeret segít valamennyire eligazodni. Ha a helyzetet nem tudjuk is tökéletesen elemezni soha, valahogyan mégiscsak muszáj. A reális helyzetelemzés nagyon hiányzik a mai közéletből. Elvárások, követelmények, igények megfogalmazódnak, de túl szerény az érzékünk a realitásokra. A változó valóságot ráadásul végképp nem tudjuk tetten érni. A valóság – különösen az ellenzéki közbeszédben – valami állandó elem, tán ezért sem tudnak mit kezdeni a kormányoldal sokkal jobb érzékével a valójában változó valósághoz.

Az is feltűnik, hogy az univerzális megoldások rabjai lettünk. A globális politikát annyira univerzálisnak, mindenütt egyformának tekintjük, hogy alig van szemünk az egyedi vonásokra. Pedig a magyar politika is – a mai is – tele van egyedi vonásokkal. Mindezeket például sallangmentesen fasizmusnak nevezni az egyedi vonások megismerhetőségétől való eltekintést, végső soron az önismeret feladását jelenti. Azoknak, akik a fasizmus ideológiáját gondolják a helyzetet leíró adekvát magyarázatnak, szembe kellene nézniük a kérdéssel, hogy ha a magyar társadalom nagy része olyan nyugatos, mint gondolják, hogyan engedheti meg, hogy „fasizmus” legyen. Vagy mégsem helytálló ez a kategória?

Szerintem nagyon-nagyon nem – és ha sokat ismételgetünk ilyeneket, azzal csak azt bizonyítjuk, hogy nem akarunk szembenézni magunkkal, a történelmünkkel, és mindazzal, ami ebből következik.

Azért is fájó ez számomra, mert látom, a nyugat-európai politikatudományban milyen elmozdulások vannak: történetesen az egyedi országpéldák tanulmányozása felé. 1990 környékén az volt az uralkodó nézet, hogy minden kelet-közép-európai ország egyforma fejlődési utat fog bejárni. Senkit nem érdekelt, hogy ez eleve sem volt igaz. Addig legalábbis nem, amíg a magyar demokrácia élen járt a régióban. Most is csak azért érdekesek a különbségek, hogy régi és idejétmúlt magyarázó elveket újítsunk föl. Mint a fasizmus. Az azonban, aki ezzel akarja megérteni és leírni mondjuk a Fidesz kormányzását, téves pályán jár. Magyarázatai nem lesznek érvényesek, és legfőképpen nem lesznek hasznosak azok számára, akik le akarják váltani az Orbán-kormányt.

A magyar közélet értési forradalom előtt áll. Ebben a pillanatban sem a régi, sem a mai magyar politika nincs megértve (ha szabad így fogalmaznom), és igényt sem nagyon látok a megértésére. Holott a saját politikatörténetünk, illetve a nyugat-európai is – két fontos tájékozódási pont – van annyira érdekes, hogy napi huszonnégy órában kezdjük őket tanulmányozni. Meghökkentő tanulságokig jutnánk, és jobban értenénk azt is, miért akadtunk el.