A sör és az összetartozás-tudat

A popkulturális élmények szilárdabb integrációt eredményeznek, mint a magaskultúra.

A héten véget ért az Oktoberfest, Németország és a világ leglátogatottabb sörfesztiválja. Bár az ilyenkor szokásos médiakampány a fesztiválra látogatók alhasi érzelmeire kíván hatni, „sörvedelős-combcsapkodós” bulit ígérve, az Oktoberfest ennél sokkal több. A világ legnagyobb népünnepélyét 1810 óta rendezik meg Münchenben, a Theresienwiese nevű mezőn, annak emlékére, hogy Lajos bajor herceg Terézia szász-hildburghauseni nagyhercegnővel tartott esküvője alkalmából meghívta München polgárait egy fesztiválra. Az ünnepekre általában úgy gondolunk, hogy azok forrása a nép, és az állami vezetők később ráülnek a népi hagyományokra, kisajátítva azokat. Ám akadnak jócskán olyan népünnepélyek is, amelyeket felülről hívtak életre. Az Oktoberfest utóbbiak közé tartozik, hiszen a Wittelsbach királyi dinasztiának köszönhető. A Bajorországban évszázadokon át választófejedelmi címet viselő Wittelsbachok a királyi koronát Napóleon kezéből vették át, és a Habsburgokhoz meg a Hohenzollernekhez képest parvenünek számító dinasztia többek között az Oktoberfest révén, valamint a bajor kultúra támogatásával kívánta bizonyítani, hogy méltó helye van a királyi házak sorában.

Émile Durkheim francia szociológus a XIX. század végén vizsgálta a vallás jelentőségét a társadalomban. Úgy találta, a vallások egyik feladata a társadalmak integrációjának biztosítása. Ez ma, a XXI. század elején lapos közhelyként hangozhat. Ám a XIX. század végi Franciaország erősen antiklerikális közéletét figyelembe véve nem becsülhető alá Durkheim megállapításának korabeli jelentősége. A szociológus felismerte, hogy a vallásos ceremóniák olyan közösségi élményt teremtenek, amelyek képesek megerősíteni a politikai közösség alapját is. Nem véletlen, hogy a francia forradalom idején Haza-oltárt emeltek a Mars-mezőn, a Notre-Dame-ban megrendezték Ész istennő, majd Robespierre celebrálta a Legfelsőbb Lény ünnepét is, és általában véve a forradalmárok egy új politikai vallás megteremtésére tettek kísérletet, ahogyan azt Rousseau is felvetette a Társadalmi szerződésben.

A forradalmárok természetesen nem számoltak azzal, hogy az ünnep elfogadottságát és méltóságát annak időtlensége biztosítja, és a hirtelen teremtett ünnepek sohasem olyan vonzók, mint azok, amelyek eredete ködbe vész. Emellett a köztársaság maga ellen hangolta a falusi Franciaországot, így nem véletlen, hogy amint a jakobinus diktatúra megbukott, és a politikai változások dinamikája kifulladt, a hirtelen megalakult republikánus politikai vallásos mozgalmak lángja is kihunyt.

Sokan felvetik, hogy Durkheim vallásfogalma olyan általános, hogy akár a politikai mozgalmakra is ráhúzható. Hiszen a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a sztálinizmus is megteremtette saját kvázi vallásos kultuszát, az eszme rítusaival, kanonizált irataival, szentjeivel és vértanúival. Amennyiben nem a kifejezetten vallásos tartalmú ceremóniákat ruházzuk fel integratív funkcióval, akkor az olyan rendezvények, mint az Oktoberfest, szintén tekinthetők a közösség – a konkrét esetben a bajor politikai közösség – integrációját megalapozó intézményeknek. Az Oktoberfest alighanem jobban szolgálta a bajor társadalom összetartozás-tudatának kialakulását és megszilárdulását, mint bármilyen más intézmény – talán a római katolikus egyházat leszámítva, amely Bajorországban mindig „népi”, nem pedig hatalmi egyháznak számított. Ugyancsak érdekes, hogy a bajor nép ezt az integratív intézményt a monarchiának köszönheti, ami elgondolkodtatja az embert: ezek a felülről érkező hatások nem jelentenek-e szilárdabb kötőanyagot egy politikai közösségben, mint az európai és latin-amerikai kultúra utolsó kétszáz évében glorifikált, konkrét időbeli jelentőségükön túlbecsült forradalmak?

Az Oktoberfest túlélte a dinasztiát, amelynek létét köszönhette. 1918-ban a német császári trón mellett a kisebb német államok királyi trónjai is megdőltek. Bajorországban a szociáldemokráciától balra álló úgynevezett független szocialisták és anarchisták kikiáltották a Bajor Tanácsköztársaságot, amelynek annyi idő sem adatott, mint a magyarországinak. A kommunisták jó szokásukhoz híven lavíroztak: nem ők voltak a kezdeményezői a Tanácsköztársaságnak, csak rátelepedtek, és átvették a vezetést, amikor az már nélkülük létrejött. A politikai inga kilengett a másik irányba: egy darabig München és Bajorország lett a német szélsőjobboldal egyik fő bástyája. Mindeközben a bajor szeparatizmus, amely 1871 óta a hamu alatt izzott, felszínre tört. A katolikus Bajorország társadalmának jelentős része sohasem békélt meg az evangélikus, porosz Hohenzollernek által vezetett birodalommal. Nem véletlen, hogy amikor a birodalmi keret abroncsának szorítása megszűnt, a bajor szeparatizmus is új erőre kapott. Ám az Oktoberfest látogatottságán ez nem változtatott.

Az ünnep természetéhez tartozik az állandó jelleg. Az Oktoberfest is elmaradt olykor, hol világháború, hol kolerajárvány, hol gazdasági válság miatt. Máskor az államhatalom törekedett felhasználni önmaga legitimálására. A hitleri Németországban a zsidók számára megtiltották a részvételt az Oktoberfesten, ami a bajor közösségből való kitaszítottságukat is nyilvánvalóvá tette mindenki számára. A diktatúrák arra törekednek, hogy az addig létező ünnepek helyére új ceremóniákat állítsanak, vagy ha ez nem volt lehetséges, új tartalommal töltsék fel őket. Így a nácik is kísérleteztek az Oktoberfest átalakításával, és Ausztria megszállását követően átkeresztelték Nagynémet Népünnepéllyé. Az elnevezés kifejezte, hogy immár Ausztria is része a birodalom közösségének. Ám a nácizmus nem volt képes kisajátítani az ünnepet.

A fesztivál mindig ugyanúgy kezdődik. Az első hordót a müncheni polgármester veri csapra, és az első korsó sört átnyújtja a bajor tartományi miniszterelnöknek. Tekintettel arra, hogy a polgármester rendszerint szociáldemokrata, a tartományi miniszterelnök pedig kereszténydemokrata, ez szép példája az ünnep politikai-ideológiai határvonalat felülíró jelentésének. Soha nem fordult elő, hogy ezt a tradíciót bárki felrúgta volta. Ilyen értelemben az ünnepnek van egy nevelő hatása is.

Bár a magyar és német magas műveltségű polgár talán hajlamos lenézni azokat, akik számára a magyarság vagy a németség (vagy az angolság, a franciaság, a svédség) átélésének élménye egy fesztelen hangú italozós-zenélős – hozzáteszem: kulturált viszonyok között megtartott – szabadtéri fesztiválban vagy esetleg egy futballmeccsben csúcsosodik ki, az igazság az, hogy ezek a popularizált, popkulturális élmények sokkal szilárdabb integrációt jelentenek, mint bármely magaskulturális rendezvény. Ezek az élmények ugyanis befogadhatók a társadalom minden rétege számára, iskolázottságtól, jövedelemtől és foglalkozástól függetlenül (egy nemzeti opera előadásáról ez már nem mondható el, annak megértéséhez kell némi előtudás). Megértésükhöz és a fesztelen örömhöz nem szükséges különösebb információ. Nem véletlen, hogy a turisták is ezeket a helyszíneket látogatják, ha meg akarják ismerni egy nép lelkületét, a hely szellemét – a helyi gasztrokultúráról nem is beszélve. Az Oktoberfestre és a hozzá hasonló közösségi rítusokra tehát óriási szükség van a demokrácia megalapozásához.

A szerző történész-politológus