A sör és az összetartozás-tudat

A popkulturális élmények szilárdabb integrációt eredményeznek, mint a magaskultúra.

A forradalmárok természetesen nem számoltak azzal, hogy az ünnep elfogadottságát és méltóságát annak időtlensége biztosítja, és a hirtelen teremtett ünnepek sohasem olyan vonzók, mint azok, amelyek eredete ködbe vész. Emellett a köztársaság maga ellen hangolta a falusi Franciaországot, így nem véletlen, hogy amint a jakobinus diktatúra megbukott, és a politikai változások dinamikája kifulladt, a hirtelen megalakult republikánus politikai vallásos mozgalmak lángja is kihunyt.

Sokan felvetik, hogy Durkheim vallásfogalma olyan általános, hogy akár a politikai mozgalmakra is ráhúzható. Hiszen a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a sztálinizmus is megteremtette saját kvázi vallásos kultuszát, az eszme rítusaival, kanonizált irataival, szentjeivel és vértanúival. Amennyiben nem a kifejezetten vallásos tartalmú ceremóniákat ruházzuk fel integratív funkcióval, akkor az olyan rendezvények, mint az Oktoberfest, szintén tekinthetők a közösség – a konkrét esetben a bajor politikai közösség – integrációját megalapozó intézményeknek. Az Oktoberfest alighanem jobban szolgálta a bajor társadalom összetartozás-tudatának kialakulását és megszilárdulását, mint bármilyen más intézmény – talán a római katolikus egyházat leszámítva, amely Bajorországban mindig „népi”, nem pedig hatalmi egyháznak számított. Ugyancsak érdekes, hogy a bajor nép ezt az integratív intézményt a monarchiának köszönheti, ami elgondolkodtatja az embert: ezek a felülről érkező hatások nem jelentenek-e szilárdabb kötőanyagot egy politikai közösségben, mint az európai és latin-amerikai kultúra utolsó kétszáz évében glorifikált, konkrét időbeli jelentőségükön túlbecsült forradalmak?

Az Oktoberfest túlélte a dinasztiát, amelynek létét köszönhette. 1918-ban a német császári trón mellett a kisebb német államok királyi trónjai is megdőltek. Bajorországban a szociáldemokráciától balra álló úgynevezett független szocialisták és anarchisták kikiáltották a Bajor Tanácsköztársaságot, amelynek annyi idő sem adatott, mint a magyarországinak. A kommunisták jó szokásukhoz híven lavíroztak: nem ők voltak a kezdeményezői a Tanácsköztársaságnak, csak rátelepedtek, és átvették a vezetést, amikor az már nélkülük létrejött. A politikai inga kilengett a másik irányba: egy darabig München és Bajorország lett a német szélsőjobboldal egyik fő bástyája. Mindeközben a bajor szeparatizmus, amely 1871 óta a hamu alatt izzott, felszínre tört. A katolikus Bajorország társadalmának jelentős része sohasem békélt meg az evangélikus, porosz Hohenzollernek által vezetett birodalommal. Nem véletlen, hogy amikor a birodalmi keret abroncsának szorítása megszűnt, a bajor szeparatizmus is új erőre kapott. Ám az Oktoberfest látogatottságán ez nem változtatott.

Az ünnep természetéhez tartozik az állandó jelleg. Az Oktoberfest is elmaradt olykor, hol világháború, hol kolerajárvány, hol gazdasági válság miatt. Máskor az államhatalom törekedett felhasználni önmaga legitimálására. A hitleri Németországban a zsidók számára megtiltották a részvételt az Oktoberfesten, ami a bajor közösségből való kitaszítottságukat is nyilvánvalóvá tette mindenki számára. A diktatúrák arra törekednek, hogy az addig létező ünnepek helyére új ceremóniákat állítsanak, vagy ha ez nem volt lehetséges, új tartalommal töltsék fel őket. Így a nácik is kísérleteztek az Oktoberfest átalakításával, és Ausztria megszállását követően átkeresztelték Nagynémet Népünnepéllyé. Az elnevezés kifejezte, hogy immár Ausztria is része a birodalom közösségének. Ám a nácizmus nem volt képes kisajátítani az ünnepet.

A fesztivál mindig ugyanúgy kezdődik. Az első hordót a müncheni polgármester veri csapra, és az első korsó sört átnyújtja a bajor tartományi miniszterelnöknek. Tekintettel arra, hogy a polgármester rendszerint szociáldemokrata, a tartományi miniszterelnök pedig kereszténydemokrata, ez szép példája az ünnep politikai-ideológiai határvonalat felülíró jelentésének. Soha nem fordult elő, hogy ezt a tradíciót bárki felrúgta volta. Ilyen értelemben az ünnepnek van egy nevelő hatása is.

Bár a magyar és német magas műveltségű polgár talán hajlamos lenézni azokat, akik számára a magyarság vagy a németség (vagy az angolság, a franciaság, a svédség) átélésének élménye egy fesztelen hangú italozós-zenélős – hozzáteszem: kulturált viszonyok között megtartott – szabadtéri fesztiválban vagy esetleg egy futballmeccsben csúcsosodik ki, az igazság az, hogy ezek a popularizált, popkulturális élmények sokkal szilárdabb integrációt jelentenek, mint bármely magaskulturális rendezvény. Ezek az élmények ugyanis befogadhatók a társadalom minden rétege számára, iskolázottságtól, jövedelemtől és foglalkozástól függetlenül (egy nemzeti opera előadásáról ez már nem mondható el, annak megértéséhez kell némi előtudás). Megértésükhöz és a fesztelen örömhöz nem szükséges különösebb információ. Nem véletlen, hogy a turisták is ezeket a helyszíneket látogatják, ha meg akarják ismerni egy nép lelkületét, a hely szellemét – a helyi gasztrokultúráról nem is beszélve. Az Oktoberfestre és a hozzá hasonló közösségi rítusokra tehát óriási szükség van a demokrácia megalapozásához.

A szerző történész-politológus